Ne te gondolkozz, hanem a nyelv
K. A.: Miért jó neked esszét írni?
L. Zs.: Nem nagyon írok esszét.
K. A.: Azok az opusok, amiket olvashatunk tőled a Látó honlapján is, a Liebestod áriáról például, azok nem esszék?
L. Zs.: De, igazad van. Meg azelőtt is írtam, a pingpongról például. Írtam a pingpongozásról és az együttjátszásról, ez így van. És az volt az érdekes egyébként, hogy van az Élet és Irodalomnak egy esszérovata, és oda kértek tőlem egy esszét; gondoltam, hogy akkor a pingpongról. Tudományosan. Hogy mit jelent. Én rendszeresen pingpongozom a szerkesztőségben. Gyermekkoromban versenyeztem is. Úgyhogy van valami közöm hozzá. Ismertem a régi nagy mestereket, Paneth Farkast, egy zseniális ember volt. Meg tudom a magyarországiakat is, ezeket a nagyokat. Tehát megírtam ezt, és azt mondta az ÉS szerkesztője, hogy inkább átteszik a prózához.
Sz. L.: A műfajjal kapcsolatban vannak bizonytalanságok?
L. Zs.: A műfajjal. A pingpongról nem lehet esszét írni, mondják, mert az esszé… És akkor látom, hogy egészen más a magyar esszé hagyománya. Az egy másfajta esszé. Az a pingpongról írt esszét nem tudja bevenni. Nem a megírás módja, hanem a téma miatt nem.
Sz. L.: A sajtó-műfajelméleti könyvekből lassan ki is szorul, azzal, hogy ez egy tudományos műfaj, irodalmi műfaj. Gyakran hallom diákoktól: „kell este írnom egy esszét”, miközben tudom, fogalmuk sincs, hogy mi az esszé. Vagy mi az, amiről én gondolom, hogy az.
L. Zs.: Hát pont ez, egyetemen tanítják az esszéírást. Van ilyen. A magyar érettségiben, megnéztem, ez benne van, hogy esszé. Lehet érettségizni belőle. De egészen mást tartanak ők esszének. Mondjuk, van az angol hagyománya az esszének. Megjelent ugye az angol esszé antológiája: a pipázásról, a horgászásról, a macskákról. Van egy gyönyörű esszéje Huxleynek a macskákról. Hogy figyeld meg a macskát, mert az nyitottan tárja eléd, hogy az emberek hogyan viselkednek. Például, hogy a kandúr hogyan kaparja a nőstény ajtaját, és hogyan várakozik rá napokig, hogy kijöjjön. És ebből egy csomó mindent le lehet vonni, mármint az ember viselkedésére vonatkozóan. Vagy ott a német hagyomány, például Thomas Mann esszéi.
K. A.: Menjünk oda vissza, hogy miért jó neked esszét írni.
L. Zs.: Mindig érdekelt az, amikor valamilyen határt át lehet lépni. Ez a határátlépés, ez vonz az esszében, egy olyan esszét írni, ami nem tartozik bele az eleve kijelölt esszékategóriába.
K.A.: Írod, írod, és akkor egyszer csak látod, hogy sikerült túllépned ezt a határt, és akkor boldog vagy?
L. Zs.: Figyelj, a prózaírás az más, vagy ha verset írsz. A versírás olyan távol van tőlem, hogy egyszerűen nem. Nem. De mondjuk, a prózához képest mi az esszé? Miben más az esszé? Abban, hogy kizárólag a gondolatokkal operál. Gondolkodás útján valamire rájönni, ez nagyon izgalmas. És a nyelv gondolkozzon. Ne te gondolkozz, hanem a nyelv. A nyelvben benne legyen a gondolkodás. Gondolatokkal meg lehet mondani azt, hogy a víz miért ilyen áttetsző, vagy mi a rák ellenszere. Nem kísérletezni, bemenni a laborba, hanem csak leülni és gondolkozni.
K. A.: És akkor ennek az eszköze a nyelv. A magyar nyelv. Olvasni más nyelveken is szoktál?
L. Zs.: Olvasok más nyelven, és ezt nagyon fontosnak érzem.
K. A.: És milyen nyelven olvasol még?
L. Zs.: Angolul szoktam olvasni. Az angolban az a jó, hogy mikor angolul olvastam a Harry Pottert például – kedvencem a Harry Potter angolul, vagy hasonlókat, ilyen ifjúsági könyveket nagyon szeretek angolul olvasni; a Giver, az Adó című könyvből például az utolsó húsz oldalt rendesen ilyen könnycsorgatás közben olvastam el –, rájöttem, hogy a Harry Potternél, az utolsó Harry Potternél sírni lehet közben. Ha angolul olvas az ember, akkor jobban tud sírni. Németnél nem lehet sírni. Hogyha németül olvasok, nem lehet sírni. Az angolnál lehet sírni. Meg románul olvasok. És rájöttem, hogy mi a jó abban, ha idegen nyelven olvasok. Mivel nem értem a szöveget teljesen, ezért kénytelen vagyok kiegészíteni. Sokkal intenzívebb olvasást kér tőlem. Amikor angolul olvasok, akkor lehet, hogy nem értek csak három szót egy mondatból, de meg kell értenem, ezért benne vagyok abban. Emlékezzetek vissza, gyerekkorunkban egész másképpen olvastunk, mint most. Na most, ha idegen nyelven olvasok, akkor ez van bennem, ez a gyerekkori intenzíven benne lenni. Megélni. Testileg benne lenni a történetben
K. A.: De írni csak magyarul írsz. Nem is írtál, például románul sem, soha?
L. Zs.: Nem, nem. Soha. Egyébként beszélni gyatrán beszélek ezeken a nyelveken. Nekem nincs jó nyelvérzékem. De mióta kint voltunk Berlinben, ott veszítettem el azt a félelmet, hogy megszólalni egy olyan nyelven, amit nem tudsz jól beszélni. Az teljesen fölszabadított.
K. A.: Az a Berlinben töltött év a gondolkodásodat jelentősen megváltoztatta?
L. Zs.: Olyan nagyon nem, de egyfajta biztonságot adott. S az, hogy a gyerekekkel lehetett kint lenni, külön jó volt, mert az ő élményeiket is fel lehetett dolgozni. Lényegében ők éltek Berlinben. Én csak a családommal éltem. De ők jártak iskolába, emberekkel találkoztak. Mondjuk, nekem volt egy némettanárnőm, aki rendszeresen járt, és egy nagyon művelt, jó tanár volt, ő bevezetett a német társadalomba, meg kultúrába, meg történelembe. Az jó volt.
Sz. L.: Jó volt visszamenni? Egyáltalán voltatok azóta Berlinben?
L. Zs.: Igen, voltunk. Három év után elmentünk, akkor két hónapot voltunk ott. Nagyon jó város Berlin. Mindenkinek ajánlom, mert eszményi számomra. Az eszményi ember él ott. És minden történelem, az, amin átmentek. És emlékezik a város. Hát nyilván hetven-nyolcvan évesek azok, akik megélték ezt a nagy szenvedést, ami, hát – borzalmas volt. De az, hogy ők hogyan emlékeznek erre a szenvedésre, hogy miképpen van ott a mindennapjaikban ez a szenvedés, és a gyerekekben is hogyan van benne az, amin átment ez a város, az nagyon sok tanulsággal jár.
Egy világváros. Mégis, sehol máshol nem érzékeltem azt, hogy ennyire figyeljenek az emberek egymásra! De nem úgy, hogy nézni, hogy a másik mit csinál! Mert mondják, más német városokban ez van, hogy rád szólnak, ha nem csinálod úgy, ahogy kell. Itt soha nem szólnak rád. De ha segítségre van szükséged, akkor mindig ugranak. Épp ma találkoztam a gyerekekkel, ahogy átjöttem Kolozsváron, a két naggyal, és felidéződött az, hogy egyszer Berlinben a játszótérre átmentünk – szinte mindennap, mert a kicsi négyéves volt, és annak kellett – és pingpongoztunk. A két naggyal pingpongoztunk hármasban. És akkor átjött a másik asztaltól, ahol játszott két német gyerek, az egyik gyerek átjött, hogy ő beáll ide. Mondtam neki, hogy ne álljon be ide, mi itt játszunk rendesen. És nem értettem, miért hagyta ott az ő partnerét és miért akart idejönni. És akkor mondták a gyerekek, hogy az iskolában is ezt tanulják. Azt, hogy ha valaki bejön az ajtón, akkor menj elé. És mindig valamilyen játékba kell bevonni az idegent. Ez egy ilyen üdvözlés, hogy odamenni, tessék, gyere akkor… Ők nem tudtak németül, amikor mi kimentünk, illetve a fiam nem tudott semmit, a lányom tudott valamennyire. Elvittük egy német iskolába, hatodikba ment a fiam, egy kukkot nem tudott, hazajött és azt mondta, hogy ő másnap szívesen megy. Mert ugye föl volt ajánlva, hogy ha nem, akkor nem.
Sz. L.: Egy másik városra ugranék át, Szatmárnémetire, ahol születtél. Milyen volt gyermekkorodban? Két éve ugyanitt beszélgettünk Kovács András Ferenccel, és ő azt mondta némi gondolkodás után magáról, hogy ő szatmári, ma is szatmárinak tartja magát.
L. Zs.: Hát én is. Abszolút. Sőt, az autóm rendszáma most is szatmári, pedig már húsz éve nem élek ott. Igen. Jöttem be a városba és gondolkodtam, hogy Várad és Szatmár, hát azért vannak különbségek.
Sz. L.: Nagyon sokan elmentek Szatmárról is. Ahogy Váradról is. Máshol lettek ismertebbek, máshol lettek sikeresebbek.
L. Zs.: Emlékszem, még a magyartanárom mondta a hetvenes években, hogy Szatmárról mindig elmennek. És ez így van. Tényleg mindig elmennek. Nem tudja megtartani az embereket. Mivel egy kis sarokban van ott, elvégre is egy elszigetelt hely, ezért elmennek onnan.
Sz. L.: Szatmáron, úgy tudom, a Kölcsey, illetve a színház az, ami vonzhatja az embert.
L. Zs.: Igen.
Sz. L.: Te ott érettségiztél?
L. Zs.: Igen, a Kölcseyben. És ugye, az akkor magyar líceum volt.
Sz. L.: Mi a sajátossága, mi a hangulata Szatmárnak? Mi az, amiben nem téveszthető össze mondjuk Kolozsvárral, Váraddal, Vásárhellyel?
L. Zs.: Egész más, mint Kolozsvár. Álmodozó ez a Szatmár.
K. A.: Miért? Alszik?
L. Zs.: Alszik, igen. De nem tétlenül. A realitástól mindig egy lépésnyire van, vagy alatta, vagy fölötte. Ez volt a jellemző. Az én gyerekkoromban ilyen volt. Én nem abban a városban éltem, ami a város volt, hanem egy másik városban. Egyébként a szüleim is régi szatmáriak, a nagyszüleim is. A környezet is, ahol laktunk, a Szamos-part, oda jártak le, a régi strand már nem volt meg, de a társaság az ugyanaz volt, ezek az idős emberek. Nagy történetek.
K. A.: Te városi embernek tartod magad?
L. Zs.: Nem, szoktam falun is lakni. Anyósomék ráadásul egy székely faluba költöztek vissza. És mikor nyári reggeleken megébredek, előttünk meg pont összegyűlik a falu, mert épp ott oszlik szét a csorda, meg a tejet hozzák, és beszélgetnek, és nem értem, hogy mit mondanak.
K. A.: Hol van ez a falu?
L. Zs.: Udvarhely mellett. Homoródalmás. Nem értem, hogy mit mondanak. Tudom, hogy beszélnek, és hogy magyarul, de hogy mit mondanak, nem értem. De ha már így nyíltan, egymással beszélgetünk, akkor már igen. De nagyon jól érzem magam.
K. A.: És akkor hogy érezted magadat, amikor kiderült, hogy a leányod is ír? Nem akartad soha lebeszélni?
L. Zs.: Ő film–média szakon van, tehát egy másik dolgot választott. Arról lebeszélném, hogy ő író legyen, aki ebből él meg. Vagy nem is nagyon beszélném le. De nem örülnék annyira neki, hogyha ő úgy bent ülne valahol, és mit tudom én, tanítana. Nem tudom. Mindegy. Szerintem jó dolgokat ír.
K. A.: Örülsz neki? Milyen érzés ez?
L. Zs.: Most például a januári Látóban megjelent egy verse, egyébként van a viszonyunkban egy ilyesmi, hogy az, hogy ő például a Látóban közöl, az egy nagyon hosszú folyamat volt, mert KAF már régen szeretett volna tőle verset kérni, mondván, ez egy tehetséges gyerek, miért közöljünk mi mást. Ennek úgy egy kicsit ellene mentem. Ellenálltam. Most már nem állok ellent. Elég nagy, végül is úgysem tudnám megakadályozni.
Sz. L.: Amikor te voltál fiatal, akkoriban az írók generációnként léptek fel. Hogyan látod, a mai fiataloknál létezik még ez a jelenség? Vagy már nem is igénylik a bármiféle közös fellépést?
L. Zs.: De, igénylik.
Sz. L.: Ez egyértelműen antológiákhoz volt kötve a hatvanas-hetvenes években.
L. Zs.: Most már nem szükséges annyira az antológia. Mert akkor az antológia egy nagy ügy volt, hogy gyűjtsük össze. Ma már könnyen meg tud jelenni saját kötettel egy huszonéves. Vadásszák a kiadók. De azért vannak ilyen közösségi megnyilvánulások. Létrehoznak egy portálon egy irodalmi lapot.
De azt érzem, teljesen megváltozott a viszonyuk a nyelvhez, más az életérzés… Ez egy másik életérzés.
K. A.: Másnak kell lennie, hiszen az antológiásdi, amit Laci említett, az a diktatúrában volt. A mostani gyerekek előtt viszont gyakorlatilag nyitva van az egész világ, nem?
L. Zs.: De igen.
Sz. L.: Most biztos nem olyan fontos egy folyóiratbeli közlés, mint hetvenháromban, vagy nyolcvan körül. Most az interneten bárki, ha nem is bárhol, de gyakorlatilag bármikor közzéteheti magát.
L. Zs.: Kinde, emlékszel, te is olvastál fel Éneklő Borzon, kilencvenkettőben. Lapot szerettünk volna csinálni, nem volt erre feltétel, akkor jártunk különböző helyekre és ott különböző helyszíneket választottunk, meg különböző tematikát, próbáltuk egy kicsit borzasabbá tenni, vagy borz-osabbá. Az jó volt. Sok mindentől megszabadított. Benne volt az is, hogy az előttünk járó generáció miket tett. Ez a merev nem tudom micsoda. Merev irodalomszemlélet. Az is benne volt. Hogy emlékszem, írtam a Sütő című szöveget, ami nem Sütő Andrásról szólt, de hát mégis érintettük, és akkor, hogy az Éneklő Borz az nem akar antipolitikus lenni, hanem apolitikus, és nem akar antisütő lenni, hanem asütő.
K. A.: Kérdezzünk egy előremutatót a végére, ha már így belemerültünk a nosztalgiába.
L. Zs.: Jó, mondok egy előremutatót a végére. Éppen most szerkesztettem a Vargas Llosa-beszédet, a Nobel-Látóban közöljük. Mindig februárban szoktuk közölni ezeket a beszédeket. Hát mindig – a tavaly kezdtük Herta Müllerrel. És akkor neki van egy ilyen mondata, ami nagyon tetszett, hogy az irodalom jobbá tette az embereket. És hogy ő úgy gondolja, hogy mindaddig, míg az irodalom a jelenről szól és összefog azokkal, vagy hogy azt írja meg, ami előremutató a jelenben, tehát hogy a jelenből azt megtalálni, ami előremutat, ami pozitív, azokat a jelenségeket, akkor az irodalom a továbbiakban is jobbá teszi az embert.
És akkor én arra gondoltam, hogy igen, itt van ez az internet például, mindaz, ami a Facebookban működik, de más közösségi oldalakat is mondhatnék, ez egy ilyen kollektív tudat. Kollektív emlékezet, kollektív ízlés. A Liebestodról mondta valaki, milyen jó, hogy feltettem azt a linket, mert hogy ő sok Liebestodot nézett meg, és egyik sem tetszett neki, de ez igen, ez tetszett. És látom, hogy mások is ugyanúgy a Facebookon felrakják, hogy ez a kedvencem. Megosztja. Óriási hatása van egy ilyennek. Megkönnyíti sok mindenben a te dolgodat, munkádat. Másra tudsz koncentrálni.