Kulturális folyóirat és portál

boldogpar_0

2011. július 24 | Várad | Művészet

Kísérlet és közösség

Horváth Gizella

Debrecenbe kéne menni – mindnyájan gyerekkorunkból ismerjük ezt a sort. Mégis, csupán az utóbbi években éreztük úgy, hogy ez ránk, most élő nagyváradi lakosokra is vonatkozik: valóban, Debrecenbe kéne menni, természetesen nem csak a pulykakakas, hanem a Modern és Kortárs Művészeti Központ miatt. Debrecenbe kéne menni, gyönyörködés és tanulás véget. Meg lehetne itt tanulni, hogyan ruházható fel egy periferiális város centrifugális erővel, hogyan válhat egy periferiális város kulturális centrummá. Megtanulhatjuk, hogyan hozzunk létre közös tereket.

Jómagam ma már majdnem hazajövök Debrecenbe, a MODEM-hez. Egyrészt ez annak köszönhető, hogy a nagyváradi PKE és a debreceni MODEM már másfél éve dolgoznak együtt egy közös kutatási projektben: A centrum-periféria viszony átalakulásának határ menti perspektívái a kulturális regionalizmus és a kortárs vizuális kultúra kontextusában (a barátok számára: CEPEVIT), amit a Románia–Magyarország Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007–2013 támogat, és amelynek eredményeit az itt és Nagyváradon egyazon napon nyíló két kiállítás, és az ezt követő konferenciák mutatják be.

Másrészt az otthonosság érzése köszönhető annak is, hogy a MODEM nem ismer határokat, legalábbis nem retten meg a keleti határtól sem. Nem olyan régen látható volt itt Berszán Zsolt erdélyi művész kiállítása, alig néhány napja zárt Tara (von Neudorf) romániai művész kiállítása, most pedig újra határon túliakat állítanak ki: nagyváradi kötődésű művészek munkáit, akik a nyolcvanas években dolgoztak Nagyváradon, ebben a határ menti városban.

Ha meg akarjuk érteni a kiállított munkák jelentőségét, mindenképpen figyelembe kell vennünk a tér-idő koordinátákat: Ceauşescu Romániájáról van szó, ahol a művészek kulturális elszigeteltségben és szakmai ellenőrzés, sőt, cenzúra alatt éltek és dolgoztak. Európában már rég dúlt a posztmodern, de ennek hangjai alig hallatszottak Romániáig. Ideológiailag a legutóbbi európai áramlatok, amelyeket Romániában lehetett tematizálni, az egzisztencializmus és a strukturalizmus voltak – éppen azért, mert az elsőt baloldalinak, a másikat semlegesnek lehetett interpretálni. A képzőművészet iránt érdeklődő nagyközönség számára a keretet azok a képzőművészeti albumok alkották, amelyek a romániai vagy a szovjet múzeumokban található munkákat mutatták be – és ezek a kubizmusig, szürrealizmusig, expresszionizmusig jutottak el. A nagy kihívásokról – readymade, akcióművészet, popművészet, Fluxus – keveset vagy semmit sem tudtunk. A kulturális környezet nemcsak ideológiailag terhes, de mélyen korszerűtlen is volt.

Ebben a kontextusban jött létre 1984-ben, központi döntésre és a kommunista párt jóváhagyásával, egy olyan szervezet, amely a fiatal, 35 év alatti művészeket hivatott egybefogni – és talán ellenőrizhetővé tenni: a 35-ös Műhely. Ironikus módon, ez a szervezet tette lehetővé, hogy fiatal művészek inspirálják egymást, művészgenerációként lépjenek fel, és szelíden kifejezzék különállásukat a rendszerrel szemben. A hivatalos tárlatokon nem sok helyet kaptak munkáik: itt továbbra is a befutott, többnyire a szocialista realizmus tematikájához és reprezentációs formai követelményeihez idomuló művészek állítottak ki. Viszont évenként akadtak olyan események, olyan kiállítások, ahol a fiatalok szembeszálltak tematikailag is és formavilágukban is a Ceauşescu-rezsim logikájával.

Ez a fajta részben formális, részben informális csoportosulás azt is lehetővé tette, hogy a fiatal művészek egymás számára befogadó-értékelő közönséget is alkossanak. Így sok olyan esemény, alkotás született, amit csak a művész barátok szűk köre ismert, a nagyobb publikum nem. Ebben természetesen szerepet játszott az a körülmény, hogy a szocialista környezet nem díjazta a kísérletezést. Ugyanakkor ezekből a kezdeményezésekből kiolvasható a fluxista gondolat eseménycentrikussága, a muzeális szemlélet megkérdőjelezése is.

Nem nehéz beleolvasni az itt bemutatott munkákba, a dokumentált eseményekbe a rendszerrel szembeni ellenállást. Amikor Ujvárossy László a kommunista párt által kötelezővé tett felvonulás előtt leborotválja a haját, nyilván e mögött nem higiéniai, hanem politikai indok áll: szimbolikus kilépés abból a sorból, ahol a jólfésültség politikai elvárás. Amikor Ferenczi Károly kiállít egy felnagyított gyufásdobozt, amire Delacroix képét applikálja, amelyen A Szabadság vezeti a népet, nem túlzás ebbe beleolvasni a lázadás szikráját. Egy olyan rendszerben, ahol egy iskolában a pártgyűlésen csak előre megírt és a párttitkár által láttamozott szöveget lehetett elmondani, Kovács Károly akciója, aki felhúzott agyagból néhány szobrot egy éjszaka alatt a Körös-parton azért, hogy megfigyelje az emberek reakcióját – merő provokáció. Nem csoda, hogy a hatóságok észrevétlenül, ugyanolyan műgonddal, lebuldózerezték az egészet. Onucsan Miklós 1981-ben a munkahelyén, egy gyár udvarán fotóztatta le magát, egy felirattal a nyakában, amin franciául ki van írva: Minden reggel ide jövök be! A gyár lepusztult udvara, a sokszor üres, de szigorúan betartott munkaidő kényszere ellentétben áll azzal a szabadsággal, amit a művészi léthez társítani szoktunk. A fotók egyaránt állítják és tagadják a művész identitását, és kísértetiesen hasonlítanak Keith Arnatt konceptművész Igazi művész vagyok! című, valamivel korábbi munkájára, akiről természetesen Onucsan Miklós nem tudott, nem tudhatott. Az 1989-ben rendezett Olvadás című kiállításon, Bone Rudolf és Dan Perjovschi performanszát, amely a monoton bla-bla-bla mormolásából állt, minden jelenlévő rögtön a propagandisztikus, semmitmondó és mindenhol ott lévő politikai szöveggel azonosította, és ezzel a mozzanattal megteremtődött az egész kiállítás értelmezési kerete.

Az itt megtekinthető munkák „szelíd ellenállásként” való értelmezése megalapozza ennek a kiállításnak a jelentőségét számunkra, akik nagyjából az itt kiállító generációval azonos korosztály vagyunk. E munkák történelmi jelentősége megkérdőjelezhetetlen. De ez talán nem elég. A kiállítás tétje nem az, amit bennem és a velem egykorúakban felidéz vagy megmozdít, hanem az, amit a fiataloknak, a tanítványoknak mond. Mi az, ami a lázadó, kísérletező gesztuson túl mutat? Van olyan? Vagy maga a lázadó gesztus, a szabadság utáni vágy kifejezése egy olyan, történelmi kortól függetlenül értékelhető manifesztáció, amely mindig, minden körülmények között rezonál bennünk? Hadd ne válaszoljak én erre a kérdésre. Most rajtad a sor, kedves közönség.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu