Kulturális folyóirat és portál

2012. június 7 | Kőrössi P. József | Kultúra

A tehetség csak egy szelet a tortából

Grecsó Krisztián (□): Én egy olyan családmodellben nőttem fel, ahol három generáció élt együtt, kilencen éltünk egy másfél szobás vályogházban, amit én nagyon élveztem, mert mindig foglalkozott velem valaki. Azt elképzelni sem tudom, hogy a szüleim hogyan éltek. Úgy utólag elképzelem, hogy a nagyszobában két pár élt együtt, milyen toleranciára, diszkrécióra és egyébre lehetett szükség egy ilyen család esetében. Ez már teljesen kihalóban van, elképzelni sem lehet.

Kőrössi P. József (■): Hány éves korodig éltél ilyen környezetben?

□ Nyolcéves voltam, amikor elköltöztünk onnan, tizennégy éves koromig éltem falun. Ezek a meghatározó élmények, továbbá az, hogy ez a modell az enyém volt. Ezek egész konkrétan meghatározták, hogy miről írhatok, mivel tudok foglalkozni. Olyannyira, hogy képzeljék el, amikor az első verseskötetem megjelent, akkor az arról szóló kritikákban rögtön a népi irodalommal találkoztam. Ezt Kemény István írta, egy nagyon jó költő, aki például a népi imádságokat emlegette, a finom rezonanciát. S azt mondta, ezek az emberek biztosan hatottak rám és a hatásuk nagyon erősen kimutatható; mikor felhívtam és ezt megkérdeztem tőle, dermedten mondta, hát Krisztián, egyértelműen hatottak rád! És akkor rájöttem, hogy nem úgy van a magyar irodalmi hagyományban, hogy én azt mondom, de hát én csak magamról írtam, ami velem történt. A magyar irodalmi hagyományban kikerülhetetlen a népi-urbánus történeti hatás. Az olvasata rögtön több lett annál, mint amit én odatettem. Tehát én a gyerekkoromról írtam, arról, hogy milyen szorongásaim voltak, és az egyből Sinka Istvánhoz kapcsolt. Én először tiltakoztam, több ok miatt is tiltakoztam, maga a skatulya zavart, bármilyen skatulya zavart volna. Azt gondoltam, én vagyok az univerzális tehetség, mert én mindenhez értek… Aztán kiderült, hogy nem, na mindegy. A második ok, ami miatt zavart, hogy ez most kijelölt nekem egy utat, amin föltétlenül járnom kell. Rájöttem, hogy igen, kijelöl, de ez nem olyan nagy baj, mert minden, amihez én kapcsolódni tudok, az igenis ebből táplálkozik. Nálunk két könyv volt otthon a családban, a Biblia meg a Kalendárium. Több nem volt. És a nagyapám azért tanult meg a hadifogságban írni, hogy tudjon levelet írni a feleségének haza. A természetes intelligenciát nem nélkülözték. Az én nagymamám nyomába sem érek soha.

Ez a kilenc személy hogyan élt a másfél szobás vályogházban?

□ Négyen laktak a nagyszobában, két pár, a nagynénémék, nagybátyámék, férj-feleség. A folyosó, előszoba, konyha – ott laktak a nagyszüleim, és a kisszobában meg mi hárman. Így működött ez a családmodell. Például a nagymamám a három elemivel egész életében verseket írt titokban, tehát azért az írásbeliséghez vonzódott. Életének egyetlen lehetősége volt, öreg koráig, amikor publikálhatott: apám elfelejtette, hogy ő mondja a verset a ballagáson, reggel öltözött és bömbölt persze, kis ötödikes gyerek volt. Amíg reggelizett, a nagymamám írt egy ballagóverset, biztos, ami biztos, ezt gyorsan megtanulta az apám, és annyit mondott neki a nagymama, hogy ne mondja a szerzőt, mert az azért egy kicsit kellemetlen lenne. Nagy büszkén a nagymamám versét szavalta el, ez borzasztó nagy élmény volt a mamámnak. Aztán megírta az önéletrajzát – ami nekem volt hatalmas élmény –, én gépeltem be, meg küldözgettem részletenként a Szegvári Napló nevű világlapnak. A nagymamámnak óriási tekintélye lett a Kinizsi-telepen a vénasszonyok között, hogy publikál az újságban, továbbá mindenki azt hitte, hogy azt én írom. Volt valami nagyon finom, érzékeny kis népies íze. Kiegészítettem még, mert volt, amit meg kellett magyarázni, megkérdeztem a nagymamámat, hogyan működött. Mert ha egy mai fiatal azt elolvasta, hogy a lánykérés úgy működött, hogy találkoztak egyszer, beszélgettek két óra hosszát, majd a fiatalember rákanyarodott a tárgyra, miszerint ő azért jött, hogy! Tulajdonképpen ez egy megegyezés volt, meg hogy hogyan ismerték meg egymást utána, mi hogyan zajlott. Egy-két kiegészítő mondatot betettem, mert olyan furán és kegyetlenül volt őszinte, azt én finomítottam. Éreztem, hogy a nagymamám nem tudja azt, hogy a publikációban ezek a szövegek elszakadnak az írójuktól és már másképp működnek.

Beszélj, kérlek a nevedről, mert tényleg nagyon ritka név.

□ Nem találkoztam még a családomon kívül Grecsóval. Borzalmas hangzása van szerintem, ráadásul a Krisztiánnal olyan nagyszerű, senki nem érti, amikor kimondom. Apám nagybátyja megváltoztatta a nevét, és ezt a traumát senki sem tudta kiheverni, ezért én nem változtattam meg, és most már örülök neki. Állítólag kis görögöt jelent, és a nagyapám borzasztóan büszke volt a görög származására, amit semmivel sem tudott bizonyítani, semmi sem támasztotta alá. Ő mindig profilból mutogatta a görögös arcélét, ami, hát, akár görögös is lehetett. Gresókkal találkoztam, és sértve éreztem magam, amikor „legresóztak”, mert épp a grecóból lenne ez ugye, és éppen a „c”-t vette el, Greco lenne a családi hagyomány szerint, csak elszlávosodott sajnos. Egyebet nem tudok róla mondani, meg nem is ismert a család eredete. A paraszti hagyományban ez a fajta emlékezés nem létezik, az írásbeliség sem létezik. Nem tudom, hogy az erdélyi kultúrában ez mennyire más, hogy mondjuk, egy elzárt faluban, aminek saját tánchagyománya van, ott vajon az emlékezés is más-e. Nem ismerem. Az biztos, hogy ha az én nagyapámat az ő nagyapjáról kérdeztem, és nem hagytam annyiban, és addig faggattam, míg kénytelen volt valamit mondani, akkor nagyon dühösen annyit mondott, hogy paraszt volt, mint én. Lerázta magáról. Akkor én nekirontottam, kis ostoba kamaszként, hogy „nagyapa, te nem haragudnál, ha én csak annyit tudnék rólad, hogy paraszt voltál?” Ezen egy kicsit meglepődött, nem is értette, hogy mit akar itt ez a hülye gyerek, mit hepciáskodik, de én azóta megértettem, hogy mi ennek a lényege, milyen fura, ösztönös alázat van benne. Mert ugye ez az az ösztönös tudás, hogy te csak egy szem vagy a láncban, tehát az egyéniségnek, az egónak, az énnek nincs ekkora szerepe, mint amekkora a mai társadalomban van. „Paraszt volt, mint én” – mondta. Tehát vagyunk mi a sorban, és persze fontos a lánc, mert különben elszakad, tartani kell, de nem több annál. Ez nagyon egyszerűvé teszi, természetközelibbé, a halállal például sokkal egyszerűbb szembenézni, mert az öröklődés és a jövő tudata lényegtelenné teszi a saját halálodat. Az előttünk járó generációk sokkal természetesebben tudták ezt kezelni, volt hozzá valami természetes viszonyuk. Én akkor nem értettem, hadakoztam is ellene, próbáltam minél több dolgot felkutatni, a nagyapám fogságból írt leveleit megkerestem. Valahogy nem értették, hogy mit akarok. Volt egyetlen festmény a családi konyhában. Jézus az Olajfák hegyén. Egy szegvári fiatal tehetséges festő festette, erős Munkácsy-epigon volt és az is maradt, de azért egy tehetséges srác volt, mikor ezt a nagyszüleimnek festette. Az évtizedek alatt teljesen befeketedett, és mire elhoztam a nagybátyám halála után, már csak a glória látszott, semmi más, teljesen fekete volt. Láttam az unokatestvéreimet, hogy viszik a hűtőt, a hűtőrácsot meg a mit tudom én, micsodát, és kérdezte a nagymamám is, hogy van itt tizenhat darab bontatlan vasutasing, szükségem van-e rá. Mondtam, hogy föltétlenül kell nekem vasúti ing. Nem, nekem semmi sem kell, én elvinném a fényképeket, a bérmálkozási emlékeket, meg ezt a képet. A kép lenn volt a földön, az ételszagban, összetört, még a feszítő ráma is kitört. Akkor lettem közalkalmazott, negyvenezer forintot kerestem, elvittem a képet a restaurátorhoz, aki azt mondta, hogy ötvenezer forintért csinálja meg. Anyukám azt mondta, nem vagyok normális, hát ez értéktelen. Mondtam, hogy ez az egyetlen emlékünk van, már hogy lenne értéktelen? Megcsináltattam, és képzeljék el, úgy csinálták meg, hogy lemarták a vászonról – ezt elképzelni sem tudom egyébként, bevallom őszintén – tehát a festékréteg rákerült egy új vászonra, egy új feszítő rámába tették, és lemarták róla a koszt. Előkerült az Olajfák hegye, az olajfákkal, a szikla, Krisztus köpenye. Egyébként elég sötétbe hajló, olyan, mint egy jó Munkácsy-kép, ahogy szépen feketére öregszik. Betették egy gyönyörű keretbe, újra kifeszítették. Eltelt néhány év, eltávolodtunk attól a háztól, kérdezte az unokatestvérem, hogy hol vannak a képek. Mondtam, nálam. Én csak azt kértem. Nektek van hűtőtök, vasutasingetek. Az a hatás, amit a kép váltott ki az emberekből, egészen elképesztő volt. Felvittem a nagymamámnak, aki harminc év után újra meglátta, hogy mi van a képen. Döbbenetes élmény volt. Az évek, évtizedek alatt ők ott éltek mellette, megszokták, ahogy sötétedik. Mindenesetre azóta nagyon haragszanak rám, hogy az a kép az enyém, de mondtam, senki el nem viheti, én adtam érte annyi pénzt, ez az én képem. Az időhöz való viszonyt az én generációm sem változtatta meg. Valahogy nem érezték annak a súlyát, hogy az előző generációból annyi marad: egy bérlet, a bérlet tetején egy kép, vagy egy cetli, aminek a sarkára írt, kézírás. Ezeket én összegyűjtöttem, mert mániákusan a múltban kutakodtam. Nem biztos, hogy ez jó egyébként, mert az biztos, hogy nagyon fájdalmas.

Krisztián, térjünk még vissza ezekre a helyszínekre, a kisvárosra, az alföldi falura. Érzek közted meg Háy János között valami rokonságot. Egyszer hallottalak beszélni valamelyik rádióban arról, hogyan élted meg a te kisvárosból nagyvárosba kerülésedet. És különösen a Tánciskola című regényedben, az első értelmiségi hősöd, az az ügyvéd, aki ennek a regénynek a főhőse, ő is – ne haragudj, hogy ezt mondom – egyfajta frusztráltságot él át, és azt hiszem, hogy olyan érzékeny emberek, mint te meg Háy Janó, ő is volt ebben a körben, sokkal súlyosabb nyomokkal élik meg ezt a váltást. Én ezt érzem a könyveidből, meg a beszélgetésekből. Csongrád, Békéscsaba, aztán onnan Pestre, ráadásul nagyon gyorsan – ha lehet így mondani – az egekbe törtél, hiszen híres lettél egyik pillanatról a másikra a könyveiddel. Beszélj erről az útról.

□ Ez valahol ott kezdődik, hogy először van a teljes tagadás, ez ugye kamaszkor táján van. Ez most nem az írói hozzáállás, hanem az emberi hozzáállás. Ennek több oka van. Mondjuk, egy kamasz fiatal, akinek semmi más célja nincsen, mint hogy párt találjon magának, nyilván nem azzal kezdi el a gimnáziumban a dicsekvést, hogy ő egy parasztgyerek, ez nem föltétlenül imponál a lányoknak.

Ma már másképp van.

□ Lehet, akkor így volt. Tehát a teljes tagadás, vagy legalábbis tudat alá taszítás, hogy nekem ahhoz nincs közöm. Nem véletlen, hogy az Isten hozott című regény arról szól, hogy hogyan talál haza egy fiatal a saját hagyományaihoz, múltjához, gyökereihez. Én akkor azt még nem találtam meg, és nem is tudtam vele mit kezdeni, pazarlóan bántam a helyzetekkel meg a történetekkel, amit vissza is kaptam. Tehát a sors vissza is adja ezeket. A nagyapám húsz évig Budapesten élt, húsz évig járt az úgynevezett fekete vonatokkal Budapestre. Ez vidéki munkásokat hordott, hétfőn hajnalban értek a fővárosba, nagyapám állványozó munkás volt, a háborúban fölrobbantott épületeket újították fel. Temérdek története volt. Legjobban disznóvágás közben szerette mesélni őket. Az a két világ nekem annyira ütközött, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Most képzeljék el, állunk az abálólé mellett, kavargatjuk a zsírnakvalót, és nagyapám a New York kávéházról mesél. Tizenkét évesen nekem a New York kávéház semmit sem jelentett. Nagyon sok története volt, és én nem tudtam eléggé figyelni ezekre a történetekre, továbbá nem értettem még akkor, hogy ezek az én gyökereim, ezek határoznak meg engem. Magát a folyamatot sem értettem. Bolondnak gondoltam a családomat, bevallom őszintén, nem tudom, önöknél hogy van ez, de nálunk úgy működött akkor, hogy a sátoros ünnepekkor összejött a család és előkerültek a történetek, mindig ugyanazok, és kamaszként rémülten néztem, hogy ezek vagy szenilisek, vagy nem normálisak, hogy ez a cirkusz mire jó? Mondták a történeteket, szóról szóra ugyanazt, ugyanúgy, ez attól volt igazán rémületes, hogy ugyanannál a résznél nevettek. Akkor én ugye dermedten körbenéztem, majd, a viccre, a nagynéném szó szerint ugyanazt válaszolta, a nagyapám ugyanúgy folytatta, és az egész így működött. Akkor nem tudtam még, hogy ez a családi hagyomány. Írásbeliség nincs, csak a szóbeli megőrzés. Azért mondjuk el ennyiszer, hogy ne felejtsük el, hogy ott legyen bennünk. Ugyanaz, mint a Kalevala nemzeti szinten, ez a családi szintű emlékezet. Ezeket én taszítottam, mert ezek a történetek nem voltak jók sehol, a gimnáziumban nem használható történetek voltak. Az én tudásom nem volt használható tudás, az én élményeimet nem lehetett ott elmesélni. Amikhez én értettem, azokról diszkréten hallgatni kellett, még azt sem lehetett elmesélni, hogyan csajoztunk, mert annak is annyira más volt a formája. Tizennyolc éves voltam, amikor eljutottam a diákírók, diákköltők országos akármijére, bejutottam, és Varró Danival voltunk egy szobában. Aki azóta egyébként nagyon népszerű, ismert és kiváló költő. Ő egy budai úri fiú. S azt mondja nekem a Dani, mert sétálgattunk, összeverődtünk, „hát ugye hexameterben mindenki tud beszéni”. Körbenéztem, hogy ezt kinek mondja? Hát hogyhogy mindenki tud? Én nem! Érdekes módon Danihoz kötődik az, amikor először észrevettem, hogy milyen hátrányaik vannak az első generációs értelmiségieknek. Az, amit én hozok, egy olyanfajta tudás, amit egyébként nem adnék oda, nem adnám cserébe, hogy ne legyen ez a jól kitömött félműveltségem, hanem tényleg ez a vérében volt, és az egészben volt valami elegancia. Nagyon jelképes történet volt, mikor a postás kiabálva jött már az utca végéről, apám nevét kiabálta, jött egy gyönyörű színes boríték, nem pecsételt volt, hanem nyomdai boríték, színes Budapest címerrel. Feladó: Budapest főpolgármestere. Kiabált a postás, átadta apámnak, apám: „Írt a Demszky, fiam, írt a Demszky!” Nem ment el a postás. Addig nem ment el, amíg nem derült ki, mit írt a Demszky. Mindenki várt, teljes rémületben. Kibontottuk és a Dani írta: „Ne haragudj, csak ilyen borítékom volt.” Apám borzasztó csalódott volt. Hogyhogy volt otthon ilyen boríték? Én aztán körbenézhettem, nem lett volna. Tudom, hogy ez nevetséges, de akkor irigység meg nagyon sok minden fölgyülemlett, és utána tanultam én meg azt a nagyon fontos tudást, megtaláltam magamnak a hagyományt, nagyon erősen, hogy nem szabad dacosnak, sértődöttnek lenni, mert akkor elvesztél. Az egy fontos szituáció volt. Sokkal tehetségesebb emberek, a barátom sokkal tehetségesebb volt, de a sértődöttség nagyon erősen visszavetette, és szerintem Sinka azért nem lett akkora költő, mint amekkora géniusza volt egyébként, és amiért nem futotta ki azt a pályát, amit ekkora tehetséggel kifuthatott volna. Ez a rendkívül érzékeny, nagyon sértődékeny pásztorember, akiben ott az az igazi kemény dac, elment, mondtak neki két sértőt, egyszer leparasztozták, hát az többet oda nem ment. Én is megkaptam a magamét, nyeltem egy nagyot, behúztam a nyakam és tűrtem, voltam ennyire céltudatos húszévesen, hogy itt olyanokról van szó, amit nem hallok máshol. Voltam a Kemény Pistáéknál a konyhában, ettem a körözöttes kenyeret, ha jutott egy pohár bor, akkor ittam egy pohár bort, és hallgattam, hogy miről beszélnek. Őrületesen fontos volt, hogy mit olvasnak, azt hogyan olvassák, miért azt olvassák. Aztán persze minden alkalommal odáig jutottunk, hogy ők nagyon berúgtak és „vissza Erdélyt!” Ez egy nagyon erősen liberális kör volt, akik higgyék el, nagyon sokat ittak, mire odáig jutottak. Én egész idő alatt egy szót nem szóltam, ez nehéz, órákig mindig hallgatni. Hetek alatt szedtem össze az önérzetemet, és akkor megint elmentem. Ezek voltak azok a próbák, az asszimilálódási folyamatomban nagyon fontos sarokkövek. Menni és tűrni, és tanulni, nem azt mondani, hogy sértődöttségből én ettől elzárkózom. Ez egy intellektuális műfaj, ehhez sokat kell tanulni.

Rettenetesen erős ambíció is kell.

□ A tehetség, mindig ezt mondom, bármiről legyen szó, csak egy szelet a tortából. Ha nem vagy hajlandó alázattal használni, akkor hiába minden. Csak ugye nagyon nehéz, ha odavetnek egy ilyet. Én tanítóképzőbe jártam akkor, mert oda vettek föl, és borzalmasan örültem, hogy legalább oda felvettek, és amilyen lenézően beszéltek arról, hogy én egy békéscsabai tanítóképzős gyerek vagyok, különben meg parasztgyerek, amiatt mentem el egyetemre. Olyan sértődött dac lett bennem, hogy elmentem bölcsészkarra és végigcsináltam nappalin, azért, hogy megmutassam nekik.

Érdekes amit mondasz, mert más is nagyon sokszor beszélt nyilvánosan arról, hogy tanítóképzőt végzett először, ha jól tudom, Szegeden, és iszonyatos ambíció volt benne éppen azért, mert érezte, hogy a budapesti bölcsészek lenézték – szerintem nem nézték le, csak ti éltétek meg úgy, hogy lenéznek titeket.

□ Én mindenesetre azóta mosolyogva nézem, hogy a Budapest-mítoszt is tulajdonképpen a vidékiek építették fel. A Budapest-mítoszt Krúdy Gyula építette, egy nyíregyházi suhanc. Húsz év körül van, mikor Budapestre kerül, és már úgy ír, hogy „bezzeg a régi Budapest”, írja ő, akinek fogalma nincsen, hogy mi volt a régi Budapesten, de csodálatos nosztalgiával, húszévesen ír és építi azt a mítoszt, amit nyilván odatartozóként Molnár Ferenc építhet autentikusan. Nekem kedves regényem a Rab oroszlán, Móricznak nagyon fontos regénye. Azt, hogy hogyan lehet szeretni Budapestet, és miért, szerintem szebben nagyon kevesen írták meg. Móricz meg… Csécse ugye… Többen vagyunk most itt a könyvtárban, mint ahányan Csécsén laknak.

Nem mintha azt érezném, hogy a könyveidre ők hatottak, a nyelvezetedre, a stílusodra, de az ő világuk nagyon benne van a te világodban. De menjünk még vissza. Mikor a Pletykaanyu megjelenik, te még nem Pesten élsz, ugye?

□ Nem. Egyetemista vagyok Szegeden.

A Pletykaanyura még visszatértünk, jó kis peres könyv. Így harangoztalak be, hogy még per is volt. Miért költöztél fel Pestre? Ennek a történetnek szerepe van? Az ambíciónak? Vidéki városban nincs esélyegyenlőség, de azért vidéki városok közt is van óriási különbség, például Nagyvárad ilyen szempontból szerencsés, éppen a kulturális hagyományai miatt. Tehát ennek a történetnek szerepe volt?

□ Annak volt inkább szerepe, hogy görcsösen akartam úgy élni, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, amiket apám elkövetett. Ő nagyon erős tálentum volt, és ott maradt falun. A falu egy remek közeg. Annak remek közeg, aki hajlandó elfogadni, hogy az egy közösségi élet, a normáknak meg kell felelni, nem lehet kilógni. Apám a falu bolondja volt, merthogy kilógott.

Milyen értelemben volt a falu bolondja? Ezt te mondod, vagy…?

□ Nem, tényleg, tényleg! Folyton szavalóversenyekre járt, megyei versenyekre, amit ugye értelmezni nem lehetett, hogy mit akar. Szavaltak, kiabálva, hangosan.

Hányban vagyunk?

□ Nyolcvanegyben. Apám a kis vályogházban gyakorolja a Nagyon fájt, nyitott ablaknál üvölt. Lila haja van. Ezt meg kellett emészteni. Az öcsém balettművész, én pedig író vagyok, és szegény anyámnak ezt néha el kell mondani, hogy mivel foglalkoznak a fiai. Gondolják el, egyik sem lett normális. Az öcsém azt elérte, hogy azok után, hogy engem perelt a saját falum, hat ember, egymillió-kétszázezer forintra, azok után, hogy gyakorlatilag megjártuk a végtelen Canossát, öcsém elérte, hogy bolondabbnak tartják, mint engem. Pedig azért erős a mezőny. Ő az asszimilálódásban azt az életstílust választotta, hogy azt mondta: én ez vagyok, vagy ilyennek szerettek, vagy akkor ne fogadjatok el. Én meg azt mondom, nekem van egy régi énem, amivel tudom az otthoni ügyeket kezelni. Én, ha hazamegyek, nem vagyok író, az öcsém viszont ha hazamegy, akkor is táncos, és mondjuk mesél arról, hogy mit dolgozik. Az már tök elég arra, hogy teljes káosz legyen… vagy megmutatja! Linzben tanult, egy ottani nagyon jó táncakadémián, és egy argentin fiúval hazajött, a barátjával, aki kíváncsi volt a magyar alföldre, mert ugye a német film- és irodalmi hagyományban a magyar alföld, a puszta nagyon erősen megjelenített. Örült, hogy most láthatja a pusztát, de borzasztóan csalódott volt, mint általában azok az emberek, akik azt hiszik, hogy a pusztában van valami, és akkor kiderül, hogy nincsen semmi. Mindig kérdezgetik, hogy ez már az-e. Képzeljék el, jönnek haza a balettesek, lábujjhegyen járnak, meg az öltözködés már elég a rémülethez, harisnyában jöttek, az egész identitásukkal sem volt minden rendben. Ez számomra egy nagyon tanulságos történet, azt mondja az argentin fiú az öcsémnek, hogy a szilvafák el vannak hanyagolva az utcán, három szilvafánk volt, és hogy nagyon gyengék az ágai, ő ismer egy remek metszési módszert, a gyökerek megerősödnének, és akkor minden rendben lesz. Kimentek harisnyanadrágban, angolul diskurálva nekiálltak fát metszeni. Egyébként az argentin fametszés módszere valóban nem alkalmazható az alföldön, elismerem, minden termő ágat levágtak, évekig nem termett, gondolom, azért, hogy a gyökere erősödjön. Mindenesetre kiálltak a szomszédok, és nézték azt a pusztítást, amit a szilvafákkal végeztek. Egy városi ember erre azt mondja, hogy na és, ha a tövénél elvágom? Az én szilvafám, nem? Azt csinálok vele, amit akarok. Falun nem csinálhatod vele azt, amit akarsz, illetve ha a kertjéből tengópályát csinál és kijár lábteniszezni, akkor mindenki bolondnak fogja tartani, továbbá gazdagnak is, mert ugye olyan pökhendi, hogy a konyhakert se kell neki, annyi pénze van, hogy boltban veheti. A lényeg, hogy ezek után egy hétig nem köszöntek anyukámnak a szomszédok, mert így nem lehet viselkedni az utcán. Az öcsém meg azt mondta, ha engem vállalsz, anyu, ilyennek kell vállalj. Az öcsémmel sokkal több gond van ilyen szempontból.

De őt még nem perelték, téged viszont igen.

□ Hát nem, de…

Egy kicsit ugorjunk a pesti létedhez. Nagy lépés volt?

□ Ja igen, arra nem is válaszoltam. Egyetlen mondat. Azt a kudarcot nem akartam átélni, hogy úgy éljek évek múlva, hogy nem éltem a lehetőségeimmel. Egy év múlva még szenvedtem, annyira borzalmas volt. Nem találtam a helyem. Az első fél év remek volt, és utána egy borzalmas időszak következett, de akkor is azt mondtam, én nem csinálom, hogy nem élek a lehetőségeimmel.

Már volt két verseskönyved, meg volt a Pletykaanyu.

□ Három évvel ezelőtt volt, már az Isten hozott is megvolt.

Akkor mégis, sikerek voltak.

□ Nem a szakmával volt a probléma, az utcával, az emberekkel, azzal, hogy túl sok volt például az inger. Kimentem az utcára, vagy ha valami program történt, akkor utána két napig elbújtam, mert föl kellett dolgoznom azt a mennyiségű ingert, ami akkor ért engem. Megharagudtak rám az ismerősök, barátok, mert nem mentem el sehova, nem feleltem, nem vettem fel a telefont, de nekem azt fel kellett dolgoznom, egy más világ volt. Most már felvettem a tempót, és most már megyek, ha kell. Nem akartam frusztrált lenni, de az voltam. Azért mentem oda, hogy jól érezzem magam.

Nők Lapja. Ide hívnak téged. A Nők Lapja számomra egy kicsit bulváros, nagyon nagy példányszám, körülbelül egymillió olvasója van, iszonyatos nagy szám egy tízmilliós országban. Az ember a te irodalmi múltad után azt gondolná, senkinek nem jut eszébe egy ilyen helyen, hogy Grecsó Krisztiánt hívják meg irodalmi szerkesztőnek. Nem tudom, ez volt-e a titulusod, funkciód.

□ Nem, vezető szerkesztő. A teljes lap.

Azért gondoltam, hogy az irodalmi rész, mert akkor egy csomó általad hívott író jelentkezett a Nők Lapjában rendszeresen, ami eddig nem volt jellemző. Nem mintha a Nők Lapja olvasója lennék. Nem azért mondom, mert lenézem, hanem mert nem az a kategória számomra.

□ Nem is te vagy a célközönség.

Igen, ezt tudom. Egyrészt hogy jutott eszükbe, hogy hívjanak, másrészt te ezt hogy merted elvállalni? Nem féltél attól, hogy jön az irodalom, és azt mondja, hogy…

□ Dehogynem. Ez egy nagyon kényes és irigykedő szakma. Azért ilyen, mert nagyon szűkek a lehetőségei, nagyon kevés figyelem, pénz és lehetőség van. Móricz még kiadatlan naplóiban olvastam, hogy működött a válás. Közleményt kellett neki kiadnia arról, hogy mi történt az életében. Mert olyan méretű – ma úgy mondanánk – celebritás volt, hogy nem lehetett nem közzétenni, hogy ő a második feleségétől is és hogyan és satöbbi. A hivatalosan nevelt lányaként aposztrofált Csibe, aki a szeretője valójában, moziba akar menni, és ott roszszalkodik a kislány, és akkor írja Móricz, hogy „engem itt mindenki ismer”. Egészen más világ, van nyilvánossága. Itt most semmi sincs. Mondtad, mikor itt volt Nagyváradon Esterházy, nagyon sokan voltak. Tehát van azért egy réteg. Ettől az irigységtől lehetett tartani a Nők Lapjánál, hogy utol fog érni, mert sejteni lehetett, hogy a Nők Lapjánál viszonylag jól megfizetnek, mindenki irigykedni fog arra, hogy a képem benne van a lapban, ezáltal több könyvemet veszik meg. És jogos is. Én is irigy lennék.

Nagyon sok mindenkivel beszélgettem, de rosszindulatot nem hallottam.

□ Igen, egész jól megúsztam. Igyekeztem is, mondjuk, minél több kultúrát belecsempészni a lapba.

Mennyire engedték ezt meg?

□ Eleinte jobban. Lehet, hogy nekem voltak jobb ötleteim az elején, jobban el tudtam adni azt, amit gondolok. Idővel úgy éreztem, nem sikerül olyan jól, konfliktusaim is lettek. Úgy érzem, hogy nekem volt igazam, és azokat nehezen tudtam megoldani. Mondjuk, amikor Psota Irén 80 éves lett, akkor készített vele egy nagyinterjút a lap, és én akkor azt mondtam, és ragaszkodtam is hozzá, hogy Psota Irént kell a címlapra tenni, mert nem létezik, hogy a nemzet ilyen nagy színésze nem kerülhet címlapra. Ráadásul mindig is nagyon karakteres volt, egy különleges arccal. Készült róla egy remek kép, olyan igazi érett asszony lett belőle, nagyon szépen öregedett meg, csodálatos interjú volt, nagyon bölcs és szórakoztató. Ehhez képest a Sebestyén Balázs nevű futóbolond volt a címlapon egy lóval. Egyébként a ló nem volt rossz. A tévében embereket kérdezgetett arról, miért hagyják el egymást, szóval borzasztó megalázó műsor volt. Mindegy. A lényeg, hogy egy héten keresztül égtek a vonalak, a titkárnő minden nap bőgve ment haza, mert az olvasók, nem idézném, hogy mit mondtak arra, hogy Sebestyén Balázs volt a címlapon, Psota Irén meg belül. Mert azért egy ilyen komoly hagyományokkal rendelkező lap, amelynek olyan újságírói vannak, mint a Sefi.

Schäffer Erzsébet.

□ Igen, meg azért mindig dolgoztak ott írók, foglalkoztattak írókat. Magazin, de mindig is a színvonalat képviselte, az nem engedheti meg magának. És ugyanez, mikor Törőcsik Mari csodával határos módon fölépült, akkor készült, ráadásul az első újságinterjú, nagyon szép keret nélküli szemüvegben volt a Törőcsik Mari, és egy gyönyörű portréfotó készült róla, és akárki akármit mond, szép volt mint nő, gyönyörű volt, és azt mondtam, gyerekek, ha Törőcsik Mari nem kerülhet a Nők Lapja címlapjára, akkor senki. És egy utolsó időjós vagy mit tudom én, ki került oda.

Mondd már el ezt a történetet, már csak azért is, hogy hallják az emberek, milyen helyzet is alakul ki. Arról van szó, hogy Törőcsik Mari rosszul lett, kómába esett, napokon keresztül kétséges volt, hogy életben marad, ehhez képest most újra játszik, ami egyszerűen döbbenetes az ő korában egy ilyen betegség után. Mit csinált ekkor a Nők Lapja?

□ A teljes magyar sajtó vigyázzba állt, mert azt lehetett tudni, hogy élet-halál között van a Törőcsik Mari, és elkészült a nyolcoldalas összeállítás, a címlap, a címlapföliratok, és állt a nyomda. Az egész lap kész volt, kivéve az a nyolc oldal meg a címlap. És várt a nyomda este tizenegyig, és ugyanígy a Népszabadsággal, és folyamatosan a kórházat hívta mindenki, hogy él-e még. Mert ugye, ha meghalt, akkor mehet. Ez így működik, ezt csinálta az összes lap. Tudom, hogy ez így elmesélve most kegyetlenül hangzik, de valójában az lett volna a helyzet, hogy ha a következő héten ott van kint az újság, és Törőcsik Mari már nem él, akkor mindenki azt kérdezte volna, hogy ez az újság ilyen barom, hogy nem foglalkozik vele? Ez így működik. Mindenesetre én akkor azt mondtam, szerintem Törőcsik Mari akkor is megérdemli, hogy címlapra kerüljön, ha él, nem kell neki ahhoz meghalnia. Ilyen és ehhez hasonló konfliktusokkal nem tudtam mit kezdeni, nem is voltam én arra igazán alkalmas. Nagyon erős színtévesztő vagyok, gondolják el, egy női magazinban, a divat, a színek a minden. Én mint egy fogyatékkal élő… állandóan egy kolléganőnek kellett azt megnézni, megcsinálni, mert nem tudtam odaírni, hogy milyen színű a ruha. Nem értek a divathoz, nem értek egy csomó mindenhez, ezt mind másnak át kellett nézni utánam. Ez eleinte vicces, meg milyen kis aranyos, de azért ez egy hetilap, nyolcvan oldal megy a nyomdába. Bemész reggel kilencre, este hétkor még ott vagy, ha megy a nyomdába, s úgy lehet kimenni a mosdóba, hogy föltartottam a kezem. Jöttek utánam az újságírók, addig nem mehetett el a lap, míg én jóvá nem hagytam minden oldalt. Mindenki haladt volna a dolgával, de amíg én nem hagytam jóvá, addig nem mehetett tovább. Úgy néztem ki mindig, mintha valami olyan illatot árasztanék, amire ráragadnak a többiek. Nagyon fárasztó is volt, meg tényleg nem voltam én azért teljesen odavaló. Egy dolognak nagyon örülök: megtanultam dolgozni, arra nagyon megtanítottak, majd meghaltam, anynyira. Szeretettel jöttem el, a csapatot én nagyon szeretem, szeretettel gondolok rájuk vissza, az egész bandára. Nagyon különleges világ nekem mondjuk Fejős Éva, vele is jól lehetett együtt dolgozni, nagyon szórakoztató és nagyon bájos lektűröket ír, nagyon sok embernek nagyon sokat jelentenek. A lektűrirodalom a két háború között nagyon komoly hagyománnyal rendelkezett. Nem kell mindenkinek – bár én úgy szeretném – Grecsót olvasnia, de nagyon ajánlott.

Élet és Irodalom. Oda is hívtak. Óriási különbség van a két lap között, csak az a közös, hogy hetilap. Rangot jelent ott publikálni, aki nem ír oda, az nem mondhatja el magáról, hogy író, legalábbis nem feltétlenül veszik írószámba. Dérczy Péter helyére kerültél, aki nagy név a szakmában.

□ Nagyon komoly szerkesztője volt a rovatnak, és nagyon sokáig nagyon jól csinálta. Tizenhat év alatt azért el lehet fáradni, az írók lelkivilágával foglalkozni és eltűrni, a sértődöttségüket nyelni. Nem csodálom, hogy ő egy picit elfáradt. Nagyon tisztelem, és szerintem remekül csinálta. Abba a székbe beleülni nem kis kihívás. De én pont a Nők Lapja miatt éreztem, hogy meg tudom csinálni. Ha a Nők Lapja nem lett volna, akkor nem merem vállalni. Írók közül valószínűleg senki nem értené, mi köze a kettőnek egymáshoz. Az, hogy munkabírásban meg alázatban volt bennem annyi, hogy képes vagyok megcsinálni, képes vagyok hetilap tempóban élni és dolgozni. A másik fontos dolog, hogy ez egy sokoldalú, olvasmányos prózarovat legyen, ne úgy szerkesztődjön, mint a postaláda, bedobják és majd kiválogatom, hanem tematikus számokat csinálok, naplókat, kitalálom, hogy az egész rovat hogy nézzen ki.

Meddig fogod ezt bírni? Mert azért ez egy kegyetlen dolog. Mindig meg szoktam kérdezni lapszerkesztőktől, hogy postaládából készül-e a lap, vagy keresik az alkalmakat?

□ Én keresem a szerzőket. Nagy küzdelem az, hogy a politika beszivárog az irodalomba, az egy borzalmas dolog. Az Élet és Irodalom két könyvből áll, nyomdatechnikailag így hívják, két hajtogatott részből áll. Az első az Élet rész, a másik az és Irodalom. Az és Irodalom részben politikai dolgok nem szoktak lenni, kritika esetleg. A prózarovatban soha nem politizálunk, dacára ennek nekem nagyon sokszor meg kell küzdeni szerzőkért, akiknek mondjuk fenntartásaik vannak. Mondjuk a Ferenczes Pista, a Székelyföld volt főszerkesztője azt mondta nekem, hogy csak miattam. Nagyon nagyra tartom, szerintem elképesztően jó író, költő, nagyon fontos, amit csinál. A politikai megosztottság, az az őrület, ami ott van, az nehogy már beszivárogjon. Jó próza van meg rossz próza, nincs olyan, hogy liberális, meg nem érdekel, hogy határon túli, ha jó szerző, jöjjön. Most már e-mail van, nagyon egyszerű a kapcsolatot tartani, ezt mindenféle módon igyekszem megvalósítani. Figyelek arra, hogy az egész Kárpát-medencei irodalmi paletta ott legyen, és tényleg nem érdekel, hogy amikor elhúzza a függönyt, akkor kire teszi az x-et.

A szerkesztői ars poeticád érthető, a könyveidből is ez látszik, a könyveidnek a helyszíne vagy a falusi világ, vagy a kisvárosi világ, ha nagyon durván akarom leegyszerűsíteni, egy népi világ. A nyelv és a stílus ugyanakkor még véletlenül sem emlékeztet a népi irodalom hagyományaira, nagyon korszerű, nagyon városi nyelv, egy olyan szerzőnek a művei, akiről nem feltételezném, hogy első kézből veszi ezeket a történeteket, ha csak nem győznének meg a hitelességükkel ezek a történetek. A Pletykaanyuról már beszéltünk, azt írod a műfaji meghatározásban, hogy elbeszélések. Én azt gondolom, hogy novellafüzér, de még inkább történetek füzére, mert valahogy követi a stiláris hagyományt, ugyanakkor nem engedi magát beskatulyázni. Hát ebből két per is volt. Miért?

□ Igen. A másodikat el is vesztettem, kértem a kiadót, hogy ne adjuk ki egy darabig, mert annyiszor fognak perelni. A lényeg, hogy az emberek magukra ismertek a szereplőkben, figurákban, akiknek azért a nevük, a jellemvonásaik meg voltak változtatva, de nem tetszett, amit ott láttak. Azért volt egy ördögi kör meg egy nagyon fura érvelés, mert ugye megsértődött és azt mondta, ő nem ilyen, elolvasva a szöveget. Na most, ha nem ilyen, akkor miről jött rá, hogy ő az? Hiszen a neve nincs ott. Ez olyan végletekig jutott, esküszöm, hogy van egy olyan mondat: „Kurva is van a faluban, nem vicc.” Ennyi. Semmi más. És jelentkezett a lány. Tehát ez a jelentkezni a pofonért klasszikus esete. Azért lett ez egy kicsit bővebb történet, mint amit érdemelt volna, mert bepereltek. A fikciós műfajoknál nagyon ritkán fordul ilyen elő, ennél sokkal durvább történt Féja Gézával a Viharsarok szociográfiájában, ugye név szerint, meg fölismerhetően írta a történeteket és Szentes városa meg Szeghalom a végletekig perelte. Van egy új kiadása, egy keménytáblás, abban benne van a perirat a végén. Nagyon tanulságos munka. Lényeg, hogy bepereltek engem, aláírásokat gyűjtöttek, hogy anyukámat rúgják ki a munkahelyéről, anyukámat nem szolgálták ki a boltban, egyikben sem, Szentesre kellett járni bevásárolni. Összefogtak, egy ügyvédet fogadtak, hogy én hat személynek fejenként kétszázezer forintot fizessek. Ezt a sajtó borzalmasan érdekesnek találta, elindult egy irdatlan kálvária, az RTL Klub nyolcperces riportműsorral számolt be az eseményről a Fókusz című műsorban.

Téged behívtak ezekre?

□ Én nagyon naiv voltam még akkor, nem tudtam, hogy ez úgy működik, hogy hagyjuk az interjúalanyt beszélni arról, amiről akar. Én valóság-fikció viszonya, meg ilyeneket mondtam, a Fókusznak… hát nem nagyon érdekelte őket, szerintem be sem volt kapcsolva a kamera. Várt szegény lány, várt, várt, tűrtek, majd kérdezte: megfenyegették? Mondtam tovább a magamét a nézőpontváltásról, hogy mint bennszülött micsoda kincs birtokában vagyok, okosan mondtam tovább, majd megint megkérdezték, hogy megfenyegettek-e. Én annyit szólaltam meg az interjúban: „Megfenyegették?” „Igen.” Csináltak belőle egy ilyen Tűz van, babám!-os őrületet. Csináltak egy olyan műsort, hogy aztán németül feliratozva levetítették a Német Művészeti Akadémián, és nem akarták elhinni, azt mondták, ez fikció, nem lehet a valóság, de még fikciónak is nagyon fura. Németül feliratozva nagyon vicces volt: „Nem volt igaza a Grecsónak, nem fegyvercsempész, csak szereti a fegyvereket.” És ez így ment odáig, míg elkezdték fölkapni ezt a történetet, engem is beszippantott, mert imponált, hogy viszik a könyvem, foglalkoznak velem, és mondjuk, a Jakupcsek show-ban kétszer voltunk Cinci nénivel. Cinci nénivel az van a történetben, hogy nagy a segge, és minden riportműsorban megmutatta a fenekét, hogy tényleg nagy-e. A végén már teljesen jóban voltunk a vénasszonnyal. Ő elképesztő egyéniség volt, azt mondja nekem: „Én már unom ezt az egészet, de azért jöttem el, mert még sose jöttem taxival Pestre.”

Krisztián, féltél?

□ Nem vettem komolyan, de nagyon kemény volt, legfőképpen azért, mert anyukámat borzalmasan meghurcolták.

Van egy isteni mondat, ami ismétlődik benne, amit mindig a narrátor, az elbeszélő öccse mond: pletykaanyu, így hívja anyut az öcsém.

□ Vannak visszatérő motívumok. Az igazán szellemes válaszok akkor voltak, amikor autentikusan kezelték a dolgot. Mikor azt mondták, hogy ez nem egy könyv, hanem egy gesztus, nem könyv, hanem pletyka, ez az ember pletykál rólunk, akkor ellenpletykát indítunk, vagy valamilyen módon elégtételt veszünk, és ők el is terjesztették, hogy elvesztettem a pert és eladó a házunk. Ezzel megnyugodtak a kedélyek. Ugye a pletyka egy másodlagos valóság. Azért igyekszünk a közösségnek a legjobb képet adni magunkról, mert ez a rólunk kialakított kép elhelyez minket egy szociális hálón. Ha megbélyegződik valaki egy közösségen belül, akkor azt nagyon nehéz lemosni. Ha valakiről elterjed, hogy tolvaj, akkor ha nem is járt a közértben az elmúlt három évben, akkor is tolvaj. A bélyeg az ott van, és ezt nagyon nehéz bármilyen módon eltüntetni. A legszellemesebb dolog szerintem az volt, amikor az arcképemmel és telefonszámunkkal nyomtattak szórólapot, hogy „szippantást vállalok”, és a falu összes postaládájába bedobták. Ebben volt valami elegáns, szellemes volt, de anyukámék borzalmasan ki voltak akadva. A vezetékesen hívtak bennünket, mert azon olcsóbb volt, és apám mindenkinek azt válaszolta, hogy csak jövő héten tudjuk vállalni. Én élveztem, mert imádok szerepelni, de anyukám nem.

Az öcséd hogy viselkedett?

□ Az öcsém kiállt mellettem nagyon erősen, meg a fiatalok is kiálltak, már úgy értve, hogy az én unokatestvéri generációm, a szüleim generációját nagyon megviselte, ők nagyon kikészültek.

És most hogy vannak?

□ Már elmúlt, de az az igazság, hogy lehettem volna egy kicsi óvatosabb.

Nem tudom, mit szólsz hozzá, szerintem hasonlít a Pletykaanyu a csehszlovák filmekhez.

□ Élő dolgok vannak benne, nekem nincs pusztulásvízióm, hogy bezzeg régen, meg hogy eltűnik a hagyomány. Nem tűnik el, minden ugyanolyan, csak a kulissza egy kicsit változik. Most az a fontos, hogy van-e gémeskút vagy főzi-e a nagymama a lekvárt, vagy hogy az élet ugyanúgy működik-e. Mert ugyanúgy működik minden. Tehát az a férfi, aki képtelen a házastársi kötelezettségeit ellátni, az kivetődik a közösségből. Ez egy olyan ősi archaizmus, a legősibb dolog, és ez most is működik. Ezek a fontos dolgok. Meg nekem nagyon tetszett, hogy mondták, a mobiltelefon meg fogja változtatni a kommunikációt, ezen én is elgondolkodtam, hogy milyen érdekes, az írásbeliség bejön, az sms, és nem. Anyukám kollégái nem írnak sms-t, mert szégyellik, hogy nem tudják jól leírni, s nem írják.

Ilyeneket írnak a könyvedről, hogy fülledt falusi szex, életszag és valóban nem az életszerűség, hanem az élet ömlik belőle, mind a háromból. És van még valami, ami nagyon fontos, ez talán nem vonatkozik a Pletykaanyura, de említettük az identitászavart, és ezek a te hőseid többnyire fiatalok, igazából két hősről tudunk beszélni, az egyik Klein Gergely az Isten hozottból, hát annak fantasztikus a vége, akkora fordulat, hogy azóta sem tudok napirendre térni fölötte. Erős személyiségek lehetnek, mégis identitászavarral küszködnek, nem tudja igazából egyik sem, hogy ki ő és mi a helye abban a világban, amiben vezetgeted őket.

□ Amit én mondtam az előbb ironizálva, hogy az RTL Klub kinevette a bennszülött és etnográfusi nézőpontokat, tényleg nagyon komolyan gondolom. Ezt a kettősséget sokakban érzem, az én kettősségemet rávetítem a hőseimre. Egyszerre éreztem magam odatartozónak és annak, ami ott van, ezért mindig megmosolygom azokat a kritikákat, mikor valami olyasmit kérnek rajtam számon, hogy a faluról hozott tudás, a paraszti létről való tudás. Erre én csak azt tudom mondani, hogy Kalotaszegen táncol egy idős ottani ember, és azt mondják neki, hogy ilyen figura nincsen, hát ilyet nem lehet neki mondani, hát ő az, aki! Hogyhogy nincs, hát én csinálom, ilyen figura mostantól van! A Honvéd táncosok Budapesten csak azt utánozhatják, amit tükröz. Nekem azt mondani, hogy a paraszti létben nem vagyok autentikus, hát én vagyok az, nekem ne mondja azt, hogy én nem tudom. Ezt az egyet már ne vegye el, bármit elvehet, tehetségtelen vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok, de ezt nem. Ez a fura kettősség azért itt van, mert ugyanakkor látom kívülről, ezért olyan furák a hőseim, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni. Történt egy ilyen eset a falunkban, hogy a második világháború után három zsidó családból kettő visszatér, ami egészen elképesztő szerencse. Visszatér Szegvárra Klein Viktor is, fél éve van otthon, mikor egy lányt vízbe fojtanak, egy nagyon-nagyon szép lányt, s hogy misztikus legyen ez az egész, néhány héttel az esküvője előtt. A falusi emlékezetben egy nappal előtte, de ez nem így volt. Kifolyatták a vérét, nem süllyedt el a Tiszában, meg mindenféle ilyen borzalmak. Na most engem nem érdekelt konkrétan ez az eset, az érdekelt, hogyan maradt fenn ez a történet ilyen módon a közösségi emlékezetben. Szerettem volna rájönni, de még most sem sikerült megfejteni. A következő eset: a fiú eljött Szegvárra, kérdezgetni, a gyerekek is tudtak erről az esetről, hogy a szatócsbolt tulajdonosa – gyógyszerésznek mondják, de ez teljesen nem igaz – megölte a Matildkát, ami szintén nem igaz, semmi köze hozzá. Na most, ha ugyanezt a kisgyereket megkérdezed, hogy a nagyszülei hogyan ismerkedtek meg, nem fogja tudni. Én szoktam rendhagyó irodalomórákat tartani és megkérdezem a kamaszokat, ötös jár – a magyartanároknak ilyenkor mozog az arcizmuk – annak, aki meg tudja mondani, hogyan ismerkedtek meg a nagyszülei. Még egyet sem kellett adnom, soha. Egyébként meg merem kockáztatni, hogy falun megkérdezem a nagymama lánykori nevét, az is problémás. De lehet, ne általánosítsunk. Mindenesetre ezt a két végletet, az egyéni emlékezetet és a közösségi emlékezetet, a köztük lévő különbség, hogy mitől létezik, nem tudok rájönni. Azóta is nagyon izgat engem, azért kezdtem el feldolgozni ezt a történetet, a ’80-as években játszódik. Számomra nagyon tanulságos, hogy interjúzással nem lehet ezeket a valódi dolgokat megtalálni. Tehát ha odamész és azt mondod az öregnek, hogy meséljen önmagáról, vagy megpróbálod belőle kicsalogatni a történetet, akkor azt fogod kapni, amit hallani akarsz, mert az öregnek remek érzéke van ahhoz, hogy minél könnyebben megszabaduljon. Azt szeretné, hogy valamilyen módon kikerüljön egy olyan helyzetből, aminek a törvényeit nem ismeri. Szegeden az egyetemen volt egy nyelvjárástantanárunk, aki nagyon meghurcolt engem, mert borzalmasan sokat bukdácsoltam. A szakterülete Szegvár és Mindszent volt. Ahogy megyünk az alföldön fölfelé Makótól, Szeged, Hódmezővásárhelyen és Mindszentnél ér véget az ö-ző terület, és Szegvárnál már e. Ez a két falu nyolc kilométerre van egymástól, nincs közte se hegy, se semmi, s ez nagyon érdekes terület tényleg. Ez a szakember írt egy csomó tanulmányt a szegvári szóhasználatról. Nekem borzalmasan tetszik az a tanulmány, arról szól, hogy mit hogyan mondunk, amit véletlenül sem mondunk úgy. Odaadtam a kérdőívet az öregnek, rájött, hogy ha úgy mondja, kipipálja, hamarabb szabadul, mehetünk tovább. Az egésznek a lényege, a nyelvészek rájöttek rég, hiszen az öreg ilyen mesterséges környezetben megpróbál szépen beszélni, nem használja a tájszólását, ezért elmeséltetnek vele egy történetet, mert majd ösztönösen úgy fogja használni a hangokat, meg a szavakat. Számomra az az érdekes, hogy az öreg mennyire nem értette, hogy miről van szó. Megkérdezték tőle, hogyan vásárolnak kaszát. Én megmondom, Szegváron hogyan vásárolnak kaszát, elmennek a bitik-butikba, úgy hívták a vaskereskedést, megkérdezték, hogy van-e kasza, és ha volt, megvették, hazamentek. Így vásárolnak Szegváron kaszát. Elképzelte az öreg, hogy ez az ember idejött Szegedről, hogy ezt megkérdezze, és most ennyit mondjak neki? Arra gondolt, hogy nem akar csalódást okozni, mégiscsak meg akart felelni, és elmesélte a saját szavaival Mikszáth Kaszavásár című novelláját, amit valamikor olvasott. Csodálatosan felépítette. A tanár nem vette észre és leközli, nagyon bájos. Egy zsidó ember megy el kaszát vásárolni, és arról szól, hogyan alkudja le a harmadára a kaszát, és hogy hogyan nézi, hajlítgatja. Na most egy nyakas, konok, büszke, dacos szegvári paraszt soha nem hajlítgatná, nem csinál olyat. A piacon lehet alkudni, a boltban nem. Abban a pillanatban, ha tudta volna, milyen emberrel beszél, észrevette volna, hogy ez nem így van. Szerintem lehetnek városi történetek, amiket beleviszel a prózába, mert bármit lehet, ha tudod azt, hogy mi az, ami elfér benne, és mi az, ami nem fér el benne.

Nem beszéltünk a filmes világodról, meg verset nem nagyon írsz már. Mindhárom könyved kívánja a megfilmesítést.

□ A versírás valahogy kifulladt, a történetek segítenek, azokkal dolgozom, azokkal működöm. A filmesekből elegem lett. Az más, ha valaki a könyvet szeretné megfilmesíteni. Olyankor egyébként a legjobb, ha nem az író írja a forgatókönyvet, mert az író mindent bele akar tuszkolni, védeni akarja a szöveget. Egyetlen szerencsés koprodukcióm filmesekkel most volt a magyar tévében, egy hete adták le, az a címe a filmnek, hogy Barbárok, a novellámból van, ami egyértelműen Móricz novellájára játszik rá. Egy mondatot se vettem Móricztól, csak nagyon izgatott ez a probléma, ezt filmesítették meg. Nagyon élveztem, hogyan lehet átültetni a novella problematikáját, megfilmesítették nagyon jó színészekkel. Pokorny Lia, Nagy Zsolt, és ezt az éjszaka közepén le is adta a Magyar Televízió, természetesen egyszer. Jó kis sorozat, tizenkét kortárs író, tizenkét kortárs rendező. A rendező írta a forgatókönyvet. Megrémültem, de aztán rájöttem, hogy ez egy interpretáció, az az ő filmje, amit ő föl tudott fogni, föl tudott dolgozni, azt remekül meg tudta fogni. Húsvétkor hazajönnek Budapestről a fiatalok és próbálják a hagyományokban keresni önmagukat. Megint a keresés. Egy ilyen helyzetet dolgoztak fel. Ez volt az egyetlen sikeres munkám filmesekkel, amit jó érzéssel tudok emlegetni, egyébként kudarcok voltak többnyire.

Van különbség a szakmában és az olvasóknál elért siker között?

□ Én nagyon áhítom az olvasókat, bevallom őszintén. Ez egy kommunikáció, és aki nem így gondolja, az nem gondolja jól. Én nem azt mondom, hogy az olvasók kegyeit kell keresni, mert az egy óriási hiba, az olvasó azonnal megérzi, ha bolondnak nézik. Engem zavar, engem az érdekel, hogy annak az embernek mi a mániája, és menni akarok utána.

Melyik siker van nagyobb hatással rád?

□ Mind a kettő fontos, áhítom is mind a kettőt, az a legideálisabb. Akkor él a szöveg, amikor befogadják, az a válasz. Én könyvtárban dolgoztam öt évig, irodalmi szerkesztő voltam, és ott működött a szerkesztőség Békéscsabán. Bementem és láttam, hogy benn van az összes Tolsztoj. Egy hetvenezres megyeközpontban nincs egy ember sem, aki kikölcsönzött volna egy Tolsztoj-könyvet. Az a szöveg abban a régióban nem létezett. Engem megrémiszt három vastag kötet. Lehet, hogy én vagyok túl korlátolt, de én azzal nem tudok mit kezdeni. Én olyan könyveket szeretnék írni, amiket én magam is szívesen olvasnék.

Elhangzott 2009. november 27-én a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu