Külső megjelenés
Kötettel előrukkolni felhőtlen boldogság. Igaz, ez már a negyedik, de az első keménykötésű, vaskos, könyvformájú.
Vannak, akik velem örülnek. Ám a szakma hallgatólagos engedélye nélkül könyvet kiadatni és folyóiratokban publikálni – elmarva előlük fontos helyeket – állítólag nagyon nem ildomos.
Az elegáns könyváruházban, mint egy ócska kőbányai szórakozóhelyen, a biztonsági őr leheletét a tarkómon érzem. Kiváltságos lehetek. Amint meglát mocskos munkásruhában, kezemben guberáló-bothoz hasonló leolvasó-rúddal, egyből mellém lép, hozzám préseli magát, és kérdezi is:
– Segíthetek?
Én meg általában:
– Jaj, dehogy… nem szorulok rá, szerencsére megvan minden végtagom. De ha nincs más dolga, megtudakolhatná, hogy aVénusz a hangyavárban c. kötetemből mennyi fogyott az utóbbi negyedévben.
Néz, akár megszédült mókus a keréken. Nem tudja, hogy kapásból kitegyen, vagy megér egy próbát, hátha igazat beszélek. Amikor hónom alatt néhány kedvezményesen vásárolt saját kötet, szűzleány arcocskával eliszkol, mintha az üzlet legtávolabbi pontján lenne épp dolga.
Csabát kiátkozta a szakma; úgy tűnik, engem is. Olyan lennék, mint Csaba? Ő Krisztus is volt; beesett arcát, hirtelengödrű szemét képzőművész-növendékek festik. Sokan ki nem állhatják, pedig Csaba három nyelven beszél, és legalább annyi diplomával s kötettel rendelkezik.
Ismét munka után toppanok be a könyvesboltba. A felső szinten lemezbemutatót tartanak. Bekukkantok. Az asztalokon mécsesek. Gyöngécske fényben az emelvény. Moderátor társalog a művésszel. Kávéházhangulat; nem a nézőszám, a színvonal számít. Mögöttem ingerült biztonsági őr szólal meg:
– Miben segíthetek?
– Semmiben! Határozottan semmiben!
– Mi járatban?
– És ön?
– Kérem, hagyja el a boltot, ha nem vásárol!
– Gondolom, csak megnézhetem a miliőt, ahol néhány hét múlva könyvbemutatóm lesz. Ja, és megmondaná, hogyan jutok a kávézóba? Egy melanzsot óhajtok elfogyasztani kényelmesen.
– Csak az előadótermen keresztül lehet átmenni, ha vége a rendezvénynek, de az soká lesz…
A kortárs magyar irodalom felől megkerülöm a félig zárt rendezvénytermet. Rálelek a kávézóra.
A forró ital kortyolgatása közben mellém áll újdonsült ismerősöm. Hosszasan végigmér, mintha bombát ellenőrizne. Mondom neki:
– Pont, ahogy most, legközelebb is így juthat ide. Gondolom, még új.
Két hét múlva ötöt veszek a könyvemből. Eredményes napot zártam, munka közben találkoztam néhány budai diplomással, szépen belevettek. Pedig nem jellemző. Valamilyen adakozókészség-beindító front lehetett a levegőben.
A fiatal eladók összesugdolóznak, és értetlenül vigyorognak, miután kiderül, hogy én vagyok a szerző.
Kifelé menet a riasztót működésbe hozzák a hátizsákomban lapuló könyvek. Rögvest mellettem terem a biztonsági őr, és kis híján az összes zugomat átvizsgálja.
– Rendben, van nálam néhány korábban vásárolt…
– Számla?
– Kidobtam… de nézzék meg a készletet. Ha van hiány, loptam, ha nincs, akkor meg…
Mellénk lép az egyik eladó.
– Hagyd, ő a szerzőnk!
Az Írók Boltjában sem reagálnak különbül. Ennyire a ruha tenné az embert?
– Küldött a Szalamandra Kiadó a könyvemből? – kérdem a szép arcú, fiatal eladóhölgytől. Félszeg mosollyal reagál:
– Arra tud kimenni, ez csak bejárat.
– Tudom, nyolc éve járok ide. Azt kérdeztem, hogy érkezett-e a könyvemből.
Válasz nélkül eltipeg. Ha maradnék, valószínűleg az üzletvezetőben gondolkodna egyetemen lebutított kis agya.
Mindent önerőből. Ez zavarhatja a bennfenteseket, mit zavarja… sérti őket. De azért akad ember is közöttük.
Továbbra is ők óhajtják felépíteni a jövő irodalomvárát, méghozzá saját, barát, avagy protezsált masszából. Mikor melyik van kéznél. Számukra a tehetség csak kellemetlen nyűg, ráadásul veszélyezteti az oxigénellátásukat. Azért a gengsztereknél egy fokkal jobbak; nem ölnek meg, csak levegőnek vesznek.
Előre kiosztják a pénzeket, díjakat. Gyakran azt se tudják, mire, csak hogy kinek. Vastag páncélbirodalmuk van. Én azért áttöröm azt a páncélt; méghozzá mocskos munkásruhában.