„Minden munkámban az örök emberit kerestem”
Kristófi Jánosnak a címben idézett vallomását kereken negyven esztendővel ezelőtt, 1974 januárjában jegyezte fel Köteles Pál a Fáklya Galéria kilencedik egyéni tárlatának megnyitásakor. – Emlékszünk még azokra a legendába illő alkalmakra, amikor a napilap Körös-parti redakciójának folyosója kínált állandó teret egy-egy képzőművész legfrissebb alkotásainak bemutatására? Azóta nemcsak az efféle közönségtoborzó, közösséget összefogó, ma már fölöslegesnek tartott napilapos gyakorlat szűnt meg, hanem előbb a tárlatok krónikása, Köteles Pál, majd a Galériát megálmodó Fábián Imre is távozott közülünk, néhány hete pedig a szép kort megélt nyilatkozó művésztől vehettünk végső búcsút…
Banner Zoltánnak, a 2002-ben napvilágot látott, reprezentatív Kristófi-album szerzőjének nem lehetett könnyű dolga, amikor feltérképezte ezt a monumentális életművet, hiszen Kristófi János nemcsak eladta, hanem bőkezűen ajándékozta is a festményeit olyanoknak, akiket méltónak talált erre a gesztusra. Magam is büszke tulajdonosa, pontosabban: örököse vagyok egy Kristófi-festménynek. Nem, nem saját érdemeimnek betudhatóan, hiszen annak idején a mester apámnak ajándékozta börtönmemoárja, a Boldog rabságom olvastán a külvárosi utcarészletet ábrázoló képet. Volt szerencsém néhány alkalommal a művész műhelyében, az Apolló-palota legfelsőbb, műtermi szintjén forgolódni, számos csoportos, illetve egyéni kiállításon megtekinthetni a munkáit, de érzésem szerint talán ez az egyetlen – a mester műítészek által második, urbánusként emlegetett periódusában született – impresszionisztikus fogantatású festménye is elegendő támpontot kínálhat ahhoz, hogy megkíséreljem piktúrájának lényegét megragadni.
Kristófi „impresszionizmusa” merőben különbözik a nagy elődök szándékaitól, nem használ harsány színfoltokat a látvány felbontása érdekében. Ellenkezőleg, ez a gyakorta ködös párán át felmutatott, megszűrt színvilág annak rendkívül személyes, intenzív összevonására készteti. „Színnel épít, a szín a formák természeteként jelenik meg, nem enged a színek és a fények porlasztó absztrakciójának” – állapítja meg róla Banner. S valóban, a kolorista varázsló ecsetje tompított színakkordokkal élénkíti a sfumatós felületeket. „Adottak” minden halandó számára – aki piktúrára adja a fejét – a szürkék, a mélyzöldek, okkerek, vörösesbarnák, sziénák, akár a caput mortuumok is, csakhogy az ő egyéni színorkesztrációjának hála többletjelzővel szükségeltetik illetni azokat. Az ő szürkéi „Kristófi-szürkék”, mélyzöldjei „Kristófi-mélyzöldek”, okkerjei „Kristófi-okkerek” és így tovább.
Ami a gyökereit illeti, nyolc évtized elteltével sem volt hajlandó, nem is akart elszakadni szűkebb pátriájától, Monospetritől, a Berettyó mentétől. Annyira nem, hogy Köteles Pálnak tett beismerése szerint a szülőföld „fogva tartó ereje” művészi pályafutásának egészére kihatott: „A gyermekkor még nagyon nagy szűkösségek között is nagyon nagy élmény. Ezt az egyszeri gyermekboldogságot nem lehet újrateremteni. (…) Csak az alkotásban lehet visszaálmodni, újraélni. Mit tud a mai városi gyerek a bivalyról, a tüzesgépről vagy a friss búza szagáról? Vagy a hónapokig tartó, gyönyörű fehér telekről? Még zenei élményeim is alapvetően falusi fogantatásúak. (…) Ezek a nagy gyerekkori élmények valóban kielemezhetőek képeimből, talán még akkor is, amikor nem a falumról beszélek. Ez persze más kivetülésben is fogva tartó erő: hagyományosan festek, rajzolok. (…) A festészet nyelve olyan csodálatos, hogy a csodának a megfejtése engem teljesen leköt, kielégít, ezért nem váltogatom ötesztendőnként a stílusomat.”
„Urbánus” festőként sem szakadt el a vidéktől, Nagyváradon lehorgonyozva előbb kültelki, az örök faluhoz közel álló témákkal közelítette meg a várost, csak később „merészkedett” a belváros kínálta barokk, főleg szecessziós épületekhez. Igazi városlakóvá, váradivá váltan sem mondott le a tájképfestésről, melynek egyik fő vonulatát a téli tájak megörökítése képezte. Említésre méltó, hogy bármerre utazott is, festőkazettáját mindig magával vitte, és megörökítette a székely, svéd, osztrák, magyar tájat is. A szülőföldről alkotott körkép, a poétikusan festői „dokumentumteremtés” szín-tere változik, a megmódolás mikéntje is. Az eddigi olajosabb, pasztózus felületek alól eltűnik a rajz, faktúráját vékony, mégis színgazdagabb ecsetkezelés alakítja. Ecsetje alig érinti a vászon felületét, helyenként az alapozást, sőt a lealapozatlan anyag textúráját is belejátszatja ebbe az egyre érzékenyebb, expresszívebb expresszionisztikus partitúrába. Banner Zoltán szerint: „Téli képeinek sokasága annak a nyughatatlan, örök artisztikumkeresésnek a szellemiségével gazdagítja a hagyományt, amely a tetszhalott természet hóleple alól még tapinthatóbban rajzolja elő a formák szerkezetét, konstruktivitását. Minden hajlat, suvadás, girbegurba ösvények, tornyok, visszafogott, sfumatós, ködlő felületek megélénkülése fontos elem.” A természeti elemek átrendezése, környezetükből való kiragadása, illetve az emberi alakok motívumának a természeti környezetbe való beleszövése két olyan visszatérő kifejezésmód, amely a világ harmóniájának folytonos kereséséről szól. Az ihlet különleges pillanata az életnek, olyankor a művész együtt él a világegyetem akaratával. Az életben mindennek meghatározott szerepe van: egy fának, egy hegynek, egy völgynek, minden élő és élettelen dolognak „küldetése” van. Ha szabadtéri környezetben keresi egyre elvontabb, lelkibb, intimebb artisztikum-párlatát, akkor is annak a sejtelmes, álombeli állapotnak a varázsa érint meg, amely a 16–17. századi holland mesterek, különösen Vermeer van Delft polgári életörömöt hirdető kompozícióinak a sajátja.
A művész dolgai körül forgolódtomban szembesültem azzal – ezt bizonyára ő maga is többször megtapasztalta –, hogy a Kristófi-féle hagyományos (?), impresszionisztikus piktúra ellenzői, az impresszionizmus virágkora, kimúlása óta megjelent számtalan, mára már feltérképezhetetlen izmus, modern törekvés hívei nyíltan vagy kevésbé bevallottan fanyalogtak, fanyalognak a munkái láttán. Mondhatnók, hogy személyes, képzőművészet-oktatástörténeti „pechje”, hogy felkészülésének időszakában, mire ő végzett Kolozsvárott, egy torzszülött: a szocialista realizmus vált uralkodóvá az akadémiai berkekben. Történt ez annak ellenére, hogy tanárai ettől az elvetélt kényszerúttól merőben eltérő pályáról érkeztek. Banner Zoltán megállapítása szerint: „Mesterei révén valamennyi szemlélet megérinti, amelyből a korabeli erdélyi művészi tájékozódás meríthetett. Petre Abrudan még a nagybányai késői impresszionista finomságokat képviselte, Mohy Sándor a Kolozsvári Szépművészeti Iskola Párizst járt tanárainak a posztimpresszionista, szerkezethangsúlyos komponálását fejlesztette tovább, a maga sajátos erdélyi kubizmusával, Abodi Nagy Béla és Kovács Zoltán pedig a negyvenes évek budapesti eklektikusságát közvetítették.” Hogy miért nem vált ennek a felemás indításnak a vesztesévé, azt imigyen pontosítja idézett szerzőnk: „Kristófi és nemzedéke felkészülésének évei egybeestek ezzel a személyiségtorzító folyamattal, amely azért az iskolai felkészülés meghosszabbításaként is felfogható, például a szakmai megbízhatóság, a kifejezési eszközök aggodalmasan alapos elsajátítása tekintetében. Kristófi sem vesztett, inkább nyert ezzel a natúra-követő módszerrel, hiszen azelőtt még csak egy jó rajztanárral sem hozta össze a sorsa.(…) Soha nem mozdult el arról a szilárd pontról, amelyet a festői ábrázolás alapvető eszközeinek az elsajátításával megszerzett magában a változó, az efemer valóság látványszövevényében. Következetessége persze nem a szocreál követelményeknek szólt, hanem származásából, örökségéből, tartozásaiból fakadó erkölcsi kötelmeinek, amelyek kezdetben ösztönösen, majd az idők során mindmáig, fokozódó tudatossággal avatják alkalmassá művészetét a tanúságtételre.”
Beismerem, igen nyitott vagyok a képzőművészet talán nem is annyira új törekvései, mint mondjuk, a már fél évszázada felbukkant arta povera, akár a „képző-művészet” világába alig besorolható újabb, intermediális, elektronikus kísérletek iránt. De ezeknek az olykor tiszavirág-életűnek bizonyuló kísérleteknek a létjogosultságát nem vitatva, számomra, bennem „helye van” a hagyományosabb, urambocsá! konzervatívabb artisztikumnak is. Ez irányú toleranciámnak, mit toleranciámnak, befogadói indíttatásomnak kézzelfogható, szemmel látható igazolását látom abban, hogy – egyebet ne említsek – az immár ugyancsak fél évszázada dívó hiperrealizmus művelői, igaz, más fokon, más indíttatásból, más üzenetekkel és teljesen más, ultramodern eszközökkel, mint az általam „védett” hagyományőrzők, száznyolcvan fokos fordulatot hajtottak, hajtanak végre a „valósághű” megjelenítés irányába. (Persze, az absztrakcionizusból való ilyetén kijózanodás a konceptuális művészet és a vele rokon törekvések hermetizmusával vitázva a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzte ki célul, ráadásul az irányzat a tömegmédiumok által meghatározott látásmód tényéből indul ki. A festő alapanyaga általában fénykép vagy színes diapozitív, amit bámulatos technikai virtuozitással óriási méretű festménnyé nagyít. Az így megragadott, manipulált valóságdarab viszont teljesen „irreálissá” válik.)
Nos, „védőbeszédem” befejező passzusaként hadd idézzem Kristófi János egyik olyan művésztársát, Jakobovits Miklóst, aki egyébként már az alábbi szöveg megszületésekor, 1980-ban, teljesen más utakon járt, más piktúrát művelt, de fokozott érzékenységének köszönhetően mégis együtt rezdült vele, és így fogalmazott: „Nagyon tévednek azok, akik felületes ítélettel halk szavú festőnek tartják. Piktúrájának harmonikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint egy felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…) Kristófi nem képet fest, elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik, és amellyel küszködik. Így azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal és az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetet, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem a művész súlyos emberi és lelki problémáit, örömeit és vívódásait.” (A költő kiállítása. Helyszín, 1980.)