„Nincs tenni baj, az idő mintatengely”
Vass Tibor Mennyi semenni című kötetéről
Talán ezt a sort választhatnánk Vass Tibor legújabb verseskötetéből mottóul magunknak (erről egyébként Erdély Dániel mondása jut eszembe: minden rendben, kallódok), ha nem olvasnánk tovább a kötetet, nem haladnánk az első verstől módszeresen beljebb és beljebb, mintha az élet sűrűjébe, a vassi világba, ahol voltunk már nemegyszer, hiszen sokadik kötetét tartjuk kezünkben. Azt hihettük, ismerjük jól őt, ismerjük, elfogadjuk, szeretjük. Hihetjük ezt, mert ismerjük erényeit s nyelvi játékainak némelykor túlburjánzó szövetét korábbi köteteiből is. Éppen ezért haladunk tovább, nem állunk meg az első sokkoló soroknál, az első lapoknál sem, visz a betűerdő vassi világába befelé az út, körülvesz a rengeteg, ösvények nyílnak előttünk és zárulnak mögöttünk. Elgondolkodunk közben, mi az, hogy örök, és mi az, hogy örökre, lakattal zárjuk-e magunkat, másokat, szeretteinket, az élőket és a holtakat magunkba, s hogy holtak-e a holtak egyáltalán, ha versekből tülekednek elő, s e versek mi is vagyunk. Ilyeneken rágódunk mint olvasó, mint a „tisztelt publikum”, mintha meg lehetne ismerni egy világot anélkül, hogy elbódorogna benne az olvasó. De nem lehet. Meg kell tanulni Vass Tibortól újra és újra a szó idejét s a szó játékait. A recenzens szereti ezeket a szándékosan kifacsart, új értelmet nyerő szavakat és kifejezéseket, amelyek özönlenek az Elsőversből és az utolsókból is, és az összes közbensőből, miközben indul hol ide, hol oda, Eperfásba vagy Semjénbe, Folyóba, Fúróba, Másodiknapozásba, Hagyomba, Jajkuba és magához is, s hozzám, olvasójához. Indulna, ez az indulás egyik meghatározója létének, indulni egyszerre magához és magától el. Vannak itt színek és helyszínek, meseszíntől lisztesig minden, ábrák, robogó versek és Szeged szeggel és persze h(H)ibátlan vers 145 oldalon keresztül. És Vass-sal vagyunk az indulásokban, akár Krakkó, akár Moszkva, vagy Jukóapa és Jukóanya az úti cél. Titkai ufóba zárva, de átéljük, s átéli az is, aki a borzalmak mögött álló kriminalisztikai tényeket nem ismeri. Csak merem remélni, hogy költőnk született optimista, főleg mikor olyasmiket olvasok, hogy milyen „a testnek a tenyér”. És persze ilyenkor Shakespeare is megidéztetik, mert „azonosítható merülő a tárgyon olvasható (f)elirat”: „ made in egyetlen / a fölvállalható szerelmem”. De mi is ez a fölvállalható szerelem? – tolakodik a kérdés, miközben azt olvasom: „Özvegyek tudnak / úgy a semmibe nézni, / ahogy nézek egy nem semmi / verset”, amely „nem is szól semmiről”. A semmi úgy tolakszik elénk ezekben a versekben, hogy közben valamivé válik, megsokszorozódik, miként a macskák a Szögmérőben. A rend lenne-e s az élet a szerelem ebben a rendetlen és kusza világban, ahol „lőkorszaki szadik” között és ellenére „felnőni a saját halálhoz” a teljesítmény a múló időben? „Igazánból a méhek döngése van / az időben benne úgy, / ahogyan más bele úgy sorra nem kerülhet, / ha pohár, ha rend borul.” Igen, rend van itt és élet, ebben a kötetben, Vass-féle, ahogy korábbi köteteiben is az volt, nem sivár, nem merev, hanem ellenkezőleg, gazdag és otthonos, ha szomorú is, akár az öregedés a cseresznyefa alatt, ahol „dal van vagy didergés”. A költő élethossziglan játszik a nyelvvel, újra és újra feltalálva hihetetlenül kimeríthetetlen lehetőségeit, új tartalmakat és formákat alkotva, képekkel, versképekkel, Vass-féle életfilozófiával, ugyanazzal a filozófiai alapállással, amelyet előző kötetében is megtapasztalhattunk („csak a semmi az örök”), mélységgel és könnyedséggel. De „ennyi bevallás az már töredelmes”, a többit tessék talán eredetiben a szerzőtől, az életzajjal együtt.