Nem csak a nyomor érdekes a színpadon
K. P. J.: 1970-ben született, 1991-ben jelent meg első könyve, egész fiatalon. Elsősorban költő, de műfordító is, orosz és német nyelvből fordít. Igen érdekes, hogy egy fiatalember a XXI. században verses drámákkal tör be az irodalmi és színházi köztudatba, ezt igen bátor dolognak tartom. Regényeit is versben írja, visszahozott egy olyan műfajt, ami 120 éve kiveszett a magyar irodalomból. Debrecenben születtél, Debrecennek nagy szerepe van az életedben, és majd kitérünk rá, hogy Váradnak is. Az egyik darabod, a Jeremiás avagy Isten hidege, tulajdonképpen Debrecenről szól, ott játszódik, egy olyan Debrecenben, amelyik nem létezik.
T. J.: Körülbelül a 2030-as években játszódik, a városban jár a metró kelet-nyugati irányban.
K. P. J.: A te saját Debrecened milyen? Azt tudom, hogy szereted, mégsem szeretsz ott lakni.
T. J.: Szívem csücske egyfelől, ott érettségiztem. Érettségi után elváltak útjaink, részint családi okokból, részint egzisztenciális okból. Pesten folytattam a tanulmányaimat a Tanárképző Főiskolán, aztán az ELTE Bölcsészkarán. A szüleim már nem élnek. Az unokatestvéreim élnek jelenleg ott, olyankor szoktam felbukkanni, amikor hívnak, de rendszeresség nincsen. Ma átutaztunk Debrecenen és nagyon jó volt. Szeretetteli viszony ez, de tény és való, hogy én valamiképpen eljegyeztem magam Budapesttel, az az otthonom.
K. P. J.: Gyerekkorodban Várad létezett számodra, a családod számára?
T. J.: Gyerekkoromban Várad a kíváncsiság tárgya volt. Édesapám folyamatosan beígérte, de mindig elmaradt, egyszerűen nem szánta el magát, pedig fiatalkorában sokszor volt Váradon.
K. P. J.: Te azért elég sokat jártál Váradon, együtt is voltunk itt, egy esten. Váradi ismereted is van, nagy szeretettel beszéltél Váradról, azt tudom, hogy tíz évvel ezelőtt jártál itt utoljára, de azelőtt gyakran jöttél.
T. J.: Igen, nagyon sűrűn. 1992-ben voltam itt először, a nagyon-nagyon régi arculata még most is látszik. Az, hogy a városok itt is és otthon is megtorpannak a fejlődésben, az meg nem meglepő, de azt gondolom, Váradban sok lehetőség rejlik.
K. P. J.: Milyen fejlődésre gondolsz?
T. J.: Még ezt nem tudom megmondani, de a Fő utcán végignézve a vendéglátás jelentős tendenciát mutat. Ahhoz képest, hogy az ember ’92-ben mit talált.
K. P. J.: Debrecen és Várad között valamilyen kulturális ellentétet éreztél-e?
T. J.: Látható mai napig is, hogy Debrecen frusztrált, az arculat, az építkezés. Itt sokkal szebbek az épületek, kecsesebbek, Debrecenben bumfordiak. Az elmúlt tíz évben Debrecen is nagyon belehúzott, de nem mondható eredendően szép városnak.
K. P. J.: Mi az oka annak, hogy Várad a századelőn iszonyatos iramban fejlődött. Miért ide áramlott a tőke? Szinte együtt épült Budapesttel ez a szecessziós város.
T. J.: Az egészen biztos, hogy egy rendkívül tehetős polgárság volt jelen, igényt tartottak arra, hogy a kultúra is pezsegjen, ez Debrecenben nehézkesen ment. Egész egyszerűen ilyen a habitus. Nagyvárad az ellentéte volt mindenben. Itt lehetett találni művészkávéházakat, ez volt Párizs előszobája úgymond.
K. P. J.: A két város közötti különbségnek lehet-e oka, hogy ott nincs folyóvíz, itt meg van.
T. J.: Irigység tárgya, az biztos. A hegyek közelsége is jelent valamit. Mi egy templom és egy torony alapfalait tudjuk felmutatni, itt meg sok minden megmaradt. A Hunyadiak ott nevelkedtek Debrecenben, de ebből egy tégla sem maradt.
K. P. J.: Jeremiás avagy Isten hidege című darabodat már említettük, nyolc metróállomáson játszódik a darab. A főhős parlamenti képviselő, a többiek kísértetek. Az állomáscímek jelképes, létező helyek. Hogyan képzelted te el ennek a metrónak az irányát, állomásokat. Miért ezt? Ez egy mai történet, versben megírva.
T. J.: Debrecen közlekedése észak-déli tagoltságú, az egyetlen megmaradt villamosé is ilyen. Kelet-nyugat között busz jár, iszonyatos benzinfelhőt árasztva. Ha valaha metró épülne – ami nem fog – akkor az kelet-nyugaton épülne fel, kiváltva a buszokat. Ezért ilyen a vonalvezetés. Reális felmérések alapján készült.
K. P. J.: Miért vitted le a föld alá?
T. J.: Nem akartam, hogy bárki is a reális Debrecen képét lássa, aztán a színházba az utolsó előadásra eljött Debrecen polgármestere is, aki mégiscsak Debrecen reális képét látta. Fölháborodott. Ő arra gondolt, hogy jó, hogy metró, de azért mégis felismerhetőek a debreceni polgárok és nem igaz, hogy mindenki bunkó, pedig nem, a darabban sem egyébként. De karcos darab, semmiképp sem rózsaszín, eszményítő, marketing szempontból nem használható.
K. P. J.: Ilyet írsz te: „a semmihez képest ez is egy város. Unalomjárvány, unalomarzenál, Debrecen az Alföld jégverme, a legrosszabbik jégszekrénye.” Most egy kicsit nevetünk ezen, de el kell mondanom, hogy ebben a darabban a szeretet és a fájdalom együtt jelentkezik.
T. J.: Ezt köszönöm, hogy így mondtad, tényleg szeretet ez. Gondoljunk a családtagjainkra, a maguk esendőségére, és őket is ugyanúgy szeretjük továbbra is. Így vagyok én Debrecennel.
K. P. J.: Tulajdonképpen Jeremiásnak, mint élő alakja ennek a darabnak, unalomfóbiája van. Mintha megint Debrecen szenvedne attól, hogy unalmas közeg.
T. J.: Nehezebb ennél. A lassúságáról akartam beszélni, metrót építettünk, mégis sztrájk van, és így kell a képviselőnek visszaérnie Pestre, erről a szituációról szól a darab.
K. P. J.: Te mindig valamilyen mintát használsz a műveidben. Jeremiást Czuczor kíséri le az alvilágba, olyan az ő párosuk, mint Vergilius és Dante párosa.
T. J.: Lucifert is emlegették vele kapcsolatban. Ez valamiféle távoli emléknyom. Az ambíciói mások ennek a színdarabnak, mint az Isteni színjátéknak vagy Az ember tragédiájának. Nem világmodell, inkább városmodell. Az egész struktúrát Debrecen szellemi nehézkességének, a hagyomány szimbólumának szántam. A metró, amelyik nem jár. A képviselő ennek ellenére minden állomáson ott van, megtalálja a módját, hogy az alagúton át gyalog eljusson.
K. P. J.: Nézem közben, hogy milyen állomások vannak: Apafája, Fényeskert, Verestemplom. Ezek mind lepukkant állomások, egy van, amelyik elegáns és tágas, a Városháza állomás. Ahogy bemutatod az állomásokat a szerzői instrukciókban, ott a lepukkantság jelen van. A Városháza állomásnál kedvezni akartál?
T. J.: Nem. Egész egyszerűen ez a város szíve, ápolt és szép. Felújították az épületeket az elmúlt húsz évben.
K. P. J.: A darabot így vezeted be: „ólomsúlyokat rak rám a város”. Mégiscsak van valami fóbiád neked is a várossal kapcsolatban.
T. J.: Egy alapélmény a debreceni vasárnap délutánok a ’80-as évekből. Nem ismerem a váradiakat, lehet, hogy valaki még szomorúbb dolgokat tudna felsorakoztatni, de tény és való, hogy akkor jutott eszembe először a menekülés. Onnan menni kell, a teljes tespedtségből. Az ember végigmegy a főutcán és az teljesen kihalt. Itt a főutca nem áll meg, Debrecenben tíz után már nincs semmi mozgás.
K. P. J.: Azt is írod, hogy „városkának hívni a várost annyi, mint emberkének hívni az embert: megalázó.” Volt akkor már valamilyen képed arról, hogy milyen egy másik város? Amikor eldöntötted, hogy el kell menni?
T. J.: Gimnazista koromban kétszer jártam Prágában, meg Karlovy Varyban. Rokonságunk élt ott, de ennyi. El tudtam képzelni, hogy vannak csinosabb és dinamikusabb helyek, mint Debrecen. Hangsúlyozom, az alapérzés az, hogy szívbeli hely. Nekem fontos, átmenni rajta mindig megrázó.
K. P. J.: Jeremiáshoz személyesen van valami közöd?
T. J.: Nem alteregó, nem az én szócsövem, ügyelek rá, hogy ne alanyi költészet legyen, de biztos van olyan gondolatom, amit én odacsempésztem. Évekig írogattam, hogy ebbe a darabba szerintem milyen figurák kellenének. Tipikus debreceni alakokat akartam.
K. P. J.: Jeremiás végül ámokfutó lesz és az utolsó jelenetben meglepő fordulat következik be, de ezt most nem lőjük le. Nem akarsz belőle felolvasni?
Térey János felolvas a művéből.
K. P. J.: A rendező mit tud kezdeni ilyen leírásokkal, egyáltalán érdekli? Hogy lehet ezt megvalósítani?
T. J.: Persze, érdekli.
K. P. J.: Tudomásom szerint a rendezők nem szeretik, ha nagyon megkötik a kezüket instrukciókkal. Gondolsz arra, hogy ezekből mi valósulhat meg?
T. J.: Nem szabad elképzelni. Az ember használja a fantáziáját, de nem szokott ez megvalósulni, olyan illúzióm nem volt. Bevallom én olyat gondoltam, hogy egy adott állomás lesz, aminek az elemei váltakoznak. Ehelyett egy forgószínpad volt maga a nézőtér a Nemzetiben és körben helyezkedtek el az állomások, mindet felépítették minimalista módon. Attraktív díszlet volt, de ez a forgás már megosztotta a közönséget. Van, aki már ettől megijedt, van, akit ez varázsolt el.
K. P. J.: Volt egy időszak, hogy a szerző olvasta fel a darabját, Örkény legendásan jó felolvasó volt. Ezt a darabot Valló Péter olvasta fel.
T. J.: Ez egy dilemma, mert én nem tartom magam egy igazán jó felolvasónak. Nem olvastam fel még egész darabot, arra nem vállalkoztam, Gothár Péter szokta felolvasni általában, vagy maguk a színészek. Jelen voltam, de nem akartam elmormolni. Az első két próbán szoktam részt venni, aztán majd csak a főpróbán.
K. P. J.: A színészek nem szeretik?
T. J.: A színész az még ellenne, a rendező nem szereti, de én soha nem voltam parazita típusú szerző, nem jártam a nyakukra. A színészekkel szeretek bulizni, de nem a színház területén.
K. P. J.: Van egy legendás színész-szerző konfliktus, ami ráadásul a színpadon történt. Amikor Eörsi Istvánnak a Lukács című darabját játszották Kaposváron, Koltai Róbert játszotta a szerzőt. Eörsi mindig belopakodott a próbákra, de egy idő után a rendező kitiltotta onnan. Koltai kezdte egyre jobban felépíteni a szerepet, mire Eörsi megint megjelent rejtőzködve egy próbán, egyszer csak felpattant és felszaladt a színpadra. El is kellett halasztani a bemutatót, mert Koltainak nem sikerült felépíteni a szerepet újra. Ilyen is van. Én nagyon nehezen tudtam elképzeli ezeket a darabokat színpadon. A Kazamatákat láttam a Katonában. 1956-ban játszódik, forradalom, a kommunista párt székházában folyik a cselekmény. Nagyon zárt térben. Ezek az emberek versben beszélnek. Sok minden kellett hozzá, hogy sikeres legyen és sikeres volt. Milyen technika, mekkora tehetség kell ahhoz, hogy megszűnjenek az előítéletek és sikeres legyen például a verses regény is? Én arra jöttem rá, hogy te olyan színházat csinálsz, amelyik nem akar illúziót teremteni. Azt gondolná az ember, hogy mai történet, versben beszélnek emberek, hát ilyen nincs! Mégis hitelessé válik. Ez azért van, mert te ezt akarod? Nem akarod, hogy a színház illúziót teremtsen? Gondolok itt az Asztalizene című darabra.
T. J.: A realista színházat én nem kedvelem, már nem életképes, mint a ’80-as években volt. Legyen ez egy alternatív, fölkínált, mesterséges lét, valóság, ami emlékeztet a miénkre egy picit. Az Asztalizene három és fél évig ment a Radnóti színházban és egy-két év elmúltával azok kezdtek el járni, akikről tulajdonképpen szól a darab, a pesti, jól menő fogorvosok. Egyszerűen eljutott hozzájuk, és bár a szereplők jambusokban és daktilusokban beszélnek, a történet mai. A morális válságról szól, ami Magyarországon bekövetkezett 2006-ban, de nincsenek benne pártok említve, nem akartam összekoszolni a papírt. Benne van mégis Magyarország élete, az elit élete is fontos, azt is ábrázolni kell, nem csak a bányát meg a kocsmát. Nem csak a nyomor érdekes a színpadon. Az utóbbi időben volt egy ilyen tendencia a magyar színházi világban, hogy csak a létminimum alatt élők sorsa érdekes.
K. P. J.: Mennyire kell aktualizáljon egy előadás, és hogyan tud ehhez hozzájárulni egy mai szöveg? A klasszikus szerzőket mindig sikerül aktualizálni, társadalmi, politikai aktualizálásra gondolok. Kortárs szerzőnél talán kicsit kockázatosabb, hiszen ahogy te is mondtad, nem akartad bepiszkítani a papírodat.
T. J.: Ez paradox, mert azt kérdezed, hogy valamilyen szinten fönnmaradhatnak-e ezek a művek. Nem cövekeltem le őket a napi politika mélyén.
K. P. J.: A darabban szereplők erkölcsileg enyhén szólva rozogák, szerelmek vannak a háttérben, csábítások. Étteremben játszódik a darab, nagyon aktuális, mondhatnánk, hogy egy fővárosi bordély színtere egy előkelő budai étteremben. Nem áll fenn az a veszély, hogy a helyzet megszűnik és már nem játszható a darab?
T. J.: Egyelőre még nincs erről szó.
K. P. J.: Van egy problémám a darabbal, beszéljünk most erről. Van orvos, étterem tulajdonos, színházi kritikus, operaénekesnő, tehát egy értelmiségi réteg. És ott van egy pincér meg egy pincérnő, akik ugyanolyan szinten szólnak bele a dolgokba, mint a többiek. Nyelvi és értelmi szinten is. Mintha a cseléd és a ház ura egy szinten lennének. Miért szabad beleszólni, véleményt mondania?
T. J.: A tegeződés a háború után megváltozott, bizalmasabb lett a viszony. Szokás Pesten, hogy a tegeződést felkínálja a főnök a beosztottnak már a munka elején. Ez nem volt így a háború előtt, az ’50-es években sem. Az, hogy egy étterem főura tegezi a pincéreket és a keresztnevükön szólítja őket, talán a ’30-as években előfordulhatott, de én úgy képzelem, hogy magázódtak.
K. P. J.: Ők bele is szólnak. Egyenrangúság ez?
T. J.: Nem mondanám, inkább, hogy a pincér maga is étteremtulajdonos akar lenni. Van egy hely, ahova járunk minden héten, az nem Budán van, de azt tudjuk, hogy amióta oda járunk, nyolc éve, ketten is kiröppentek már önálló éttermet alapítani.
K. P. J.: Érdekes az is, hogy versben beszélnek, de közben sms-t írnak, kapnak, és ez nem zavarja a nézőt. Van néhány rettenetesen találó mondatod. „Engem csak az alkotói folyamat vége érdekel, az alkotó személye nem igazán.” Ezt ki mondja? A te véleményed?
T. J.: Nem, gondolj bele, akkor nekem nem lenne szabad itt lennem.
K. P. J.: Nekem azt mondtad, nem laktál Budán soha, most majd fogsz. Ez a darab mégis komoly budai helyismeretről tanúskodik. Nem a legelegánsabb, de mégiscsak Buda. „Budán lakni világnézet” – benne van a darabodban ez a Márai idézet. Te, aki nem laktál ott, hogy tettél szert ilyen helyismeretre? Ahhoz, hogy egy ilyen tér megjelenjen egy darabban, oda kell neked menni, hogy lásd?
T. J.: Igen, voltam többször is, az akkori kedvesemmel. Van közel egy étterem, az volt egy kicsit a minta. Kellett inspiráció, de semmi több, a fantáziámat használtam. A pesti és a budai polgárság között eltűnt az a markáns különbség, demokratizálta a kommunizmus a lakosságot, felosztották a nagy polgári lakásokat, szétverték a stukkókat, a háború is elvitt egy csomó épületet. Ennek ellenére megmaradt, hogy a Svábhegy az elit lakóhely.
K. P. J.: Nagyon érdekelnek téged az épületek, azt vettem észre. A darabjaidban is megjelennek valós terek, épületek, fontosak neked. Ennek mi az oka?
T. J.: Bevallom, hogy én tizenhét éves koromig építésznek készültem, nem írónak.
K. P. J.: És mitől lett ez a váltás?
T. J.: A fizika osztályzataimtól, meg a matektől. Ezek soha nem érdekeltek, csak az épületek, mint vizuális látvány. Mindig keresem a jó építészetet, régit, újat.
K. P. J.: Sokszor volt olyan érzésem, hogy el-ellopsz pár mondatot, mondjuk Shakespeare-től.
T. J.: Ez nem lopás, ez vendégszöveg.
K. P. J.: Formailag is olyan szépen át van emelve.
T. J.: Igyekszem jó helyre tenni. Van bennük, persze, de akkor lenne baj, ha ezek lennének túlsúlyban.
K. P. J.: Van egy könyved, a Paulus, amire egészen őrületesen nagy szavakat használtak a kritikusok. A magyar irodalom legjobb verses regénye, sőt, Margócsy remekműnek nevezte. Hogy lehet 41 évesen elviselni az ilyen jelzőket?
T. J.: Én jobban kedvelem a Protokollt, de mindkettő kedves nekem és egyik sem hibátlan. Az ember nagy jelzőket kap, de nagy bántást is, az élet ilyen szempontból igazságos.
K. P. J.: Mindenki szuperlatívuszokban nyilatkozik róla, a jelenkori irodalmat igencsak meghatározó személyiségek. Ha pofonok érkeznek, azt is komolyan kell venni. Inspirál, ha bántanak, vagy csak az, ha dicsérnek?
T. J.: Persze, hosszú távon jön rá az ember, hogy némelyik támadás hasznos. A lelkünk ugye azt szeretné, ha folyamatosan dicsérnek, de nincs annál unalmasabb. Az építő bírálattal lehet csak kezdeni valamit, az ajnározók elmaradnak. Akik valóban kíváncsiak, azok mind kritikusok, de megmaradnak. A rajongótábor illékony jelenség általában. Gyorsan cserélődik a mezőny.
K. P. J.: Mi van a rap együttessel?
T. J.: Hárman voltunk zenésztársak, költők. Voltak szövegek, sikamlósak, politikáról, szexről, volt a hátunk mögött egy Dj. Egy időben mindannyian (Peer Krisztián, Poós Zoltán költők) a Palatinus szerzői voltunk. Krisztián legutóbb egy videóban tűnt fel, ahol ő egy ember, aki elvesztette a lakását a svájci frank alapú hitel miatt, most hajléktalan. Szerintem kicsit ki is használták az ő helyzetét.
K. P. J.: Valamikor ti nagyon jó barátok voltatok.
T. J.: Így van, a legszigorúbb kritikusom volt mindig.
K. P. J.: Irodalmi társaságokban a ti párosotokat úgy is kommentálták az emberek, hogy ő az erősebb, és tud téged befolyásolni, de egyszer csak a dolog megfordult.
T. J.: Rám sokan tudtak hatással lenni. Krisztián is hatással volt rám a rap korszakban. Én az alanyi költészetet nem űzöm, nem istenítem, azt szeretem, ha áttételes. Krisztián alanyi költészetet űzött, hatott rám a Térerő című könyvnél. Most már teljesen mást gondolok erről.
K. P. J.: Beszéljünk a Nibelung-lakóparkról, amit a Budavári Sziklakórházban mutatott be a Krétakör. Kis férőhelyes, nyolcvan nézőnek játszották nyolcvanszor. Mundruczó Kornél rendezte, aki ma már Európa-hírű. Attól, hogy a Krétakör vette elő ezt a darabot, te nagyon híres lettél. Nem tudom, hogy csak ettől, de onnantól kezdve a neved pörögni kezdett. A híred sokkal nagyobb annál, mint amennyi könyvet eladnak.
T. J.: Szerintem a Lady Gaga a híres meg Barack Obama. Úgy hiszem, hogy az irodalom világában máshogy van.
K. P. J.: Hírneved van, beszélnek rólad, nehéz téged elérni, a hatásod is igen nagy. Ha összeadjuk a példányszámokat, akkor mondjuk, lehet, hogy nem jön ki ötvenezer. De te ötezer példánnyal eléred azt, amit más húszezerrel. Hogy lehet az?
T. J.: Biztos, hogy nem jön ki. Jobban beszélik a könyvvásárlók nyelvét. Én egyszerűen más nyelvet tanultam, pedig lehet, hogy fiatal háziasszonyoknak egyszerűbb könyvet írni, bár nekem pont az a nehéz. Egyszer dolgoztam egy fél évet egy női magazinnál, jól éreztem magam, de azt a nyelvet én nem beszélem.
K. P. J.: Kis példánnyal is hatást érsz el, a kritikusok remekműveket kaptak és várnak tőled. Mit kellett ebbe beletegyél?
T. J.: Igazából lehet, hogy a színház műve ez. A színház tud eszmét terjeszteni, a költészet legjobb színtere a színház. Beszélünk példányszámokról, de van olyan darabom, amit százszor játszottak. Ment a tévében is. Ennek a híre terjed, a könyvváltozatban meg nincs semmi különös.
K. P. J.: A Nibelung-lakópark talán a legmerészebb vállalkozásod és ez árulkodik legjobban a színpadi szerzői technikáról, amit te megvalósítasz. Van egy alapmű, Richard Wagner Nibelung gyűrűje. Erre a szerkezetre te ráépítesz egy mai történetet, ahol gazdasági vállalkozások vezetői, tulajdonosok, korunk hősei formálják a történeteket. Egy ilyen bonyolult történet megkonstruálása óriási szellemi teljesítmény. Hogy történik ez?
T. J.: Először arra gondoltam, hogy évekig nem írok semmit. Én akkor fejeztem be a Paulust, nagyon rövid idő alatt írtam meg, fél év alatt. Valószínűleg ez volt a legnehezebb feladat. A kettő közt volt fél év szünet, hamar kitaláltam, de elhessegettem. A Protokollt viszont négy évig írtam, de közben írtam darabokat is. Mostanában az van, hogy tudok két dolgot írni egyszerre, meg fordítani is.