A nyelv változásai a 21. században
Nyelvészeti alaptétel, hogy az élő nyelvek változnak, és a változás természetes. Természetesen ez általában igen nagy gondot okoz a nyelvhasználó számára, mert valahogyan abban a hitben szeretnénk magunkat ringatni, hogy márpedig a nyelv (sem) változik, legalábbis a jó nyelv nem. Nem kérdés, hogy egy ilyen gondolatban az is benne van, hogy igazából az (lenne) a jó, ha semmi sem változna, csak hát a dolgok természetes velejárója nem ez. Ez inkább azon általános antropológiai igényünk, hogy legyenek körülöttünk állandók, mert ezek nyújthatnak biztonságot. Biztonságot teremthetne a helyes és helytelen szembeállítása, és még inkább megnyugtató lehetne, ha az lenne a helyes – és persze a jó is –, amit mi magunk tudunk, ismerünk.
Ismerünk olyan nyelvészeti megközelítést, amely a 21. század egyik legprovokatívabb változásának azt tartja, hogy a helyes-helytelen dichotómiáját felváltotta a helyénvaló és nem helyénvaló nyelvi viselkedés: ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy az adott beszédhelyzet írja elő, milyen módon, melyik nyelvváltozatot használjuk. Használjuk tehát így is, meg úgy is, de ennek mindig vannak következményei, amelyek elsősorban a jelentést, a megértést segítik vagy éppen nehezítik. Nehezíti a helyzetet, ha az embernek kenyere a nyelv(használat), mert ő nem beszélhet akárhogyan: ilyenkor alapkövetelmény az érthetőség, amely már a kiejtésben azt feltételezi, hogy a megfelelő helyén képezzük a hangokat; majd folytatódik a toldalékhasználattal, a nyelvtani szabályok ismeretével egészen odáig, hogy tudjuk, melyik nyelvi elemnek milyen jelentései vannak, de a nyelvi elemekhez hozzátartozik a hangsúly is, a beszédtempó is, az artikuláció és egyebek.
Egyebek mellett ezekről szoktunk a leggyakrabban beszélni, ha nyelvi változásról van szó. Szó, ami szó: azért az átlag nyelvhasználót a fenti sorból leginkább két-három dolog izgatja. Csak halkan jegyzem meg, teljes joggal, hiszen ezek a leginkább érzékelhető változások: a szókészlet módosulása, szövegalkotási szokásaink változása szóban és írásban egyaránt a legérzékelhetőbbek napjaink nyelvi változásai közül.
Közülük érdemes górcső alá venni azon szavakat, amelyek a közösségi hálózatok kiépülésével, az újfajta technikai eszközök megjelenésével kerültek be, át nyelvünkbe. Ahol így egyre több az idegen szó, főleg az angolból átvett elemek tobzódnak – általában a fiatalok örömére és az idősebbek bosszúságára. Bosszúságára vagy sem, ma már egyre többen használjuk az internetezik, ímélezik, csetel igéket, de az olyan főneveket is, mint például az okostelefon, okospolc, okosmelltartó vagy incel (involuntarily celibate), hipszter, mikromegcsalás.
Mikromegcsalásnak nevezzük azokat a rendszeressé vált viselkedésformákat, amelyekből kiderül, hogy valaki érzelmileg, fizikailag a kapcsolatán kívüli személyre fókuszál az online térben. Térben tehát virtuális ugyan, de érzelmileg ugyanakkora fájdalmat, veszteségérzetet tud okozni, mint a valóságos változat. Változatban tehát bővelkedünk: nyelvileg is, jelenségekben is, hiszen a kommunikációs eszközök és tér változása újabb jelenségeket produkál.
Produkálunk újabb szövegtípusokat is a felgyorsult világban, például átminősülnek a köszönési formulák: rövidülnek (Jó napot kívánok! vs. Jó napot!), vagy a minőségi kategória átalakul esztétikaivá (jó napot helyett szép napot), illetve nem is nagyon köszönünk már egymásnak.
Egymásnak írt üzeneteink szövege több szinten is változott: egyrészt rövidült, mert nem szeretnek, esetleg nem is nagyon tudnak olvasni sokan; másrészt olyan, mintha nem is írott szöveg lenne, hanem beszélt nyelv, de mégsem az. Az, hogy nem is szavak, kifejezések vannak benne zömével, hanem jelek (emotikonok, rövidítések, kihagyások stb.), csak izgalmasabbá teszi a változások irányát.
Irányváltás lehet a 21. században azon jóslat beteljesedése, mely szerint a nyelvek majd 90 százaléka ebben a században fog kihalni; a nyelvvel együtt pedig eltűnik egy gondolkodásmód is, egy világmodell is, egy értékrendszer is, aminek következménye a sokféleség szűkülése.
Következménye lehet a nyelvek nagyszámú kihalásának az is, hogy egyre kevésbé kötjük majd, már, ismét a nemzeti identitást anyanyelvhasználathoz, nemzeti nyelv beszéléséhez. Beszélünk ma már egyre többet arról is, hogy két vagy több nemzeti identitása is lehet az egyénnek, és ehhez két vagy több anyanyelvet, apanyelvet, munkanyelvet stb. kapcsolhat hozzá. Hozzáteszem, nem mindig egyértelmű ilyenkor, hogy ez megsokszorozódott identitást eredményez-e vagy töredezettet.
Inkább felvetem azt a nehéz kérdést még, hogy a 21. században mi lesz a beszéd, a beszélgetés sorsa. Sorsára hagytuk az írott nyelvet – legalábbis én ezt érzékelem diákjaim dolgozatain, a közösségi hálókon olvasható bejegyzésekből, de egy-egy hivatalos szöveg kapcsán is: úgy tűnik, gáz helyesen írni, ciki stílusosan fogalmazni, másrészről pedig visszaléptünk jó száz évet, és túludvariaskodunk, modoroskodunk, belekötünk minden apró nyelvi megnyilvánulásba. Megnyilvánulásaink írott változata így inkább két irányba mutat, s a hangzó nyelv is valahogy háttérbe szorul a képiséggel szemben, mert egyre több gyermek nő fel úgy, hogy nem hallja a szülei, a felnőttek beszélgetéseit, hanem képernyő elé kerül; szocializációs tereiben is inkább a hallgatás, a passzív nyelvhasználat uralkodik – megdöbbenve hallottam olyan beszámolót, amely szerint a mai átlagos magyar tannyelvű iskola tanítási óráin egy diák heti 5-6 percet beszél, gondoljunk arra, hogy egy középiskolásnak heti 30-35 tanórája van.
Van a 21. században – legalábbis így az elején – valami nyelvtelenülési tendencia a fentiek függvényében, és ekkor még nem is érintettük a kisebbségi helyzetünkből adódó változásokat: mi gátolja vagy segíti elő a nyelvcserét és mi a nyelvmegtartást; hol, miért és meddig van esély a nyelvi revitalizációra; kiknek, milyen magatartások árán kell, lehet, szabad küzdeniük anyanyelvünk megtartásáért; mivel tudjuk segíteni ezeket a vidékeket, ezeket az embereket.
Emberek és nyelvek, közösségek és értékrendszerek, életek és világképek feszülnek egymásnak napjainkban mozgásterünk minden szintjén: a változás az élet természetes velejárója, a változtatás antropológiai igényünk – most már csak oda kellene eljutni, hogy a természetest megértsük és elfogadjuk a maga valójában; az emberit pedig a maga emberségében.
(Magyari Sára írása a Várad 2019/3. számában jelent meg.)