Megtagadott tragédia
Így vagyok én neked. A többiről fogalmam sincs, nem lehet. Egyre jobban nem értem őket. Egyre jobban nem értenek, hogy a tanulás, és annak lehetősége, a lehető legteljesebb legyen. Van humorérzéke a sorsnak. Az áhított szükségszerűségnek…
Mosolygok, és a tükör válaszol. Nincs ebben semmi különös, ebben a rendszerben. Reggel nyolc óra, tél, mínusz tizennyolc fok, itt a fürdőben meleg gőz, a tükör is alig látszik. Éjszakám a szerelem jegyében telt. Most mosakodom. És játszom a gondolatokkal. A kifejezéssel. Az örömmel és a kábulattal. A tükör érintése hideg, ahogy letörlöm a gőzt. Álmos, de felvillanyozott alak bukkan fel benne. Végre – szerelem. Nevetséges. Anyaszült mezítelenül a sárga fényben, tizenhat négyzetméteren. Olyan vagyok, mint egy bepólyázott bábú, környezetem által bebugyolálva, melegen tartanak, mert szükség van rám, holott ezt a szükséget bizonyos módon pontosan én szabom meg. Hiszek a falakban, s azok cserébe melegen tartanak.
Borotva, borotvapamacs, borotvakrém, pohár, törülköző. Módszeresen előkészítem mindazt, amit használni fogok. Nem sietek, nincs hová. Enyém a mai nap, holott milliárdokkal osztom meg. Alig látom magamat a tükörben, folyton gőzös lesz. De többszöri próbálkozás után sikerült kitűnően megborotválkoznom. Csak egy helyen vágtam meg magamat. Tapaszt ragasztok rá, azonnal elzárja a sebet. Pár perc múltán nyoma sincs a kis sebhelynek. És erre már meg is telt a fürdőkád. Nem szeretek tusolni. Nehezen lélegzem, talán túl sok itt a gőz.
Lassan ülök bele. A forró víz csaknem ölelve fogad, még szexuális izgalmat is érzek. De nem akarom Laurát a kádban. Ez most az én pillanatom, percem, időm, a reggelinél majd ráfigyelek. És megpihenek a fürdőkádban, pár pillanatig még a nedves, sikamlós álam is elősurrannak, enyhe remegést érzek testemben, hogy önkéntelenül is hímtagomon találom a kezem. Markolás, eleresztés, pillanatnyi nyújtózkodás, nem több. És alámerülök az üvegkádban, alig létezve, még önön tudatomban is. Tudom a víz fodrozását, klóros ízét, illatos hanyagságát, néma lustaságát. És percekig vagyok itt így, elevenen eltemetve, íz nélküli időtlenségben.
Kilenc órakor lépek ki a bérházból. Laura még nem ébredt fel. A garázsnál jut eszembe: a kulcsokat a lakásban felejtettem. Visszamegyek. Hihetetlen csend van ebben a bérházban, egyedüli lakó vagyok. Csak a korhadó lépcsők reccsennek olykor, akkor ijesztően. Havonta vagyonba kerül, hogy egyedül lehessek ebben az épületben. Kivettem mind a tizenkét lakrészt, egyet használok.
Nyitom az ajtót, belépek. Kellemes a mai reggel. Hidegében erős napsütés, a hó szikrázik mindenfele. Sárgás-fehér fényözön önti el az egész házat. Kissé létezem is benne, de csak mérsékelten. A konyhába megyek, keresem a kulcsokat. Végül a hálószobában találom meg, az éjjeliszekrény háta mögött. Odébb kellett tolnom a bútort, Laura felébredt. Álmosan néz rám. Bosszús lettem: eddig az enyém volt a reggel, most rá is figyelnem kell. Szerencsére a lány túlságosan álmos. Néz, nem szól egy szót sem.
– Aludj csak, édes – mondom –, néhány perc múlva itt is vagyok. Remekül palástolom bosszúságomat, szinte büszke is vagyok rá, Laura leteszi fejét a kilaposodott párnára, tovább alszik. Megkönnyebbülten megyek ki a házból. Mégiscsak enyém ez a reggel…
Szeretek vásárolni, bár ritkán teszem meg. Szeretek vásárolni, mert nem kell tekintettel legyek a pénzre. A nagyvárosban senki voltam az üzletben. Itt, ebben az alig hetvenezer lakóssal bíró városkában nagymenő kutya lettem. Ahogy itt mondják. És a pénzem is sokkal többet ér. Itt egymillió annyi, mint a nagyvárosban négy. És persze ez nagyon tetszik nekem. Havi keresetem mintegy hárommillió. Itt több mint sok.
Kedvemre válogathatok a sok áruból. Senki nem szól rám, ha túl sokat időzöm a termékek előtt, túl sokat fogdosom azokat. Tudják, sok pénzem van, és rengeteg mindent fogok vásárolni. Telerakom a bevásárlókocsit, a sorban mégis előre engednek. Én biztosítom a városban lévő munkahelyek harmincegy százalékát. Nevetséges hatalom, de játéknak kitűnő. És szükségem is van erre a játékra, de hogy miért, pontosan magam sem tudom.
Felnyitom a csomagtartót, telerakom. Lecsapom, beülnék az autóba, mikor öreg nénike állít meg. Koszos, ruhája rongyokban, bőre piszkos-sárga, bal csuklóján piszkos géz. Alig ér a mellemig.
– Csak egy keveset, kérem, ne haragudjon… – mondja, s rám mered vizenyős szemével. Koldus. Szinte hihetetlen. A reggel ez után már nem az enyém, Laura is felbosszantott, és semmi pénz nincs nálam, bankkártyával vásároltam. Hagyjon, mondanám neki, de tekintete valamiért zavarba hoz. Felnyitom a csomagteret, egy üveg üdítőt nyomok a kezébe, és azt mondom, menjen innen, hagyjon békén. Úgy áll ott a hidegben, az üdítővel a kezében, mint a nagy melegtől olvadásnak indult gyertya. Dühösen vágódok a kormány mögé. Holnap felhívom az üzlet tulajdonosát, ráparancsolok, hogy tüntessék el a koldust a környékről. Engedelmeskedni fog. Akarom.
Ugyan megnyugszom, mire hazaérek, de a düh emléke benne fog maradni a napban. Tíz óra. Kipakolom a sok cuccot, valahogy felhurcolom az emeletre. Reggelit készítek. Nem nagyot: tojás, sonka, némi ízesítő. Azért meglepem Laurát az ágyban. És persze kávé.
Úgy alszik, hogy a takaró lecsúszott a testéről. Gyönyörű teste határozottan izgalomba hoz, leteszem a tálat az éjjeliszekrényre, ledobom ruháimat, melléje bújok. Feszült vagyok, ő majd segít megnyugodni. Csókokkal ébresztem, végigsimogatom testét, néhány percre elrejtem arcomat, számat combjai között, ő halkan felsóhajt, lábát teljesen széttárja. Behatolok testébe, lassan-lassan, megfeszülök a kéjtől, magamhoz ölelem, megcsókolnám, de akkor megcsap bűzös, reggeli lehelete. Sietek befejezni az aktust, elmaradt a feszültség feloldódása. A reggeli is kihűlt. De elfogyasztjuk. Kedvetlen vagyok, olcsó kielégülés húzódik testemben, Laura szájszaga egyre és egyre nyelvemre csapódik emlékeim közül.
Amíg fürdik, az ágy szélén maradok, semmi kedvem felöltözni.
– Használhatom a fogkefédet, édes? – kiált ki a fürdőszobából.
– Nem! – kiáltok vissza enyhe undorral. – Vásároltam neked egyet ma reggel, ott találod a tükör előtt.
– Igen… – hallom a határozatlan választ. Recsegés.
– Igen, meg is van! Édes vagy, tudod?… – állít ki a fürdőszobából, szájában a fogkefe, fogpasztától habzik az arca. Istenem… De azért mosolygok. És bólogatok is, holott arcul ütném. Dél körül sízni viszem. Nem régen vásároltam egy kis házat a hegyek között, nincs messze a sípályáktól. Ott töltjük az éjszakát. Holnap is szabad vagyok. Hétvége van.
Alig egy óra múltán meg is érkeztünk. Ahogy a lány kiszáll az autóból, azonnal elhányja magát. Itt, mindenki előtt. Rámordulok, uralkodj magadon. Úgy vezettél, mint egy őrült, mondta, és akkor szinte meg is sajnáltam egy keveset. Innen gyalog megyünk a házhoz, tizenöt perc. Kellemes meleg fogad, otthon telefonon hívtam a kazánt, hogy bekapcsoljon. Laura alig néhány pillanat alatt teljesen otthon érzi magát. Ledobja a csomagokat, körbetáncol:
– Istenem, imádom, hogy gazdag vagy!
Fanyarul mosolygok. Pénz. Van, kész, legyen elég. De tudom, azért gondolhatom ezt, mert van pénzem. Ledobom a csomagokat magam is. Valahogy idegenkedem a háztól, nem tudom miért. Behúzom a sötétítőket, zavar az éles fény. A fürdőszobába megyek, zuhanyoznom kell, ismét. Laura követ. Összebújunk a meleg vízsugár alatt (miért nem vásároltam ide is fürdőkádat!). A lány mezítelen közelségemet keresi, s bár kilökném a fülkéből, magamhoz ölelem. Nedvesedő hajába rejtem arcomat, nincs kellemetlen szaga. Keze az ágyékomon, pillanatok alatt merevvé varázsol. Nincs előjáték, hevesen testébe hatolok. Egyre lázasabb az aktus, Laura a fülke ajtajához ragad. Arcát sem látom, minden tele van gőzzel, Laura egyre nehezebben zihál. Igen, most kiadhatom feszültségemet, teljesen. Egyre hevesebbek lökéseim, Laura már jajgat a kéjtől. Eleinte ritmikusan, aztán egyre ziláltabban, végül már hörög. Vad baknak érzem magamat, büszke vagyok férfiasságomra, puszta erőmre; ismét az időtlenségben lelem magamat, s Laura jelenléte már nem számít, egyáltalán nem. Percek múlnak így, és a rövid, levezetőnek indult játék hosszú szeretkezéssé alakul át. Órákig vagyunk a fülkében, számtalan orgazmus után mindketten az ájulás küszöbére kerülünk.
Már késő délután van, mire rászánjuk magunkat a síelésre. Laura boldog, nem érzi az én kielégületlenségemet, azt hiszi, erőt adott nekem, holott csak általa bizonyítottam be magamnak a saját erőmet. De vagyok annyira tapintatos, hogy ezt most nem érzékeltetem vele. Hiszen alig tegnap óta a szeretőm, addig különféle összejöveteleken találkoztunk. Senki barátnőm nem volt ebben a városban, túlságosan sérült múltat hoztam ide magammal. Az intimitás némileg elborzasztott, vagy hidegen hagyott, magam sem tudom. Igen, sérülések következménye lettem.
Éjfél körül eloltják a fényeket a pályákon, hazamegyünk. Semmi kedvem valami klubba menni, ahogy Laura javasolja. Duzzog, de beleegyezik. Kiadós vacsora, ágy, elutasítom közeledését, nem, aludni akarok, vagyis inkább nem kívánom őt, nem sok értelme van. Most is duzzog, de átölelem, s ez segít neki a megnyugvásban, elalvásban. Végül ismét egyedül maradok. Óvatosan elveszem karomat, odébb húzódok. Teljesen üresnek érzem magamat, úgy fekszem mellette, hidegen, acélosan. Végül belefáradok ebbe az állapotba, igen, szükségem van valami melegre. Csak óvatosan…
Felkelek, elhúzom a sötétítőket. Beragyog az ablakon a jeges, ám puha éjszaka, valamennyire jól érzem magam. Cigarettára gyújtok, anyaszült mezítelenül állok az ablak előtt. Elmerülök önmagamban olyannyira, hogy a cigaretta ráég a kezemre, ez magához térít. Laura mozdulatlanul fekszik az ágyon, még lélegzését sem hallom; mintha valaki titokban belopózott volna, és megfojtotta volna a lányt.
Úgy döntök, elmegyek ki az erdőbe. Gyerekkorom óta nem voltam a havas erdőben éjszaka. Akkor nagybátyám vitt el, szánkón, melyet két ló húzott, két sovány ló. Fel kellett mennünk valahová az Isten háta mögé a hegyekbe, mert egy karámra farkasok támadtak, és az egyik juhász életveszélyesen megsérült. Segítenem kellett nagybátyámnak, hogy miben, arra már nem emlékszem. Mire odaértünk, a juhász már menthetetlen volt. Előttünk hörögte ki a lelkét. Most, hogy ez eszembe jutott, nem tudom elválasztani: a juhász halálhörgése olyan volt, mintha a szokottnál nagyobb orgazmusa lett volna. Akárcsak Laurának szeretkezés közben.
Melegen felöltözök, halkan, egészen csöndben. Nincs szükségem buta kérdésekre. Be sem zárom magam után az ajtót, hanem nekivágok a havas erdőnek. Fenyő mindenhol, fekete törzsek, fekete tűlevelek és jeges hideg, kevés hóhullás. A némaság olyannyira tompa, hogy szinte törni lehet, mint az üveget. Teljesen magam vagyok. Saját gondolataim visszhangja vagyok ebben a mozzanat nélküli, képszerű időtlenségben.
Végül lélegzeni kezdenek körülöttem a dolgok. Ott vagyok gyerekkoromban, alig hét évesen, iskolában, a valószínűtlenül színes ábécéskönyvvel és a tintaszagú padokkal, krétaporos osztályokkal, a megvert hatodikos diákkal, kit nyolcan tepertünk a földre, mert állandóan piszkált bennünket; huszonkét évesen az első újság szerkesztőségében, ahol akkor mint kulturális szerkesztő dolgoztam, szakképesítés nélkül, és éppen azt mondja akkori huszonöt éves barátnőm, hogy többé nem akarja kapcsolatunkat, mert semmi jövőt nem lát bennem, és akkor ott megfagytak könnyeim valamennyire; tizennégy évesen, mikor megnyertem a város filozófiai versenyét, és ifjú zsenikén dicsőítettek, hogy halálra nevettem magamat, de azért jóleset ez a füstös győzelem; huszonhét évesen, mikor második barátnőm azt mondja négy év kapcsolat után, hogy nem bírja tovább, mert nem is tudja, miért, és akkor ott helyben puszta kézzel fojtottam volna meg, de elengedtem halálát; tizenhét évesen, mikor valami hobók úgy elvertek, hogy súlyos agyrázkódást kaptam, és napokig alig láttam valamit, de valamennyire élveztem, hogy hasogató agyamban alig-alig talál kapaszkodót a tudat; huszonnyolc évesen, két egyetemmel a hátam mögött – fizika és filozófia –, mikor a város legnagyobb cégének (most hagyjuk a neveket) voltam marketingigazgatója, és mégis egy senki voltam, és kitúrtak az igazgatótanácsból; elegem lett abból, hogy másoknak keresek milliókat, ide jöttem, itt élek négy éve, teljesen egyedül, és van egy Laura.
És itt vagyok, most. Elég ez, vagy kevés, nem érdekel, mert itt vagyok. Badarság. Itt túl kevés a ragyogás. Nevetnem kell. Miféle ragyogás?
Olyan hirtelen ébredtem az emlékek özönéből, érzetéből a valóságra, hogy megakadtam egy kiálló gyökérben, elestem. Éles fadarabba ütöttem homlokom, azonnal elvesztettem eszméletem. Mikor magamhoz tértem, észrevettem, hogy homlokomon a bőr felszakadt. Mérgelődtem: ügyetlen vagyok! Vissza kellett térnem a házba. A fürdőben alaposan kimostam a sebet, a bőr lefittyent. Ragtapaszt kerestem, úgy ahogy elláttam sebem. Laura nem ébredt fel. Holnap orvoshoz kell mennem, valószínűleg össze kell varrni a hasítást.
Reggel sokáig kellett volna magyarázkodjak, de nem tettem. Röviden, tömören megfogalmaztam az igazat, de már így is kényelmetlenül éreztem magamat. Laura féltékenységi színjátékot produkált, végül azt követelte, vigyem vissza a városba. Magam is oda akartam menni. Valamivel lassabban vezettem.
Haza sem vittem Laurát. Egyszerűen kiraktam a kórház előtt, és a sebészetre mentem. Összevarrták a sebet, megtiltották, hogy néhány napig dolgozzak. Az orvos ragaszkodott ahhoz, hogy kivizsgálják agyamat is, visszautasítottam. A rövid munkaszünetnek viszont titokban örültem. Ugyan, nem tartóztam senkinek sem felelősséggel, de így okom van magam előtt elrejteni a megszokott munkát, rutint. Olykor halálosan unok pénzt keresni, de valójában ez az egyetlen élvezetem.
Szinte elvártam volna, hogy Laura az autó előtt vár rám. Bocsánatot kér viselkedéséért, én meg kegyes leszek hozzá. Nem így történt. Óvatosan hazahajtottam, és élveztem, hogy beteg vagyok. A délutánt teljesen egyedül töltöttem, ócska filmeket néztem és pattogtatott kukoricát majszoltam. Voltaképpen a letargiában kerestem a fellelkesülést, a másságot, de estére határozottan unatkozni kezdtem. Hamar ágyba mentem, úgy kilenc óra körül. Tizenkettőig forgolódtam, sehogy sem bírtam elaludni. Végül vettem a telefont, és felhívtam azt az eszkortszolgálatot, melynek szolgáltatásait olykor igénybe szoktam venni. Hamarosan egy barna lány duzzadó testét kóstolgathattam, tűrtem, hogy a félhomályban bámulja a fehér kötést homlokomon. Micsoda fanyar kéjt nyújtott ez a lány! Mesterien bánt velem, de túlságosan is unott voltam. Ám, miután a lány elment, gyorsan el tudtam aludni.
Későn ébredtem, kilenc órakor. Megnéztem telefonomat, nyolcvanhárom nem fogadott hívás. Egyre sem válaszoltam. Hogy mégis adjak valami munka-ízt ennek a határozatlan és sápadt hétfőnek, felhívtam az üzletvezetőt, és követeltem, hogy távolíttassa el a koldust az üzlettől. Közben bosszankodtam, hogy a tegnap elfelejtettem ezt megtenni. Nem jellemző rám.
Az üzletvezető egy óra múltán hívott, s elmondta, hogy az üzlet környékén nem találtak egyetlen koldust sem. Közben meg szabadkozott az alkalmazottak ügyetlensége miatt. Édes vigyorral hallgattam, aztán szigort mímelve elmondtam, hogy ez mégiscsak tűrhetetlen. Miután letettem a telefont, rájöttem, hogy nincs semmi tennivalóm. Gondolkodtam, felhívom az irodámat, végül nem tettem meg. Úgyhogy egész egyszerűen csak hátradőltem, és éreztem, miként csúszok lefele különféle szürke lejtőkön.
Szinte örültem, de ugyanakkor fintorogtam is, mikor Laura felhívott. Eleinte próbált valamiféle bűntudatot kicsikarni belőlem, s mikor rájött, hogy ebben ugyancsak rossz emberére akadt, gyöngédebb húrokat kezdett pengetni. Végül ő kért bocsánatot idétlen viselkedéséért, és ezzel a lány még nevetségesebb lett előttem. De így is múlt az idő. Úgy egyeztünk, hogy este találkozunk. Ám délután fele vettem a telefont, és magamhoz parancsoltam a lányt. Nem bírtam tovább az egyedüllétet.
Úgy érkezett, mintha pillangószárnyai lettek volna. Mézesmázos hangon csicsergett körülöttem, különféle édességeket próbált belém tömni, s mikor látta, hogy meglehetősen szürke a hangulatom, hozzám bújt, kacérkodni kezdett, hogy a végén felizgatott, és engedtem örömeinek. Miért is ne?
Másnap nem bírtam tovább, dolgozni mentem. Mindent rendben találtam, csak a játszma kedvéért ráncoltam össze néhányszor szemöldökömet. Este meg ismét találkoztam Laurával. A tegnap kikönyörögte, hogy adjak kulcsot a lakáshoz; valami bamba érzetnek engedelmeskedve adtam is. Úgyhogy a lány meleg vacsorával fogadott, csemegének magát találta melléje. Elfogyasztottam mind a kettőt. Miért is ne? Végül is izgatott valamennyire a hosszú szoknya alól kivillanó fekete harisnya.
És így ment ez egész héten, hogy a végén már élveztem is valamennyire ezt az egészet. Volt benne valami biztonságérzet, melynek hatása volt rám. Ki tudja, talán a változatosság, semmi több, mindegy, badarság.
Szombaton reggel ismét ott találtam magamat a fürdőszobában, a tizenhat négyzetméteren, egy szerelmes éjszaka után. Hosszasan borotválkoztam, fürödtem, hogy az éjszakának végül nyoma sem maradt rajtam, bennem. És mentem a bevásárlóközpontba. Ismét teleraktam a bevásárlókocsit különféle dolgokkal, maga az üzletvezető tolta ki utánam az autóhoz. A végén rá kellett morduljak, olyan sokat szabadkozott magas hangján. Magamra hagyott. Elkezdtem megrakni a csomagteret, mikor:
– Uram!… Kérem, segítsen ki valamivel…
Éreztem, hogy minden vér kimegy az arcomból. Megfordultam. Szólni akartam, de nem tudtam A töpörödött, hitvány koldusasszony folytatta:
– Arra sincs pénzem, hogy hazamenjek a faluba. Pedig itt lakok a közeli falucskában… Már nem bírják a lábaim… Segítsen ki valamivel, az Isten meghálálja.
– Nincs semmi pénzem – nyögtem ki végre. Szinte csodálkoztam, hogy ilyen nyomasztó, lebilincselő, szinte félelmetes hatással van rám, de végül rájöttem: Isten említése frusztrálttá tett.
– Uram… Az Istenre kérem… Segítsen nekem… Nincs senkim… Segítsen nekem, kérem… Isten meghálálja. Mindenkim meghalt, egyedül vagyok, nincs nyugdíjam, senki sem segít rajtam…
…és így tovább, és így tovább, míg valahogy kinyögtem, hogy nincs pénzem, mert bankkártyával fizettem, és sohasem hordok magamnál pénzt. Végül, akárcsak a múlt héten, kiragadtam valamiket az autóból, és a kezébe nyomtam. Akkor tűnt fel, hogy a fásli most a jobb csuklóján van. De nem kérdeztem semmi. Bevágtam magamat az autóba, rátapostam a gázpedálra. Nem bírtam megérteni, miként lehetett ilyen frenetikus hatással rám az a töpörödött vénasszony. És hol van ilyenkor az a kibaszott üzletvezető? Maga tolja ki a kocsit az üzletből, s egyszerre eltűnik, hogy helyet adjon ennek az undok töpörtyűnek. És ez egy nagy bevásárlóközpont! Miként lehetett, hogy senki sem volt a környéken?!
Jaj… nem bírom, csak érjek haza minél hamarabb, bújjak be a lány mellé, s aludjak egy órát… Kezdjük elölről a napot… Igen, ez az egyetlen megoldás… Nem értem magamat. Dühös vagyok és szomorú, hogy legszívesebben őrjöngve csapkodnám a kormányt, a műszerfalat. Csak érjek haza… Laura még alszik, biztosan alszik… Aludnia kell!
Nem, nem alszik. Viháncolva fogad, mihelyst belépek az ajtón. Most értékelni kellene ezt a viháncolást, ő boldog. De én olyan szomorú vagyok, keserű, ideges.
– Miért nem alszol? – reccsentem rá.
Meglepődik, sőt az a borzongás az is jelenti, hogy a szó legszorosabb értelmében idegenkedik tőlem. Mindegy.
– Hazamehetsz, ha akarsz – dobom oda neki, és leülök az ágy szélére. Fáradt vagyok, feltűnően fáradt. Lehet valami sajnálatos is bennem, mert Laura pár pillanatig néz, aztán odakuporodik mellém, átölel.
– Mi a baj? Kérlek, mondd el, hogy mi a baj. Tettem valamit? Tudom, bonyolult vagy, olykor félelmetes is, de… Mi a baj? Mondd el, kérlek, édesem.
Inkább menjen el? Nem, nem tudom, irtózom attól, hogy egyedül maradjak. Ne, ne menjen el, ha éhes is leszek mellette, legalább itt van. Nyomorult helyzet, legszívesebben elkapnám a lány torkát, és ott helyben megfojtanám. És akkor csend lesz, nem lesz függőség az ő tudatától. Vagy tévedek?
Nem tudok mit mondani, ezért perceken át hallgatunk. Aztán úgy tűnik, Laura mindenre egyetlen megoldást tud: szeretkezni. Az aktus közepén elmegy minden kedvem, abbahagyjuk. Megsértődik, a fene enné meg, ez nekem nem kell, nem, tényleg nem kell!
– Megyek, reggelit készítek – áll fel, és vesz valami fürdőköpenyt magára. Bólogatok, menjél csak. Jó téged itt tudni, de egy másik szobában.
Beállok a zuhany alá, előbb forró vizet, majd hideg vizet engedek magamra, hosszasan, s valamennyire megnyugszom. A kedvem még mindig pocsék. Borotválkozom, ismét. Aztán kimegyek. Semleges kis aktusok ezek, de mentenek valamit. Mit? Nem tudom…
Laura megpróbál nagyon kedves lenni, falatokat dugdos a számba, ölelget, puszil, ahol csak ér. Mindegy.
Aztán valami okot mégis talál arra, hogy hazamenjen. Este ismét találkozunk, ígéri, és bennem felcsillant az öröm szánalmas szikrája. De nem tudok dönteni: azért, mert este ismét találkozunk, vagy pedig azért, hogy egyedül hagy. Mindegy. Legyen már valami!
Bezárom az ajtót utána. A nappaliba megyek, bekapcsolom a tévét. Bamba képsorok, valahol robbantottak a terroristák, ismét. Nem hiszem, de nem is érdekel. Mindig szükség van mondvacsinált ellenségekre, hogy legyen, miért erősnek tudjuk magunkat. És ott fekszem a heverőn, zavaros elmével, és a koldusasszony képe nem hagy szabadulni ebből az állapotból. Erős vagyok, megpróbálom józanon megoldani a problémát. Könyörtelen leszek magammal, igen, erős és hatalmas és akaratos, igen!…
Nem megy, ó, nem megy!… Mit tegyek? Mit tegyek? Egyszerűen nem értem: miként zavarhatott meg ennyire az a rohadt koldus? Ha minden jól sikerül, jövő héten eddigi legnagyobb üzletét kötöm meg, és akkor visszamehetek a nagyvárosba is, ha akarok. És most rohadt koldusokkal foglalkozom.
Telefon, felhívom az üzletvezetőt. Néhány perc múltán visszahív, persze senkit sem találtak. Én vagyok a bolond, a paranoiás. Oh, és érzékeny, persze, miként is felejthettem el.
Valahogy eljön az este, és vele Laura is. Óvatosan nyitja ki az ajtót, ott talál a nappaliban. Egész nap ittam, borzalmasan nézhetek ki. Nem baj, majd anyáskodhat felettem. És azt is teszi. Szinte élvezem, hogy nyomorult állapotban vagyok, annyira jól végzi a dolgát. Azt sem engedi meg, hogy szóljak valamit. Igen, élvezem, hogy így gondoskodik rólam. Ezt az erőltetett anyaságot…
Ébrednem kell, erősnek lenni, valamennyire feledni a múltat, mindenkit benne, és csak a történések erejéből táplálkozni! Nem bízni magamat senkire, hogy ne legyek sebezhető. Nemhogy nem hinni senki szavainak, hanem nem foglalkozni senki szavaival, nem venni komolyan azt, és csak magammal törődni. Hadd legyenek eszközeim a töpörödött erejűek, mert szükségük van rám, igen! Szükségük van az emberre, aki hatalmat gyakorol felettük, így lesznek ők valamennyire erősek, csak azt nem fogják tudni, hogy ennek az erőnek jelentős részét elveszem tőlük, és cserébe semmit sem adok. Legyenek mozgó illúzióim, hadd legyek így tudatukban, tükrükben!
És így felállok. Nem sietem el, élvezem a felállni tudás erejét. Késő este van, Laura már alszik. Halkan ébresztgetni kezdem, igen, most kívánom a lányt. Édesen ébred… Olyan puha az ajka, keze érintése hihetetlen izgalomba hoz… Játszunk, és élvezetet lelünk játékunkban… Hirtelen ötlet:
– Táncolj nekem – súgom fülébe, mire meglepődik, de néhány pillanat után kacérkodva felnevet.– Táncolj nekem… – súgom ismét, és Laura büszke arra, hogy így kívánom.
– Várj egy keveset – mondja, és eltűnik a fürdőszobában. Mikor visszatér, leheletfinom fekete harisnyát visel, harisnyakötő, csipkés, áttetsző melltartó, teljesen átlátszó köpenyke. Meggyújt néhány gyertyát; zene nélkül táncol a sárga fényben, mozdulataiban olyan bujaság van, hogy felszisszenek, és magamhoz kapok. Percekig tart ez, hogy végül már nem bírom, felállok, odalépek hozzá, térdre ereszkedik előttem, felemelném, de nem engedi, most ő akar markában tartani engem, és én átengedem neki a hatalom látszatát, örömét, az én örömemre…
Kitűnő volt a hét…
Két olyan üzletet sikerült kötnöm, melyek minden reményemet felülmúlták. Ha minden rendben működik, soha többé nem lesz gondom pénzre, mi több, különféle alapítványokat hozhatok létre, támogathatom a rászorulók ezreit.
Csütörtökön úgy döntöttem, hogy néhány napra szabaddá teszem magamat és Laurát is. Repülőgépet béreltem, mindenfele utaztunk. Habár untam az út nagy részét, azért Hamburgban akadt egy említésre való dolog. Valamiféle klubban voltunk, alaposan belőve, mikor rám akadt egy kis csaj. Bár élveztem a dolgot, nem akartam Laurát megsérteni. Éppen az ellenkezője történt. A lány biszexuális.
Hazatérés után jöttem rá, hogy mintegy négymillióba került az öt napos kalandozás. Nem baj, mosolyogtam, és másnap megvásároltam a repülőgépet. Vigyorogtam, mikor az üzletkötést követően a helyi lap is beszámolt a vásárról. Kis emberek fantáziája vagy, élvezek tudatukban lenni. Ó, nem vetem meg őket, szükségem van rájuk az eszközhasználatban.
Laurát elvarázsoltam, és valamennyire Laura is elvarázsolt a lehetőségeivel.
A koldusasszony képe megmaradt. Ha eszembe jutott az az idegen érzés, idegesen kaptam valami munka után. Szerencsére a lány minden éjszaka velem volt, lefoglalt.
Ez volt az egyetlen dolog, mi felett nem uralkodhattam, és ez olykor bizony kétségbeeséssel töltött el. Ha másként nem megy, gazdaggá teszem azt a koldust. De az emberek maradjanak olyannak, mint amilyenek. Ne mozogjanak, mert olykor határozottan nehéz követni a mozgásukat. Ne fejlődjenek, csak jobb eszközök legyenek. Akkor miért lettem én a koldusasszony, a töpörödött vénség eszköze? Eh!…
Két hét telt el viszonylagos nyugalomban. Erőm nem hagyott el, pedig az elhatározott erő után általában a letargia szokott jelentkezni. Így élveztem a kicsik paradicsomát, mely egyre szebb lett, egyre szórakoztatóbb. Vagyonom növekedésével növekedik erőm, hírnevem is, holott egyiknek sincs sok köze igazi énemhez. Így leszek nagy a mások tudatában, én, a mindig éhes ember.
Aztán eljött az a szombati nap is, mikor ismét vásárolni mentem. És ismét találkoztam a koldusasszonnyal.
Már vártam, és ő egyetlen pillanatig sem késlekedett. Miközben raktam a szokásosnál kissé távolabb megállított kocsi rakterét, végre meghallottam a várva várt hangot:
– Uram!…
– Igen… – fordultam meg. Nagyon vigyáztam, hogy semmiféle indulatot, készülődést ne lásson rajtam.
– Valami kis pénzt uram, kérem… – mondta. Most nem nézett rám, nem döfött meg vizenyős tekintetével, mint máskor.
– Természetesen… – mondtam, és zsebembe nyúltam, miközben lopva körülnéztem. Sehol senki. Hogy a fenébe teszi ezt?!
Akkor sem nézett rám, mikor elővettem a bőrbe varrt ólombotot. Harminc centi hosszú, pontosan megfelel a célnak. Akkorát ütöttem a koponyájára, hogy a vér azonnal elöntötte. Egyetlen pillanatig sem tétováztam, bedobtam a kocsi hátsó ülésére. Az üléseket már régen nejlonnal borítottam. Különben vagy egy órát készültem reggel erre a találkozásra, mindent szépen kiterveltem.
Úgy feküdt ott, mint egy szennyes, véres rongydarab. Rádobtam egy takarót. Nagyon kicsi ez a fehérnép. Nem néztem meg, hogy lélegzik-e. Tudtam, hogy nem, megöltem.
Még egyszer körülnéztem, sehol senki, az üzletnek a parkolóban nincsenek biztonsági kamerái. Gyorsan az autóba ültem, gázt adtam. Néhány percen belül otthon voltam. Kiemeltem a hullát a kocsiból, az emeletre vittem, s ott az egyik lakrészben elrejtettem. Most tényleg örültem, hogy az egész házat kibéreltem. Visszamentem az autóhoz, eltakarítottam az ülésekről a nejlont, elővettem egy táskát, benne egy rend ruha, visszamentem a házba, a hideg lépcsőházban átöltöztem. Bepakoltam az ólombotot és a ruhát, mi addig rajtam volt, majd a kazánba dobom a táskát, a hullával együtt. De most vissza az autóhoz. Hihetetlenül meg vagyok könnyebbülve.
Laurát reggelivel ébresztettem, és a reggeli utáni szeretkezés is tökéletesre sikerült. Utána pedig a hegyekbe, a kis házikóba. És minden pompás, minden tökéletes, fel tudok oldódni, tudok nevetni, hogy Laura nagyon boldog. Egyre kedveskedik nekem, végül kiböki, hogy szeretné, ha feleségül venném, és én – miért is ne – bólintok egyet, igen, el lehet ezen gondolkodni. Alig egy hónapja ismerjük egymást, de lehetséges, minden lehetséges. A lány akkorát sikított, hogy a pályán mindenki bennünket nézett, karomba ugrott, mindketten elestünk; jaj, ő boldog, nagyon boldog, nagyon, nagyon boldog, mondja egyre, és összevissza csókol, hogy végül már kínosan érzem magam, de nem akarok rászólni, különben is, hadd örüljön magának. Kicsit el is vette kedvemet a nagy örvendezéssel, de legyen, a fene egye meg…
Annyira feldobódtam, hogy teljesen megfeledkeztem a koldusasszony hullájáról. Valamikor csütörtök este mondta Laura, hogy jobb lenne körülnézni a bérházban, mert valami borzasztó szag lengi be a lakást. Hm, észre sem vettem. De akkor eszembe jutott, igen, és arra gondoltam, hogy éjszaka bedobom a kazánba a tetemet. A táskával együtt, hogy nyoma sem maradjon ennek az egésznek.
Hajnali három óra körül lehetett, mikor óvatosan kimásztam Laura mellől. Elvettem a kulcsokat, kinyitottam az első emeleten lévő lakrész ajtaját. Olyan bűz fogadott, hogy azonnal hányingerem támadt, ám uralkodtam magamon. Megkerestem a hullát, a picébe siettem vele. Alig láttam valamit a zseblámpa fényénél, nem tudtam jól tartani sem a hulla miatt, úgyhogy kénytelen voltam villanyt kapcsolni. A kazán mellett a földre dobtam, visszamentem a táskáért is, a fal mellé dobtam, majd kinyitottam a kazán ajtaját, felemeltem a hullát, és a tűzbe dobtam. Szörnyű a bűz. A lángok közt a koldusasszony még jobban összezsugorodik. Égetem a problémámat, és annyira szépnek találom a folyamatot, hogy nyitva hagyom a kazán ajtaját, nem törődöm a szaggal, hanem bámulom a lángokat, az égő hullát. Percek múlnak el így. A tűz létezik az én tudatomban, szinte irigylem ezt a hatalmat, a megsemmisülés hatalmát. Pedig csak kémiai reakció…
És így üldögélek a nyitott kazán előtt, belemerülve a szépségbe, mikor megzavarnak.
– Mit tettél? Istenemre, mit tettél? Mit tettél, te mániákus őrült? Jaj, Istenem…
Laura, felébredt. Ott áll az ajtóban, sikoltozik, egyre és egyre Istent emlegeti, hogy már őrjöngeni kezdek én is. Ki tudja, mennyi ideje áll ott, én barom, teljesen megfeledkeztem róla.
– Figyelj… – állok fel, és megyek feléje.
– Maradj ott! Ne közelíts! – ordítja, s a félelem az arcán annyira megszépíti a lányt… Ahogy feléje megyek, belerúgok a táskába. Igen, ezt is tűzbe kell dobnom. Lehajlok, kiveszem belőle a kis botot. Laura felé megyek.
– Figyelj rám, édes, meg kell értened – mondom neki, és próbálok minél édesebb, mi több, együtt érző arcot vágni.
Mozdulni sem bír, egyre engem néz. Egész teste remeg, kész csoda, hogy nem veszítette el az eszméletét.
– Figyelj édes, meg kell értened… – érek oda hozzá, és megsimogatom az arcát. – Nem tettem mást, mint megoldottam egy problémát. Hidd el, nekem sem jó ez, hidd el, édes…
Egyetlen szó sem hagyja el az ajkát, úgy néz rám, mint akit hipnotizáltak. És ez zavar, nagyon zavar. Jobban megfogom az ólombotot. Miért nem menekül? Miért nem? Jobban tenné, hiszen most meg fogom ölni.
– Nem is tudod, mennyire megnyomorított az a rohadt koldus – mondom, és magamhoz ölelem a lányt. – Nem is tudod, mennyire szükségem volt, van erre… Nem is öltem meg, ha úgy tetszik. Csak… – és ekkor nem tudom, mit mondjak, de már mindegy is.
– Koldus volt? Te megöltél egy koldust… – mondja Laura. Eltaszít magától, hihetetlen erővel. Szaladna, de gáncsot vetek neki, elterül a betonpadlón. Állát beüti, kireccsennek metszőfogai, szája felhasad, vér önti el az arcát. Artikulálatlan hangokat hallat, tétován arcához nyúl, ránéz véres kezére, eszméletét veszíti. Nem baj, így sokkal könnyebb lesz minden, gondolom. Ott állok felette, pillanatig sem sajnálom. Letérdelek melléje, két kézre kapom a botot, belecsapom tarkójába, hogy az agyvelő cafatokban repül ki a koponyából. És leülök a hulla mellé, felhúzom a térdem, átkulcsolom, nem gondolok semmire. Nyugodtnak érzem magam, egyfajta luciditás uralkodik elmémen. Kitűnő állapot.
A kazánból kiáradó forróság térít magamhoz abból a különös állapotból. Laura testét is a tűzbe dobom, a táskát is, majd levetem ingem, megpróbálom összeszedni az agyvelőt, eltakarítani a nyomokat, valamennyire sikerül is. Végül anyaszült meztelenre vetkőzöm, a ruhát a tűzbe dobom, előkeresem a zseblámpát, lekapcsolom a villanyt, a lakásba megyek, forró vizet engedek a fürdőkádba. Hajnali öt óra lehet.
Mintegy két órát töltök a kádban, így vagyok magamban, ebben a tudatosan vállat szükségszerűségben, és tőlem függ, hogy vállalom-e a következményeket. S bármennyire is nyugodt vagyok, egyre jobban nem értem magamat. Így leszek érthető mások számára, mi több, tetteim által elérhető. Ha nem is értenek engem, tetteimről véleményt formálhatnak, és köszönöm, de ebből nem kérek. Most én fogom megszabni ezt a rohadt szükségszerűséget, egy utolsó, pici aktussal.
Gondosan megborotválkozom, utána felöltözöm. Öltönyöm kifogástalan. A szekrényből előveszem egyik pisztolyomat, leülök a nappaliban a kis kávéasztal mellé, magam elé teszem a fegyvert. Semmi bűntudatom nincs. De elegem van ebből az acélos érzésből, ebből a következményből. Elegem van abból, hogy önmagam terméke vagyok.
A pisztoly után nyúlok, homlokomhoz illesztem. Nem hallom a dörrenést.