Kulturális folyóirat és portál

2014. december 28 | Tompa Andrea | Kultúra

Még nem ment el a kedvem a kritikától

Simon Judit: Elment, visszajött, befutott egy karriert, megjelent a második regénye. Mindkét könyvében visszatér Erdélybe. Mi az, ami egy Budapesten élő, elismert színházi szakembert arra késztet, hogy olyan regényeket írjon, melyekben az Erdélyben – ha képletesen is – megélt történeteket dolgozza fel?
Tompa Andrea: Az elmenetelek és a visszajövetelek nem egyértelműek az én életemben. 1990-ben kezdtem tanulni az ELTE-n, és sokáig azt gondoltam, ha találok munkát, visszamegyek Kolozsvárra. A város légköre nem volt valami hívogató a ’90-es években, tizenkét évig regnált a Funar nevezetű rossz emlékű, sovén polgármester. Akkoriban sokan elmentek a városból, és akik azon gondolkodtak, hogy visszamennének, talán nem tehették. Nem biztos, hogy konkrét akadálya lett volna a visszatérésnek, de az uralkodó légkör nem volt csábító ahhoz, hogy az ember friss diplomásként hazatérjen. Ugyanakkor folyamatosan jártam Kolozsvárra, az én elmenetelem soha nem volt végleges. 2008-ban hívtak tanítani az egyetemre, így megvalósult az, ami elmaradt a ’90-es években. Azóta háromhetente járok Kolozsvárra. Az ember életében a döntések nem olyan egyértelműek és egyszerűek, az életünk sokkal képlékenyebb.
Az első regényem valóban egy zárt helyszínen, Kolozsváron játszódik. Mindig meg akartam írni a gyerekkorom és kamaszkorom történetét, ami némiképpen az apám története is. Három főszereplője van: egy meg nem nevezett diktátor, a főhősöm édesapja, és a főhős, a fiatal lány, aki gyerek, kiskamasz, majd nagy kamasz. Mindig úgy éreztem, ezt a történetet meg kell írnom, hiszen életem első 18-19 évét ez a korszak határozta meg.
A második könyvem kolozsvári tere sokkal relatívabb, mert a Fejtől s lábtól a múlt század elején játszódik, amikor Kolozsvár és Budapest között nemhogy nincs határ, de versenytársai egymásnak. Előbbi egy nagyváros, egyetemmel, fontos intézményekkel, nagyvárosi ambíciókkal. Egyértelműen a legfontosabb erdélyi város és a második legfontosabb Magyarországon Budapest után, Pozsony előtt. Az a Kolozsvár érdekelt, amely Budapesttel vitatkozik, mely le akarja győzni a fővárost. Persze kisebbségi komplexusai vannak, mert mégis kisebb, nem az ország fővárosa, provincia is, ennek előnyeivel és számtalan hátrányával. Azt gondolom, hogy a második könyv sokkal jobban hasonlít ahhoz a kettős léthez, amelyben élek Kolozsvár és Budapest között. Engem ez a térség érdekel, itt tudok jól tájékozódni.
S. J. A könyveiről olvasva többek között az tűnt fel nekem, hogy a történetek fontos szereplője a zsidóság. Miért?
T. A. Ennek a könyvnek két hőse van: az egyik – az egyszerűség kedvéért – székely református férfi, a másik egy nagyenyedi származású zsidó lány, aki a saját családjában az első generációs értelmiséget képviseli. Mindketten orvosnak tanulnak Kolozsváron, és ez a könyv az ő történetük, mondhatni ők mesélik el a velük és körülöttük zajló eseményeket. Számomra fontos az olyan szereplő, akinek az identitása elég bonyolult. Ő egy olyan zsidó lány, aki az enyedi kollégium eminens diákja, mindenképpen egyetemen akar tovább tanulni. A század elején már a nők is járhatnak egyetemre, de ezt a családok nem fogadják el könnyen, ezért szakítania kell a családjával. Ennek következtében bizonyos értelemben a zsidósággal is szakít, hiszen egy hagyományos zárt családban, ahol valamelyest vallásos nevelést is kapott, abban a korban nem elfogadható, hogy tovább akar tanulni. Revízió alá kell vennie saját identitását. Ő több szempontból is emancipálódik. Egy másik tényező, amiért a zsidóság a könyv fontos szereplője, hogy a kolozsvári egyetem valamennyi karán, de különösen az orvosin ekkor, a századelőn meglehetősen nagy számban vannak zsidó származású tanárok, és feltűnően magas a női hallgatók között a zsidó származású lányok aránya. Ez abból adódik, hogy a század elején a nők nem sok pálya közül választhattak: az egyik az orvosi volt. A tanulni vágyó nők körében szinte adta magát az orvosi egyetem. Úgy vélem, jó alkalom az identitásról beszélni, ha olyan származású hőseink vannak, akiknél ennek meghatározása nem könnyű és nem egyértelmű. A másik hősöm szintén bonyolult eset, mert a csángóföldről származik az édesanyja. A csángóság is különös identitás, nem is tudjuk pontosan, mi az. Közben mindketten elsősorban magyarok lesznek, különösen az első világháború után minden identitás „porba hull”. Erdélyben 1918 után a legfontosabb identitás, tulajdonság az, hogy valaki magyar. Engem mindig az érdekelt, hogyan definiáljuk magunkat, hányféleségből vagyunk összerakva, hisz elég bonyolultak a mi felmenői ágaink. Az is érdekel, hogy pszichológiai fogalommal kifejezve, milyen identitás-repertoárt dolgozunk ki magunknak. Sokfélék vagyunk vallási, etnikai, társadalmi szempontból. Erdély csodálatos terület arra, hogy ezekről a kérdésekről gondolkodjunk, beszéljünk.
S. J. Amikor a regény hőseit választotta, közrejátszott az, hogy ismételten politikai okok nyomán félteni kezdték a magyarok identitását, ismét felvetődik a zsidókérdés, és másokat okolunk az értékvesztések miatt?
T. A. Egy író, ha nyitva tartja az érzékszerveit, nem tudja kivonni magát abból a világból, amelyben él, ami körülveszi, és itt akár a napi politikára is gondolhatok. Ezek befolyásolnak abban, hogyan és min kezdünk el gondolkodni, mi a fontos számunkra. Erdélyiként élve Budapesten azt érzékelem, hogy a magyarországiak számára az, hogy erdélyi, leíró és egységes meghatározás, és úgy gondolják, hogy e mögött egyetlen és egységes identitás van. Amikor bemegyek az elsőévre és megkérdezem a diákjaimtól, hogy honnan érkeztek, kik ők, elkezdünk ismerkedni, amint megszólalnak a különböző dialektusokban, azonnal látható, hogy öt erdélyi öt különböző identitás. Minden, ami egységesít minket, az hamis kép. Attól vagyunk érdekesek, hogy különböző emberek vagyunk. Mégis van bennünk rengeteg közös: múlt és jelen. Számomra különösen a második könyvben rendkívül fontos volt feltárni egy olyan magyar világot, amiben rengeteg olyan értéket találtam, amivel azonosulni tudok; kulturális, tudományos, szellemi értéket. Amikor revízió alá veszünk egy olyan kérdést, hogy ki, mi a magyar, kétféle „dolgunk” van: megpróbáljuk felfedezni a múltunkat, és azon belül azokat az értékeket, melyekkel azonosulni tudunk és amelyekre büszkék lehetünk. Másrészt foglalkoznunk kell azokkal a traumákkal, melyeket elődeink sem dolgoztak fel és mi is hordozunk. Itt elsősorban a Trianon-traumára gondolok. Ez azt jelentené, hogy elkezdjük megdolgozni a múltunkat, igyekszünk megérteni a maga bonyolultságában és fájdalmában is. Így menekülhetünk meg attól, hogy pusztán mítoszokat teremtsünk. A mítosz mögött nincs tudás, nincs ismeret, hanem hamis kép és képzet.
S. J. Mit tehet az irodalom?
T. A. Az irodalom hozzá tud kicsit járulni ahhoz, hogy ezekhez a kérdésekhez közelebb kerüljön az olvasó, hősök sorsa által, emberi helyzetek, dilemmák által. Hogy bármilyen származású, identitású, világnézetű volna, kicsivel jobban érezze magát: legyen büszke arra, amire büszke lehet, hogy sirassa meg azt, ami fáj. Ez az ő erdélyi, magyar múltja és jelen is lehet, amiben sok érték és sok trauma van.
S. J. Trianon után a másik nagy trauma a holokauszt, amivel alig akarnak szembenézni a Kárpát-medencében.
T. A. Éppen most olvasom Erdélyi Lajos holokauszttúlélő emlékiratait, és azon gondolkodom, hány erdélyi emlékiratot tudok ebből a korszakról. Sajnos egy kezemen meg tudom számolni. Váradi van, de egyetlen kolozsvári sincs, az Erdélyi Lajosé az első. Akik az élő emlékezetet hordozzák, nem nyilatkoznak, és az utódaik sem dolgoztak azon, hogy kikérdezzék őket, és megörökítsék az emlékezetet, holott a személyes nézőpont az első és alapvető lépés a szembenézés felé. A 20. század tele van ilyen traumákkal, és akkor ’89-ről még nem beszéltünk. Azt hiszem, a magyar társadalom nagyon keveset tesz jelen pillanatban azért, hogy ezeket a traumákat feldolgozza. Egyéni múltfeldolgozás sem nagyon van, nemigen faggatjuk felmenőinket, hogy mit csináltak ebben vagy abban a dicstelen korszakban, besúgók voltak-e vagy hogyan működtek együtt. Hozzáteszem, hogy 1918 óta alig volt olyan pillanat az erdélyi irodalomban, amikor egy író teljesen szabadon azt írhatta, amit gondol. A bécsi döntés korszakában, 1940 és 44 között sem. Az ezt követő fél évszázad 1990-ig nagyon szabályozta, hogyan gondolkodhatunk a múltunkról. A szabadság még nagyon friss, huszonkét év kevés egy társadalom életében ahhoz, hogy elkezdjen traumákat feldolgozni. Németországban is nagyjából húsz év múlva kezdődött meg ez a munka társadalmi szinten. Meggyőződésem, hogy az én nemzedékem az, amely először tud szabadon kérdezni, és persze a ’90 után születettek tehetnek fel még nálunk is szabadabban kérdéseket.
S. J. A színházban, a színpadon mennyire jelennek meg ezek a kérdések, illetve az erdélyi és magyarországi társadalom jelenlegi problémái?
T. A. Magyarországon és Erdélyben együttvéve körülbelül 800-900 előadás születik egy évadban. Arányaiban tekintve valószínű, hogy nagyon kevés olyan előadás jön létre, amely igazán próbál gondolkodni a társadalmi felelősségvállalásról, a közös, jelen idejű ügyeinkről, vagy megpróbál belelépni a múltfeldolgozásba, segíteni ebben a közösséget. Ugyanakkor ez az arányaiban kevés mű fontos és jól látható. Elsősorban Budapest nagy művészszínházaiban találunk olyan előadásokat, melyek különböző módszertannal, de jól reagálnak a mai magyar világunkra. Az erdélyi színházi előadásokból keveset látok, de úgy tűnik, ebből a szempontból bezárkózottabb; érzésem szerint kevesebb olyan előadás születik, amely közvetlenül próbálja megnyitni, növelni a társadalmi érzékenységet. De vannak ilyen előadások: gondolok Székely Csaba darabjaira, aki fiatal és fontossá vált az elmúlt időszakban; a vásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 előadására, amely a vásárhelyi fekete márciusról szóló dokumentarista színház. Úgy vélem, a nagy színházak kevésbé dolgoznak ezzel a nézőponttal. Ennek egyik oka – román kritikusra hivatkozom, aki erről gondolkodott –, hogy a román színház inkább egy zárt esztétikai rendszer. Talán ez a hatás érvényesül a romániai magyar színházakban is. Azonban Magyarországon is vannak gondolkodó, társadalmi kérdésekre érzékeny előadások, melyek az antiszemitizmusról, a homofóbiáról, a romagyűlöletről, a politikai manipulációról, a konzervativizmus újjászületéséről gondolkodnak, tesznek fel éles kérdéseket.
S. J. Az fogalmazódott meg ’89 után, hogy a színház már nem kell politizáljon, nem kell összekacsintson a nézőkkel, hanem az esztétikum felé kell forduljon, a maga színházi nyelvének kidolgozására összpontosítson. Napjainkban vissza kell-e térjen a színház a politikai, társadalmi kérdésekhez?
T. A. Minél problematikusabb egy társadalom, abban az értelemben, hogy mennyire jól működik a demokrácia, mennyire érezheti az egyén biztonságban magát, mennyire támaszkodhat a közösségre, van-e jövő számára, mennyire összetartó a közösség, annál inkább a művészet érzi feladatának azt, hogy belépjen és elkezdjen hozzászólni a társadalmi kérdésekhez. A nyugati, szerintünk jól működő társadalmakban is gyakran látunk olyan színházat, ami hozzá akar szólni ezekhez a kérdésekhez, hiszen mindenhol vannak társadalmi gondok, amelyekről a művészetnek valahogy gondolkodnia kell, érzékennyé kell tennie ezekre a világot. A színház ’89 után hosszú ideig talajvesztett volt, nem tudta, merre kellene mennie, mi lenne a feladata, nehezen találta meg a szerepét az új társadalmi rendszerben. A 2000-es évektől az érzékelhető a magyarországi színházban, hogy a színház ismét próbálta megtalálni azt a szerepét a közösségben, amellyel nem elsősorban vagy kizárólag esztétikai, hanem inkább kommunikatív feladatot lát el. A színház mint kommunikáció, mint az emberek közösségének egyik motorja léphetett fel. A színház mindig elkezd politizálni, amikor hanyatlani kezd a társadalom, romlik a nyilvánosság, sérülnek a szabadságjogok. És a színház sokkal gyorsabban tud reagálni, mint a film vagy az irodalom. A színháznak megvan az azonnalisága, az irodalomnak viszont időre van szüksége, hogy megeméssze a történéseket, hogy rálátása legyen az eseményekre. A színház egy nyersanyagot is meg tud mutatni, akár dokumentarista előadás formájában, és azt kéri, hogy erre a nyersanyagra válaszoljon a néző. Az irodalom, ha valahogy azonnal és nyersen reagál, gyakran inkább újságírás lesz.

S. J. Innen úgy látszik, hogy a magyarországi színházak körüli események – botrányok, kinevezések, leváltások – mutatják meg, ami a politikában történik, azt, hogy a kormány milyen mértékben akar ellenőrizni. Mi, akik a romániai diktatúrában éltünk, azt tapasztaltuk, hogy a kultúrára rátelepedett a hatalom. Úgy tűnik, ez történik most a magyarországi színházak körül. Hogyan látszik ez belülről?
T. A. Nagyon bonyolult a kérdés. Egy hosszú és rossz folyamatnak vagyunk a közepén vagy az alján, nem tudom, van-e még lejjebb, biztos van. Ezt a hosszú rossz folyamatot magamban úgy szoktam nevezni, mint nem felépülő demokráciát és hozzá fel nem növő civil társadalmat. A magunk felelősségéről is kell beszélni, ugyanis számtalan jele mutatkozott meg annak, hogy a művészeti területen nem demokratikusan, nem átláthatóan történnek a döntések, nincs megragadható, világos kultúrpolitikai szándék, amit a művészeti közösség is elfogadna, és bizonyos értelemben beteljesítene. Ez a folyamat már bő évtizede zajlik. Nem voltunk eléggé észnél, amikor ezek az intő jelek megjelentek, hiszen Magyarországon a rendszerváltás óta vannak politikai kinevezések. A Színház folyóiratban publikáltunk egy olyan tanulmányt, amely próbálta átlátni, hogy milyen politikai kinevezések történtek a színigazgatói állásokra az elmúlt bő két évtizedben. Az elmúlt években ezek a folyamatok markánsabbá, láthatóbbá váltak, a politika egyre nagyobb teret akar foglalni, és egyre inkább akar meghatározó lenni. Kétfajta eszközzel tud a politika beavatkozni, ellenőrzése alá vonni a kultúrát: magához ragadja az intézmények vezetőinek a kinevezési jogát, s nem szakmai alapon nevezik ki a vezetőket, hanem politikai szándék alapján. A másik módszertan, hogy a politika teljesen ellenőrzése alá vonja a művészet támogatását, megint nem szakmai kuratóriumok döntenek a pénzről, hanem a politikai akarat. Ha a vezető személyéről a politika dönt, akkor kicsit már a tartalmat is befolyásolja. Ha egy intézmény költségvetését a politika szétnyírja, akkor az az intézmény akár működésképtelenné is válhat. Ezt lehet látni a független színházak esetében.
A másik aspektus, hogy a magyar civil társadalom rendkívül gyenge. Én egy civil szervezet képviselője vagyok és elmondhatom azt, mennyire gyengék, erőtlenek vagyunk minden területen. A civil szervezetek garantálnák a szakmaiságot, a politika számára a kontrollt, delegálnák a szakértőket. Különösen a művészetek terén nem tudtak megerősödni a civil szervezetek, és egyes képviselők sem gondolták, hogy ezekbe kell tömörülniük. Főleg az elmúlt pár évben a nagy művészek közül sokan úgy érezték, hogy ha egyénileg lobbiznak, előszobáznak a politikusoknál, akkor sokkal több mindent el lehet érni – ez a ’70-es, ’80-as évek módszertana. Közös célokért küzdeni egy szervezetben nem annyira menő ma Magyarországon. A magyar társadalom nem ismerte fel, hogy a civil szervezeteknek kell megerősödni ahhoz, hogy kontrollálhassák a politikát. Közben a szervezetek nagy része megkettőződött, ahogy az egész magyar társadalom szétvált politikailag, minden művészeti területen két szervezet van. Létrejöttek az úgynevezett jobboldali szervezetek, ami által a már meglévők átcsúsztak baloldalra, és a hasadás rendkívül káros, egészségtelen a kulturális élet működési szempontjából.
S. J. Ön a saját bőrén is érzékelte, hogy az az elvárás fogalmazódik meg a kultúrában, a sajtóban tevékenykedőkkel szemben a politikum részéről, hogy külföldön vagy csak jót, vagy semmit. Önt is támadások érték, amiért egy külföldi lapban bírálta a módszert, ahogyan kineveztek egy színházvezetőt. Lassan mindenki magyarellenes, aki külföldön bármilyen bírálatot megfogalmaz a jelenlegi hatalomról. Hová vezethet ez?
T. A. Sajnos mindez emlékeztet arra a korszakra, amikor az országról rosszat mondani egyenlő volt a hazaárulással. Az elmúlt tíz évben sokat írtam külföldre, az egyik fő tevékenységem volt, hogy a magyar színházról tudósítsak, mert a magyar színház ismert, főleg a független színházak iránt volt nagy érdeklődés. A legkomolyabban 2007-ben és 2008-ban támadtam a magyar kultúrpolitikát, főleg a Krétakör és általában a független színház miatt, hogy vegyék már észre azt a komoly értéket, és álljanak mellé. Senki sem hederített rá, eredménye sem lett, de elmondhattam, amit fontosnak tartottam. Jelenleg viszont valamilyen démonizálás folyik, mindig bűnbakokat kell keresni, és mindig meg is lehet őket találni. Történetesen én írtam cikket az igazgatói kinevezésről, írtam a független színházak ügyéről és még táncról is, mert a kortárs tánc is meglehetősen átpolitizált. Az ezekre a cikkeimre adott reakcióknak az egyik célja a megfélemlítés, hogy kvázi hallgasson el, aki ír, menjen el a kedve vagy a bátorsága. Elég könnyű elvenni valakinek a kedvét és bátorságát is. Ha meggyőződésünk, hogy fontos dolgokkal foglalkozunk, hogy nem egy szűk, bezárt országban, hanem az európai közösségben élünk, hogy bizonyos értékekért mi is felelősek vagyunk, akkor megyünk tovább és leírjuk azt, ami bánt, ami nem tetszik. Hát ez a kritika. A mai magyar közszereplők irtózatosan nehezen viselik el a kritikát. A közszolgálati tévében nem kritizálhatók a közszereplők, ami nevetséges, hiszen a demokrácia működéséhez szükséges az erős közszolgálati média, amely bírálja a politikusokat és a politikát, minden közszereplőt és döntéshozót. Legyen kritikus, jó sajtó, legyenek kritizáló civil szervezetek. Ma a nagyon fontos kritikai gondolkodásnak nincs keletje Magyarországon. De nekem még nem ment el a kedvem sem az írástól, sem a kritikától.
(Erdélyi Riport, 2013)

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu