Nálunk van Adynak a kalapja
Szűcs László (■): A nyolcvanas évek végén is volt két-három rendezvényünk itt az Emlékmúzeumban, például A Holnap nyolcvanadik évfordulóján, az pontosan húsz évvel ezelőtt volt. Ha azt vesszük számba, vajon az eddigi Törzsasztal-helyszínek közül hány olyan akad, ahol Ady biztosan járhatott, a Városháza biztosan, a színház is, Spiró Györggyel ott találkoztunk, itt a Müllerájban is, ha nem is volt a törzshelye, a mostani bábszínházban ugyancsak, ahol a Bonbonierre kabaré működött. A jelenlegi Megyei Könyvtár épületében aligha járhatott, hacsak valami sorozási kötelezettségnek eleget téve nem járt a környéken. És hát a mostani Városi Művelődési Ház épületében is nagy valószínűséggel megfordulhatott.
Kőrössi P. József (●): Akkor egy Törzsasztalt a váradi börtönben is kell majd tartsunk, mert ott is járt.
■ Azért is kezdtem Adyval, hiszen e csodálatosan szép Ady-album szerkesztőjével, E. Csorba Csillával beszélgetünk ma este.
● Örülök, hogy ilyen sokan eljöttek, eljöttetek, egyszerűen lenyűgöző a váradi embereknek a viselkedése. Csilla attól félt idefelé jövet, hogy két-három embernek fogunk itt beszélni. És már belém is belém ültette a frászt, de én bíztam Önökben, bennetek. Úgyhogy nagyon örülök és bízom abban is, hogy ugyanolyan tartalmas estet tudunk ma tartani, mint eddig. Egyszer már jártunk Váradon, amikor Balogh István-kiállításhoz gyűjtöttünk anyagot, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a kiállítás. Én azt javaslom, ne a könyvvel kezdjük, hanem beszélj egy kicsit magadról, mindjárt kérdezek. Úgy tudom, hogy francia–történelem szakot kezdtél, aztán mégis művészettörténész lettél. És eddig egyetlen munkahelyed volt, és ez a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM). Jól tudom?
E. Csorba Csilla (▼): Jó estét. Én tényleg azt hittem, hogy így karácsony előtt ebben a hideg időben, énértem vagy az Ady Endre-könyvért nem fog ilyen sok ember eljönni. Én nem vagyok olyan híres író, mint akiket eddig Jóska meghívott, de talán a könyv miatt tudunk érdekes párbeszédet is folytatni itt. Magamról nem szeretnék sok mindent mondani. Az ma talán kicsit ritka dolog, hogy az én életem összefonódott a múzeum életével. Valóban történelem–francia szakon végeztem, utána bekerültem a múzeumba, ahol azt mondták, erre a két szakra nincs olyan nagyon nagy szükség. Én azelőtt is szívesen lettem volna művészettörténész, és már a múzeumban dolgozva végeztem el a művészettörténet szakot. Így lettem művészettörténész, és a múzeum művészeti tárában dolgoztam. Az én életem összekapcsolódik a múzeuméval.
● Ez egy kicsit olyan, mint az amerikai karrier, ahol a portásból lesz a vezérigazgató?
▼ Igen. Én segédmuzeológusként kezdtem, és most én vagyok az igazgató.
● Főigazgató.
▼ Országos múzeumról van szó, azért nevezik főigazgatónak. A művészeti tárban kezdtem el dolgozni, és talán pont azért, mert még nem volt meg a művészettörténész diplomám, az abban az időben legkevésbé művészetnek számító területet bízták rám, hogy kezdjem el feldolgozni. Ez a fotográfia volt. Mikor elkezdtem dolgozni, Ady születésének századik évfordulóját ünnepeltük, és az Ady-fotók feldolgozása jutott nekem. Tehát most ez a könyv visszamegy egészen az őskorba, innen az eredete. Így kerültem kapcsolatba a fényképezéssel, az írókról szóló fényképekkel, így kerültem kapcsolatba ezáltal a magyar irodalom minden résztvevőjével. Hiszen nincs olyan író, akiről ne készült volna fénykép, a kötődésem így kapcsolódik a fényképhez. És így ezen a kis ranglétrán fölfelé haladva egyszer csak a művészeti tárnak lettem a vezetője, majd megint eltelt egy kis idő, akkor a múzeum igazgatóhelyettese, majd még egy kicsi és megpályázhattam ezt az igazgatói állást, amit három éve töltök be. Nagyon nagy örömömre. Ezek után nem is tudom már elképzelni, hogy máshol dolgozhattam volna vagy dolgoznék. És az öszszes tudományos kutatásom a múzeum életével kapcsolatos. Nem csak fotókkal foglalkoztam, hanem irodalmi kultuszok kutatásával, a 19. századdal, képzőművészettel, grafikatörténettel, illusztrációk történetével, ex librisekkel. Mindazokkal a gyűjteményrészekkel, amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtalálhatók.
● Kérlek, mutasd be a szerkezetét a múzeumnak.
▼ A Petőfi Irodalmi Múzeum egy országos irodalmi múzeum, ami nem olyan sok országban van, de azért vannak országok, ahol fontosnak tartották azt, hogy az irodalomnak is legyen múzeuma. Például Hágában majdnem ugyanakkor alapítottak irodalmi múzeumot, vagy Marbachban, Németországban, mint Magyarországon, Prágában, Varsóban. A Petőfi Irodalmi Múzeumot 1954-ben alapították, de előzményei visszanyúlnak száz évvel ezelőttre, a Petőfi-ház történetére, amely 1909-ben nyitotta meg kapuit. Úgyhogy meg fogjuk ünnepelni, mintha a Petőfi Irodalmi Múzeum százéves lenne, hiszen jogelődünk száz évvel ezelőtt nyílt meg egy civil szerveződés nyomán. A Petőfi-gyűjteményt szerették volna elhelyezni valahol, amit a Petőfi Társaság az 1870-es évek elejétől gyűjtött. Már olyan sok volt, hogy lakások teltek meg vele, majd a fővárosnak bizonyos termei. És akkor egy civil kezdeményezés nyomán Jókainak a Bajza utcai villájában megnyílhatott a Petőfi-ház. Először csak a Petőfi-gyűjteménnyel, majd némi bonyodalmak után Jókai Mór is beköltözött gyűjteményével a saját házába. Egyik szinten a Petőfi-, másik szinten a Jókai-gyűjtemény volt. A második világháborúban bombatalálat érte a villát. Felkarolták ezt a gyűjteményt, és ennek az alapjaira alapították a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Tehát a név az ebből a gyűjteményből indult, de nem csak Petőfi-gyűjtemény van nálunk, hanem országos múzeum lettünk, napjainkig gyűjtjük a kéziratokat, könyveket, művészeti anyagot, fotóanyagot, hangokat, tehát egy hatalmas gyűjtemény ma már: kétmillió fölötti kéziratmennyiség, három-négyszázezer kötet könyv, a művészeti tárban harminc-ötvenezres nagyságrendű képzőművészeti és fotógyűjtemény. Érdekesek az írók bútorai, relikviái, ez megkülönbözteti minden egyéb gyűjteménytől a Petőfi Irodalmi Múzeumot, tehát a könyvtáraktól, levéltáraktól, kézirattáraktól. Gyűjtjük a legegyszerűbb tárgyaktól kezdve a legmagasztosabb tárgyakig az írók relikviáit. Egyszer csináltunk egy olyan kiállítást, aminek az volt a címe, hogy A babérkoszorútól a fogkeféig.
● Sőt, levelet küldtetek ki, ha jól emlékszem, egy pár éve az íróknak, hogy vigyék be és ajándékozzák a múzeumnak a számukra kedves használati tárgyaikat.
▼ Igen, mert a kortársakkal is jó kapcsolatot igyekszünk ápolni, egy múzeumnak folyamatosan kell gyűjteni mindenfélét, tehát nem lehet kihagyni szakaszokat, korszakokat. Ma már fontos az, hogy a harmincas, negyvenes generációtól néhány tárgy bekerüljön a múzeumba. Ezt nem úgy kell gondolni, hogy egy múzeum feltétlenül csak halott tárgyak együttese, ma egy múzeum sokkal nyitottabb az emberek felé, és a kiállításokon túl nagyon fontos, hogy az irodalmat beszéljék. És a beszédhez fontos, hogy a kortársak is jelen legyenek. Tehát a múzeum kicsit az „irodalom háza”, a nagyon jó értelemben vett irodalmi művelődési ház. Mi úgy gondoljuk, hogy a rendezvények legalább olyan fontosak, mint a kiállítások, hogy találkozzanak az írókkal, hogy a könyveket bemutassuk, hogy beszéljenek róla, hogy olyan emberek beszéljenek róla, akiknek fontos, hogy közvetítsék a szót, az irodalmat, megértessék akár kicsikkel, akár nagyokkal. És ezért évente – saját rendezésben vagy fogadott rendezvényként – 200-220 rendezvény mindig van.
● Nemcsak gyűjtötök, hanem létre is hoztok gyűjteményt, ilyen például az életpálya hanganyag. Hogyan készülnek ezek a beszélgetések?
▼ A múzeum legfiatalabb gyűjteménye a hang- és videogyűjtemény, ennek létrehozásában nagy szerepe volt Vezér Erzsébetnek. Az egyik legutolsó anyag, amit Erzsi nálunk elhelyezett, hogy végigjárta az összes Ady-helyszínt és végigfényképeztette, tévésekkel felvetette. Ő volt az, aki olyan időszakban, amikor ez még nem volt divat, sőt nem is nagyon volt megengedett, külföldre járt és neves emberektől hozott haza anyagot a múzeumnak. Például Gyömrői Edittől, Ignotustól, Párizsból, az öszszes emigrációba szakadt írótól, Amerikából, Londonból. A múzeum jelentős részei az emigráns hagyatékok, mert olyan időben kezdte el ezeket a múzeum gyűjteni, amikor ez máshol talán nem volt megengedett. Ez egy kis múzeum volt, eldugva a nyilvánosság elől, számunkra ez valahogy megengedett volt, igaz, nálunk is páncélszekrényben tartották, de mindenesetre gyűlt az anyag, és most az egyik legjelentősebb gyűjteményünk. Az írói interjúk hagyománya is erre az időszakra, a hetvenes évek elejére vezethető vissza. Olyan nagy felkészültségű emberek teremtették meg ennek a hagyományát, mint Tóbiás Áron vagy Vezér Erzsébet. Aztán később Kabdebó Lóránt és Tas József kollégáim. Idősebb írókat már az egész életpályára viszszamenőleg kérdeztük, életműinterjút készítettünk velük, de sok fiatal is van a múzeum honlapján, a www.pim.hu címen, illetve a www.pimmedia.hu-n, ahol az interjúk mellett a fiatalok fel is olvassák verseiket, le is fordítottuk idegen nyelvre. Tehát itt egy adott mű készüléséről lehet meghallgatni beszélgetéseket, illetve Budapest különböző területein zajló irodalmi beszélgetéseket. És mivel kiváló stúdiónk van, tehát egy rádiónak is megfelelő korszerű stúdió, nagyon sok hangfelvételt készítünk ott, életműinterjúk mellett irodalmi művekről, egy-egy speciális eseményről az írók véleményét. Babits Mihály hangjait adtuk most ki, saját felolvasásában készült interjúkat és versfelolvasásait. Ha nem őrizte volna meg Török Sophie annak idején, akkor ma híján lennénk ennek. Sajnos Ady hangja nincsen, csak leírásban, hogy milyen érces hangja is volt neki, milyen jó lenne ezt hallani. A Magyar Rádió mellett a Petőfi Irodalmi Múzeumnak van a legnagyobb irodalmi jellegű hanganyaga. Egy ilyen beszélgetésnél, ahol a partner felkészül az adott szereplőből, sokszor olyan dolgok is elhangoznak – nemegyszer egy kis bor mellett, vagy lazább stílusban, akár az író lakásán –, amiket egy hivatalos interjúban valaki nem mond el. Ilyenkor két lehetőség van, így őrizzük meg és tesszük kutathatóvá, de ha kérik, akkor zárolt anyagként is kezeljük ezeket az interjúkat. És ha azt mondja, hogy húsz év múlva, akkor húsz év múlva, vagy ha azt mondja, hogy csak megengedett kutatónak lehet ezeket a hangfelvételeket átadni, lejátszani, akkor pedig úgy járunk el, ahogy rendelkeznek róla. Nagyon érdekes dolgok hangoznak el, és ebből számos bonyodalom lett, többek között Vezér Erzsébetnek a múzeumból való eltávolítása egy ilyen ügyhöz kötődik. Túl sok helyre ment be és túl sok mindent meséltek el neki, még ha ő ezt nem is adta tovább, de ez nem mindig volt kedvező.
● Ebből sértődés lett, és ezért kellett távoznia? vagy feljelentés?
▼ Politikai feljelentés lett belőle, ezért átkutatták az egész hangtárat, bizonyos dolgokat lefoglaltak. Aztán kicsit lefokozták.
● Ezek az anyagok az emigrációval voltak kapcsolatosak?
▼ Nem, inkább az ötvenes évekre visszamenő beszélgetések voltak.
■ Az igazgató mindent meghallgathat és elolvashat?
▼ A főigazgató mindent meghallgathat és elolvashat, de nem biztos, hogy elmondhatja. Ilyen például Szentkuthy Miklós naplója. A napló egy nagyon szubjektív és személyes vallomás, amibe az emberek olyanokat írnak bele, amiket nem feltétlenül a nagyközönségnek szánnak; ezt nagyon nehéz eldönteni, hogy ha egy író naplót ír, azt kinek szánja. Akár József Attilánál a Szabad ötletek jegyzékénél is vannak, akik vitatják, hogy ez hogy is volt. De mégis leír olyan dolgokat, amelyekben érintettek lehetnek a kortársak, érintettek lehetnek a családtagok, és ezért dönthet úgy az író vagy az örökhagyó, hogy ezt zárolja. Többek közt ilyen a Szentkuthy Miklós naplója. A József Attila-hagyaték nagyon-nagyon jelentős része van nálunk, hiszen Szántó Judit a múzeum alapításánál munkatárs volt. Az Ady-hagyaték jelentős része Bölöni György révén, majd Vezér Erzsébet közvetítésével került hozzánk. Ott van a teljes Tamási Áron-hagyaték, ott van a Déry-hagyaték, a Szentkuthy-hagyaték, a teljes Füst Milán-hagyaték. Kevés olyan írót említhetnék, akinek valamije nincsen ott. Tehát nem feltétlenül a teljes hagyatéka, de érintőlegesen nagy kéziratmennyiségek, folyóiratok, emigrációból, Új Látóhatár, a párizsi Magyar Műhely, tehát egészen napjainkig sok folyóiratnak is ott van az anyaga nálunk.
● Móricz-anyagot is sokat őriztek, a Móricz-naplókból is van valamennyi a múzeum birtokában. Szentkuthyval ellentétben a Móricz örökösök úgy döntöttek, hogy a teljes napló kiadásához hozzájárulnak, pedig hát abban vannak rendkívül személyes, intim, diszkrét leírások. Azt tudjuk, hogy Móricz nagy valószínűséggel gondolt arra, hogy ez meg fog jelenni. Tehát ilyen is van azért, amikor a család nemcsak hozzájárul, hanem végül ragaszkodik is hozzá, hogy a teljes naplót kiadják.
▼ Mi 78-ban megvettük elméletileg a teljes Móricz-hagyatékot, s ennek egy részében benne voltak a naplók is, a naplók többi része ott maradt a családnál, aztán elszármazott más irányokba. A Móricz-naplók hallatlanul izgalmasak, bennük van az egész kor, bennük van Móricz írói pályájának minden részlete, hiszen Móricz olyan mértékig grafomán ember volt, hogy mindent leírt. Ráadásul háromszor. Hiszen levelezésében is leírta, naplóiban is leírta, majd a regényeibe is áttette, amit a naplóiban és a levelezésében leírt, sokszor az élőbeszédben elhangzott dolgok megismétlődnek a regényekben valamelyik szereplőnek a szájából. Valóban hallatlanul intim részletek is vannak, ami átírt formában a regényekből is visszaköszön. A család eleinte még kifogásolta, de utána Móricz Imre közbenjárására végül is hozzájárultak, hogy a Csibe-szerelem története is megjelenhessen. Ma már ez egy köztudott történet, tehát szerintem senkinek nem sérti az ízlését. Annak nagyon örülök, ha valami teljesen jelenik meg és nem húzva, vágva, mint ahogy ezt olyan hosszú időn keresztül megszoktuk, hogy minden ki volt pontozva, és aztán mindenki azt gondolt oda, amit akart.
● Tudok olyan özvegyről, aki, ha a naplóban az szerepelt, hogy „megittunk másfél liter bort”, akkor kijavította másfél pohárra…
▼ Azt még nem mondtam el, és a naplókról szólva nagyon fontos, hogy a Márai-hagyaték is nálunk van. Márai népszerűségéhez talán a múzeum is hozzájárult, hiszen mikor elkezdődött Németországban és Olaszországban ez a népszerűségi hullám, akkor erre a hullámra megpróbáltunk mi is felkapaszkodni, nagyon-nagyon sok helyen mutattuk be a Márai-kiállítást, például Chilében, illetve Buenos Airesben is, ahol szintén lefordították a Márai-regényeket.
● Hogyan működik a PIM?
▼ A dolog természeténél fogva egy muzeológus sokszor bizonyos apró részletekről többet tud, mint egy irodalomtörténész, aki egy-egy életművet feldolgoz. Ez óhatatlan, hiszen ha valaki végigolvas egy teljes levelezést vagy egy teljes hagyatékot végignéz, akkor olyan részletek birtokába is jut, amiket nem feltétlenül szükséges tudni egy nagyszabású monográfiát író irodalomtörténésznek. Erre konkrét példát tudok mondani, nemrég jelent meg Ferencz Győzőnek a kiváló, Radnótiról írt monográfiája. Kevés olyan mű van, amit ilyen egyértelműen, fantasztikusan és pozitívan értékelhetünk. Egy kolléganőm foglalkozik vele, a kiállítást készítjük elő, és annyi új részlet jött elő a hagyatékból a könyv után. Ezek persze nem fogják megváltoztatni a képet, nem olyanok, amitől Radnótiról másként fogunk gondolkodni, de sok apró részlettel kiegészítik ismereteinket. Érdekes, hogy ennyi év után is, még mindig nagyon sok mindent lehet találni arról a körről, akivel Radnóti jóban volt, a kiadókról, a szerkesztőségekről, a barátairól, a pillanatnyi sorskérdéseiről, ne adj’ Isten! a szerelméről.
● Én úgy tudom, Ferencz Győző rengeteg olyan anyagot kapott meg az özvegytől, amit ő eddig senkinek nem mutatott meg.
▼ Ez így van. Most a Magyar Tudományos Akadémián van a Radnóti-hagyaték. De hosszú ideig valóban magánál tartotta az özvegy, tehát nem került onnan ki, na de hát más íróknak a hagyatéka is hozzánk került, tehát aki levelezett Radnótival, az a hagyatékot nagyon jól ki tudja egészíteni. A múzeum korábban sokkal inkább tudott gyűjteni, mint most. Sajnos ma már a kézirat is piaci értékű, akár egy festmény vagy grafika, és amióta ez így működik, azóta a mi büdzsénk kevés ahhoz, hogy piaci szereplőként lépjünk fel, mondjuk egy aukción. Nem azt állítom, hogy nem vásárolunk, de ma már kevésbé, mint a 70-es, 80-as években, Sokszor tudjuk, hogy hol vannak a kéziratok, de azt befolyásolni, hogy ki hova hogy adja, azt nem lehet.
● Olyan nincs, hogy egy örökös azt mondja, jobb helye van a múzeumban, inkább kapjak kevesebbet érte, de nagyobb biztonságban legyen?
▼ De. Nagyon sok. Külföldről is, most hogy az emigrációnak az első generációja lassan kihal. A második generációban sokan nem beszélik a nyelvet, vagy nem tudják hova tenni ezeket a dolgokat, így nagyon sok minden jön haza külföldről mostanában: Amerikából, Kanadából, Németországból, de attól félek, sok minden meg el is pusztul pontosan a meg nem értés miatt. Olyan hagyatékról is tudok, amit Svájcból elvittek Kanadába, aztán Kanadából Amerikába, de nem érti a tulajdonos, mi az, és valahogy nem lehet vele megértetni, hogy adja nekünk.
■ Van olyan tárgy vagy olyan hagyaték, netalán kézirat, amit nagyon régóta szeretnének megszerezni, s ha sikerülne, pezsgőt bontanának?
▼ Sok ilyen van. Kiss Ferenc műgyűjtő megjelentetett saját gyűjteményéről – ami egy múzeuméval vetekszik – egy vaskos katalógust, keménytáblásat, gyönyörű színes képekkel. Hát ebben minden van, Petőfi-kézirattól kezdődve Kosztolányin, Adyn át Kazinczyig. Hát én ebből tudnék csemegézni keményen.
● Milyen szintet ér el az értékesebb kéziratok ára?
▼ Pár évvel ezelőtt Vörösmarty Bordala 12 millió forintért kelt el az aukción. Egy versért a Petőfi Irodalmi Múzeum nem tud tizenkétmilliót adni, hacsak nem talál egy bőkezű szponzort.
■ Nagyságrendileg mit ér, mondjuk, egy Ady-vers kézirata?
▼ Mi vettünk már 3 millió fölött Ady-verset.
● Ha már Adyról esik szó itt az Ady-múzeumban, mesélj az Ady-gyűjteményetekről.
▼ A családtól is sok került be a múzeumba, Ady Lajos leszármazottaitól is, Márffy révén a Csinszka-hagyatékból is. A kéziratgyűjtemény a legjelentősebb, a Magyarországon levő hagyatéknak legalább az 50-60 százaléka nálunk van. A többi a Széchényi Könyvtárban és az Akadémián, illetve elszórva mindenhol. A könyvtárunkban is nagyon sok dedikált kötet van. A Művészeti Tár pedig a 70-es évek végén megvásárolta Székely Aladár fotóművész hagyatékát, abban ugye az Adyra vonatkozó legjelentősebb képek benne vannak. E képek nélkül a mai Ady-képünk, vizuális képünk nem lenne teljes. Negyvenegy felvételt készített Székely Aladár, ami abban a korban nagyon jelentős volt. Ez az egész Székely Aladár-hagyaték hozzánk került, és nemcsak Ady-képek vannak benne, hanem más művészek, írók portréi is. Van ezeken kívül sok rajz, karikatúra, és tárgyak is, például nálunk van Adynak a kalapja. Bútoraink is vannak Adytól, hozzánk tartozik a Veres Pálné utcai Ady-lakás. Az említett kalap szintén a könyvben lévő egyik fotóhoz vezet el, amely Mariagrünben készült, Winterberg Rudolf felvétele: Ady egy erdőben áll lazán, kicsit – vagy nem kicsit – a zsenit imitálva, előtte van egy fatörzs, a fatörzsön egy kalap, és azon van egy újság vagy egy kézirathalom. Máthé Eleonórától kaptuk vagy vettük az egyik kópiáját, mert több is van ebből, tizenhárom. És Máthé Eleonórának az emlékezéseiből, levelezéséből tudjuk, hogy ő együtt volt Adyval a Városmajor utcai szanatóriumban, és egyszer több női beteghez hasonlóan ő is meglátogatta Adyt a szobájában, és ez a kalap volt felakasztva a fogasra, A. E. monogrammal. Ő hosszan forgatta a kezében ezt a kalapot, nem kis célzást téve, és a végén Ady azt mondta, hogy hát vigye. És ezt a kalapot ő elvitte és később a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta, azzal a fotóval együtt, amin ez a kalap látszik abban a bizonyos erdőben. Ady nevezetes volt erről a szokásáról, hogy a nagy sztárokhoz hasonlóan a ruhadarabjait így elajándékozta.
● Van egy nyakkendőgyűjteménye is a múzeumnak.
▼ Igen, a Lázár Ervin-féle nyakkendőgyűjtemény. Lázár Ervin állítólag arról volt nevezetes, hogy akik elmentek hozzá, azoknak lenyiszálta a nyakkendőjüket.
● Jött egy vendég, és akkor ő a nyakkendőjét levágta?
▼ Igen, és ezek után ő megkapta, mert mit csináljon a szegény vendég a levágott nyakkendővel. És ezeket így, mint egy bogarat, feltűzte gombostűvel.
● Azt nézem, hogy itt hány nyakkendőt szerezhetett volna.
▼ Van egy vécéajtó is a gyűjteményben, amelyre sok neves író ráírta a nevét, és van nagyon szép aranybot is, de van tolószék is. Vannak gyönyörű bútorok, de megvan Pilisi Róza csipkés alsóneműje, és vannak Krúdy által begyűjtött alsóneműk, és vannak aranyozott diplomák és díszalbumok. Úgyhogy ez egy nagyon gazdag és széles spektrumú gyűjtemény.
● Térjünk rá a te fotótörténészi múltadra, és jussunk el a jelenedig. Több ilyen könyvet készítettél, tudok a Máté Olga-féle albumodról, tudok a Székely Aladárról, amely mind ez idáig a legjelentősebb volt. És van egy fényképésznőket bemutató könyved is, a Nőfotográfusok Magyarországon 1895-től 1945-ig, és abban szerepel a váradi Miklós Jutka is.
▼ Kár, hogy ő nincs igazán feldolgozva, pedig egy izgalmas női sors, a hangtárunkban meg lehet hallgatni, hogy Miklós Jutka arról is tesz vallomást, hogy Adyt is fényképezte. Elmondja, hogy milyen szemei voltak, s hogy ezt a képet ő kivitte magával Párizsba, ahol a húszas években valaki elkérte egy Ady-megemlékezésre, és a kép eltűnt. Tehát ezt az Ady-portrét nem ismerjük. De jó pár mást igen, a múzeumban vannak más portréi Miklós Jutkának.
● Van e különbség a férfi fotográfus műve és a női fotográfus műve, szemlélete vagy szeme között? Ki lehet mutatni, hogy másképpen fényképeznek?
▼ Én Máté Olgáét bármikor megismerem száz közül is, de ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy azért, mert nő, hanem azért, mert más stílust képvisel. Szerintem jó fotósok vannak, meg kevésbé jó fotósok. Én nem tennék különbséget.
● Például most eszembe jutott valami. Kiadtuk Az árva Mariska napjait, és többek között a fotókat a Petőfi Irodalmi Múzeumból kaptuk, és hát ugye árva Mariska, illetve Kovács Júlia Hatvaninak volt az első felesége vagy talán élettársa, mert papír nincsen, hogy házasság is volt-e, és egy bordélyból menekítette ki vagy hozta ki őt Hatvani. Néhány fotón kifejezetten erotikus jelenség, egyszerűen döbbenetes, hogy ezek a képek a kilencszázas évek legelején készültek. Az a kérdés, hogy ilyen képet egy nőről csak férfi tud készíteni, vagy nő is tud erotikus képet. Tehát semmi nem látszik, csak az arca, a haja, az ajkai, a szeme, és döbbenetes erotikát sugároz. És én azt gondolom, hogy ezt csak egy férfi veszi észre egy nőben.
Mi a története a Székely Aladár Ady-fotósorozatának?
▼ Kevés olyan magyar író van, aki csak egy fotóshoz járt. Adyt Huszti Zoltán fotózta Érmindszenten, később több váradi fotós is fotózta, de attól kezdve, hogy Ady rátalált Székely Aladárra, már csak ő. Azzal a Léda–Ady-képpel kezdődött, ami itt is megvan a nagyváradi múzeumban, amiről ugye azt mondják, hogy egy példány készült belőle, mert összetörették a negatívot. De hát nálunk is van egy, meg itt is van egy, az már kettő. Én valamiért azt gondolom, hogy a Léda terhessége idején készülhetett ez a kép, tehát 1907 nyarán. Talán egy olyan fotóshoz akartak menni, aki ezt az intim pillanatot megörökíti, és úgy, ahogy ezt ők szerették volna, és valóban összetörheti a negatívot. Akkor találhattak rá Székely Aladárra, és utána Ady ott maradt. Több sajnos Lédával tudomásom szerint nem készült. A kapcsolat is véget ért lassan. De ott maradt Ady, és azt hiszem, ketten tudták kialakítani azt az imázst, amit Ady szeretett volna megmutatni magáról. Székely Aladár tudta megmutatni a fénykép eszközével azt, hogy ki vagy mi az igazi költő. Különösen a könyöklős kép egy olyan emblematikus fotó a magyar fotótörténetben, amihez hasonlót keveset tudunk mondani. Mikor írtam a könyvet, próbáltam utánanézni az irodalomtörténetben, hogy hol vannak még ilyen képek. Lehet találni hasonló beállításokat, akár Baudelaire-nél is, ami szintén nem véletlen, s Babitsnál is. De valahogy ez a kettő, hogy a fejet és a kezet ennyire kiválóan összehozza, ez annyira plusz töltésű, annyira plusz információt nyújtó egy költőről, és ezt kiválóan oldotta meg Székely Aladár. Egy idő után szerintem tökéletesen tudta, hogy mit lehet megmutatni Adyból, és mit nem. Tudta tolerálni azt a szélsőséges hangulati változást, ami Adyra jellemző volt. Ugye Czigány Dezső is milyen nehezen tudta őt megfesteni. Ezt Székely Aladár meg tudta oldani, s talán ezért is nem ment máshoz Ady. Adynak nagyon széles volt az arca, ha szemből nézett, nem volt egészen szimmetrikus, egészen másfajta benyomása volt az embernek, ha szemből látta, mint ha profilból vagy háromnegyed profilból. És hogy milyen fantasztikusan tudja ezt elérni Székely Aladár az árnyékolással! Tehát az arcot kicsit háromnegyed profilba fordítja, és az árnyékolással levesz belőle. Vagyis keskenyebbnek mutatja, mint amilyen a valóságban. Ugyanakkor olyan porfényeket tesz rá, hogy nem lesz maszkszerű az arc, hanem nagyon emberi lesz. És hagyja élni azokat a test- vagy arcrészleteket, amik nagyon határozottak és meghatározók. A szemeket például. Adynak a szemeit mindenhol nagyon élően hagyja. Kevés fotós van, aki a modelljével ilyen szimbiózisban tudott vagy tud együtt dolgozni. A Székely Aladár negyvenegy képéből alig három vagy négy olyan van, ami nem nagyon jelent meg. Lehet is látni, hogy miért. Van olyan kép, amin egy kicsit úgy látszik, mintha picit másnapos lenne. Van olyan, amin egy kicsit túl kövérnek látszik, és igazából nem az igazi Adyt adja. Érdekes az is, hogy én eddig nem ismertem azt a képet, ami nagyon szép és ismert, egy szép fotelnek a karfája látszik, Ady nekidől. Csakhogy ez egy kivágás, ha az egész negatívot megnézzük, akkor egész a láb közepéig van ábrázolva. De az olyan széteső. Tehát azt is nagyon lehet látni, hogy mi az, amit fontosnak tartott. Ady egész alakosan nem ugyanazt a benyomást kelti, mint amikor ül a képen, hiszen a felsőteste nagyon férfias, erőteljes, szinte sportos volt, az alsó pedig nagyon vékony és ingatag, mint ahogy azt verseiben is megírja. Ezért igazából egész alakos kép a Székely Aladártól egy van, ahol két nő, tehát Csinszka és egy hölgy között áll kabátban, Székely Aladár kiválóan oldja meg, hogy ott kabátban van, többször is így kabátban ábrázolja, egész alakosan ezenkívül igazából csak a mariagrüni amatőr kép maradt fenn, és az az amatőr fotós is távolabbról ábrázolja. Ez egy kiváló kapcsolat volt, s természetesen Székely Aladárnak legalább annyit hozott a konyhára, mint Adynak.
● Volt más kapcsolat is köztük, mint munkakapcsolat?
▼ Székely Aladár oly mértékig tisztelte, hogy soha nem kért a képekért semmit. Pedig akkor kemény ára volt egy-egy szép nagyításnak, és ő olyan mennyiségben szállította, amilyen mennyiségben Ady akarta. Mondjuk a könyöklős képről, vagy a kicsi levelezőlap nagyságúról, vagy a nagyobbakból is: százszámra. Bárhova szállította, ha Ady azt mondta, hogy Kolozsvárra kéri a szanatóriumba, akkor Kolozsvárra küldte, mert ott volt. Ha azt mondta, hogy Párizsba kéri, akkor Párizsba küldte.
● Ezt Ady osztogatta a hölgyeknek?
▼ Igen, osztogatta a rajongóknak, próbáltam is egy jelenetet előadni a könyvben az Ady–Léda-párbeszédekből, hogy ez milyen drámai lehetett Lédának. Hogy jönnek a képek és mindig elfogynak. Egyszer írja is Léda, hogy „a képeket egy kicsit visszatartottam, hogy ne jusson azoknak az undok embereknek, akiknek el fogja ajándékozni”.Később, 1926-ban Székely Aladár meg szeretett volna jelentetni egy nagy alakú Ady-mappát, amibe belevágatta az érmindszenti szülőházat és tíz-tizenkét képet, a legszebbeket Ady-nagyításaiból, gyönyörűen paszpartuzva, Móricz Zsigmond írt hozzá előszót, Ady arca címmel. Számomra ez az egyik legszebb Adyról szóló írás, ahol azt írja Móricz, hogy „lélek volt s csóva volt”, és pont azt írja le, hogy a test másodlagos volt annak a léleknek a szolgálatában, ami Ady volt. De Ady Lajosnak ez az előszó nem tetszett, ezért az album nem jelent meg. Még egy darabig Móriczcal leveleztek, hogy Móricz javít rajta, de Móricz leírja, hogy ő senki kedvéért nem javít. Kinyomtatva több száz gyönyörű mappa megmaradt, aztán egy pincében elvizesedett. Ez egy nagyon szomorú dolog.
● Egy darab sincsen épen?
▼ De van. Nálunk is van, magángyűjtőknél is van, egypár helyre kikerült, meg egypár tisztelőnek adott Székely Aladár. Ő például 1919-ben is több száz képet adott az Ady-szobor alap javára. Hatvani levelezéséből, Móricz levelezéséből lehet tudni, hogy bármikor több száz képet csinált ingyen, az Ady-síremlék javára pedig készített egy gyönyörű kis plakettet. Az is érdekes, hogy amikor volt a Toll-vita, amikor Kosztolányi csúnyát írt Adyról, akkor sok más író és költő mellett Székely Aladár is írt egy szép vallomást Adyról, ami tartalmában vetekszik az írókéval.
● Most beszéljünk a könyvről. Ez egy sorozat része, eddig ugye megjelent Kosztolányi és József Attila. Azok másképpen néznek ki egy kicsit, mint ez a könyv.
▼ Ugyanaz a tervezője, Fákó Árpád mind a háromnak. Színeikben is azonosak. Ez pont azért lett albumszerű, mert annyira sok szép kép van; ezek a gyönyörű, eredeti üvegnegatívokról készült kontaktok, úgy éreztük, kicsiben nem lennének látványosak. József Attiláról is van sok kép, de az nem ugyanaz a minőség. Még Kosztolányiról sem, pedig Kosztolányiról több kép van, mint Adyról.
Ez egy katalógus tulajdonképpen, de azt gondolom, hogy attól, hogy a képek így benne vannak, mindenkihez szólhat, tehát azoknak, akik szeretik a szép képeket, vagy szeretik Ady Endrét. Vagy olyannak is, aki kíváncsi arra, hogyan öltözködött egy divatot követő férfi abban az időszakban, amikor Ady élt. Az ő öltözetéből sok minden lemérhető, fontos volt neki a megjelenés, és a képek kedvéért mindig a legszebb öltönyeit vette elő. Szép cipőket, gyönyörű nyúlszőr kalapokat, prémes télikabátot vonultat fel a képeken. Ugyanakkor szólhat szakembereknek is, vagy gyűjtőknek, mert minden olyan adatot próbáltam összegyűjteni, ami számukra fontos, méretadatokat, helyet, helyszíneket, lelőhelyeket, történeteket, dedikációkat. Ady nagyon sok képet dedikált, érdekes ezeknek a dedikációknak a szövege is.
● Mikor kezdted a gyűjtését? Óriási munka lehetett.
▼ Tulajdonképpen ez azért egy kicsit csalás.
● Na mondd el, hogy mi a csalás benne.
▼ Hát az, hogy én már a hetvenes évek végén foglalkoztam Adyval, már akkor összegyűjtöttem elég sokat. Most azt a gyűjtést bővítettem, ahhoz találtam elég sok érdekeset, ha jól emlékszem, hat vagy hét új kép van benne, amit még senki soha nem látott. Például az, amikor Balatonfüreden sétál, meg szanatóriumban van Ady Csinszkával. A Vészi család hagyatékából, családi albumból is került elő két teljesen ismeretlen kép. Az érmindszenti filagóriában című ismert képhez képest pedig még egy ugyanakkor készültet most vett a múzeum. Székely Aladár képei között is van olyan, ami így, ebben a formában, talán pont azért, mert maga a fotós sem publikálta, nem volt ismeretes.
● Mennyire lehet azt mondani, hogy Ady Endre összes fényképe?
▼ Biztos, hogy nem így van. De elég sokat foglalkoztam ezzel a témával meg a képekkel, hogy azt gondolhassam, a pillanatnyilag ismerhető összes kép benne van. Viszont egészen biztos, hogy ezen a vidéken nagyon sok olyan Ady-kép maradt meg, amelyről nem tudunk, hiszen nagyon sok családnak a birtokában volt. Hogyha a Kovalovszky Miklós által gyűjtött visszaemlékezéseket elolvassuk, majdnem mindegyik úgy kezdődik, hogy volt nekem Adytól kéziratom, fényképem. Sajnos a háborúban eltűnt, a költözködésnél eltűnt, de így és így nézett ki. Tehát sok ilyen képről tudunk, s lehet, hogy ezek megvannak. Amatőr képeknek is kell lenniük, sokan fotóztak már akkoriban.
● Az albumban is van amatőr kép, például a Csinszka által készített.
▼ Igen, de mások is sokan fényképeztek, például Bölöniék. Itóka hagyatékában például Anatole France-ról több száz kép fennmaradt, nem tudom elképzelni, hogy Adyról Párizsban ne csinált volna. Nem hiszem el, hogy amikor Párizsban volt Lédával, ne csináltattak volna egymásról képet. Nem hiszem el, hogy a Csinszka által készített amatőr képekből nincs még több, vagy olyan rosszul laborálták, hogy elezüstöződtek. Borzasztóan örülnék, ha ezek után azt mondaná valaki nekem, hogy van húsz darab Ady-fényképem, és ez mind nem igaz, amit én oda leírtam. De valahol azért kell húzni egy határt. Ennek a sorozatnak a tudományos neve az, hogy ikonográfia. És az ikonográfia műfaja azt jelenti, hogy az adott szerzőről készült valamennyi elérhető, létező ábrázolásnak az összegyűjtése. Ez lehetne képzőművészeti is. Mi itt a fotóra koncentrálunk, miután ez az összességre vagy teljességre törekszik, ezért mi azt gondoljuk, ez most a teljesség. De ez azért mindig bővülhet. És én örülnék, ha bővülne.
● Ez a cím: Ady, a portrévá lett arc, szándékosan rímel, kacsingat a Móricz-féle tanulmánynak a címére. Vagy nem gondoltál erre?
▼ Abszolút nem gondoltam erre, ez egy Paul Ricoeur-tanulmányban olvasott mondat, tehát nem az enyém. Ő nem pontosan ezt írja, hogy a portrévá lett, hanem a portrévá formált arc. Azt gondolom, ez jellemző Adyra, hogy abból a sok képből kialakult számunkra egy portré, ami ezeknek a fotóknak az összességéből alakult így ki, az arcból portrét varázsolt Ady és a fotográfus is. A portré több mint az arc, a portré magában foglalja az egész személyiséget, az egész lényét a költőnek.