Láthatatlan felnőttek között
Tizenegy és fél éves voltam akkor. Téli vakáció volt, és a rendszer rutinjának megfelelően épp egy diáktáborban tartózkodtam. Matektáborban tornáztattuk az agyunkat, Homoródon. Ez volt közel Csíkszeredához, ahol nevelkedtem. Súlycsoportonként (felfogóképesség) különböző csapatokba voltunk osztva. Jó buli volt.
Szerettem ezeket a táborokat: pionírtáborban korábban például Snagovon, Bukarest mellett voltam – Erdélyen kívül a családdal amúgy soha nem jártam. (’89 után már a határt átszelve, Magyarországra jártunk a jó tanulmányi eredmények nyomán, a Balaton menti Zánkára. Vagy máshová Európába: az iskola vitt minket, engem Görögországba, a testvéremet Belgiumba.)
’89-ig persze Románián belül, ha mozoghattunk: a gyerekeket nem csak hétfőtől szombatig idomították és versenyeztették az egyenlősítő intézményekben, hanem a vakációk alatt is. A munka és a tanulás, a versenyszellem a vérünkké vált. A szorgos munka örömöt okozott: szentül hittük, hogy meglesz a gyümölcse. A másik ember tudás általi leszkanderezése jó mókának tűnt. Más örömforrást nemigen ismertünk. S talán máig sem.
A táborokban az identitásunk egyéni beavató élmények mentén is formálódott. Megéltük itt az első, szüleink nélkül átvészelendő rázós helyzeteket, az első enyhén erotikus élményeket. Közösségbe integrálódás közben román hatás is ért itt bennünket bőven. Egzotikus élmény volt székelyként román gyerekkel találkozni. A tömbházban, ahol laktam, román srác volt az első szerelmem (andalgás a sötétben, puszi az arcra). Homoródon szintén egy román srác bűvölt el – a másság varázsa fogott ki rajtam vajon?
Snagovon tanultam meg, milyen a román leves, vagyis a csorba vagy a lecsó íze, mert ott folyton azt adtak. Megszerettem. Ahogy a mai napig több köretet eszem, mint húst. Megszoktam azokban az időkben, hogy hús csak heti egyszer van. Máskor mindig krumpli. Ma sem tudok jóllakni krumpli nélkül.
Azon a napon Homoródon más volt az étel, amit a kantinban adtak. Gyanúsan finom volt. Talán krumplipüré rántott hússal (akkor!), nem emlékszem, de szokatlanul jól traktáltak bennünket. Nem értettük az ünnepélyes zsizsegést, de éreztünk valami furcsát. A kiszolgáló személyzet meg a tanárok izgatottnak tűntek.
Ment valami az ebédlő tévéjében, amit nem értettünk. Románul volt, persze, de mozgalmasabb, mint máskor. Máskor a képernyőn folyton román népzene ment (úgymond „curájzene”), meg népi táncosok körbe-körbe meg az idegeinkre, vagy órákig mutatták, ahogy komolyzenét húz egy hangversenyzenekar, esetleg lengő, érett búzakalászok között kucsmás-mosolygós Ceaușescu bácsit láthattunk, vagy szintén mosolygós-köpenyes embereket gyárakban, amint szintén őt rajongva körbeveszik. Most valami más volt a tévében. Csoportosulás, hangoskodás, energikus, feszült, gesztikuláló emberek.
A tábort feloszlatták, izgatott telefonálások után a gyerekekért kocsik jöttek, szülők, ismerősök. Engem a szomszéd bácsi vitt haza az autóján, mert az ő kislánya is velem volt Homoródon. Együtt suhantunk haza, a szembejövő autóktól hol féltünk (vajon nem szekusok vagy terroristák-e, akik mindjárt ránk lőnek), hol eufórikusan integettek egymásnak a sofőrök. Talán arról egyeztettek, merre biztonságos az út. Mi, gyerekek nem tudtuk, hogy mélyen szorongjunk vagy ámuldozzunk a gyors és érthetetlen történéseken, mindenesetre fel voltunk mi is ajzva.
Este a szülők elmentek otthonról, egész éjszaka a Tapstérnek nevezett főtéren gyülekeztek. Mindenki. Tüntettek? Nem tudom, mit csinálhattak. Valami olyasmi hozzánk, gyerekekhez is odaszűrődött hírként a lakásba, hogy tömegesen éneklik a magyar és a székely himnuszt. Ez hihetetlennek tűnt, azokban az időkben.
Én meg a húgom addig a szomszédban húztuk meg magunkat, tíz év körüliek voltunk, sosem voltunk még felnőtt felügyelete nélkül. Most először. A szomszéd srác idősebb volt nálunk pár évvel, rábíztak minket. Az ő húga meg mi ketten a tesómmal ugyanabban a nagy ágyban húztuk meg magunkat, a fiú a felnőttet játszotta, vigyázott ránk. Nem aludtunk, ez is szabálytalan volt éjfél után, röhincséltünk, néztük a tévét, próbáltunk felfogni valamit abból, ami történik. Éreztük, hogy ez valami beavatódás. Egyedül otthon, gyerekek. Egy nagyobb fiú társaságában: ez imponált. Valami történik a felnőttekkel is. Együtt csinálnak valami izgalmasat, valami komolyat. Valami itt most átfordul, kinyílik, dobban.
Nem fordult át, nem nyílt ki teljesen azóta sem. A dobbantást nem követte ugrás. Ugyanazok a gyerekek vagyunk harminc év múltán, láthatatlan felnőttek vesznek körül, akik jobban tudják, mit kell csinálnunk. Ha léteznek egyáltalán. Mi pedig tesszük, amit gyerekként tanultunk. Szorgosan versenyzünk, hajtunk a látszólagos biztonságra. Ez adja örömünk.
Nem váltunk felnőtté. Ma sem értjük, mi megy a tévében. Azazhogy ma már nem akarjuk érteni. Pedig most mi vagyunk a felnőttek: nekünk kell tudni, tenni, törni. Kimenni a Tapstérre, és elénekelni közösen azt, amit nem szabad. Ami veszélyes. Hogy legyen egy szabad és felelős közeg, amibe a gyerekeink belenőhetnek. Ahol felnőttek lehetnének. Legalább ők. Vagy sose lesz ilyen? Látható felnőttek nem is léteznek?
A szerző színházi szakíró, szerkesztő, tanársegéd.