Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Kisslaki László | Irodalom

Jegorka, a tundra hőse

A bakonyi országúton felfelé hörgött egy öreg Csepel. Csomagtartójára három alumínium dobozban volt leszíjazva a legújabb szovjet film, a Jegorka, a tundra hőse. A vén motor időnként zihálva megállt; ki-kihagyó lélegzettel köpködött, harákolt, mint egy aggastyán. Gazdája, Suhajda Józsi ilyenkor megrugdosta, mire a motor nekilódult, és újra kezdte falni a métereket. Józsinak nagyon is sietős volt, mert a szanatóriumban már vagy kétszáz gyerek várta a heti új filmet. Na meg Búzás Bözsi, aki fejőlány volt a téeszben, de karriervágyból átjött konyhásnak a klinikára. Suhajda színművésznőt farag majd belőle – aki mellesleg filmrendező is –, legalábbis így mondta a kedves, ringón járó Bözsikének. Józsi az esti vetítés utánra ígérte neki a próbafelmérést – ahogy a szakmában mondják. Ezért már tegnap kikeményítette fehér réklijét, és lábat meg miegymást mosott.
Mi néhányan a mozi napján reggel jóval becsengetés után érkeztünk a parkban gunnyasztó iskolaházhoz, mert előtte főorvosi vizitre voltunk berendelve. Várakozás közben nagy titokban Pusztaszeri egy képet mutogatott. Egy pucér nő volt rajta, lába tövében fekete szakállféleséggel, amit a fakírok viselnek az állukon; – de hogy az mit takart, nem lehetett látni. Így hát nem is volt olyan érdekes.
Az oktatást ma Kellermann doktor úr javaslatára a szabadban tartották, mert kellemes idő volt a fák alatt. Feleltetés helyett Gál Sarolta, a tanító néni – kit mi természetesen Segges Sárinak neveztünk – na persze csak egymás közt – elmesélte a Jegorka tartalmát, amit majd itt este látni fogunk.
A szabadban igazi szunyókáló idő volt. A hátsó padban Pusztaszeri Árpi a micsodájával játszott, mert unatkozott, ezért kihúzott egy pofont a tanító nénitől, disznólkodás miatt. Még a lányok is röhögtek rajta. Padszomszédom, Jankovics meg kölcsönadta a skatulyát a rádiós Ernővel, aki egy szarvasbogár volt. Tényleg úgy hallatszott, mint egy detektoros rádió, mikor a bogár a dózni oldalát kaparta.
Azt még nem meséltem, hogy a mi osztályunk volt a leghíresebb a szanatóriumban. Példaképünk Safranek Pista volt. Igaz, hogy még csak nem is sejtette, hogy mennyi hét meg tizenhét összesen, de nagyon szépen tudta mozgatni a füleit. De nem csak úgy egy irányba, mint Mártonfi az első C-ből, hanem a mi Pistánk egyszerre tudta különböző irányba is csinálni. – Veszprémből, Debrecenből és még Bakonyjákóról is jöttek csodálkozni a tudósok. Az igazgató, sőt még Kellermann doktor is megmosolyogta a produkciót. Persze, hogy megnevetteti az embert az ilyen kunsztozás – nem igaz? Én is rengeteget gyakoroltam, de mégse ment; – bántott is egy kicsit…
Meg az osztályunkba járt Pálházi Emőke, aki kisbaba kora óta itt van a kettes osztályon, a tüdősök között. Ő költeményeket írt! Emőke már megversezte a doktor urat, a tanító nénit, Lacit, a pavilonunk kandúrját is, de mégsem tudta jobb lába hüvelykujját a szájába venni, mint Kerekes Ildikó a C-ből. – Nem hiszem, hogy valaha is költő lesz belőle…
Ebéd után mindenki azt csinált, amit akart. Csak nekünk hetünknek volt kötelező kettőtől négyig hegyi levegőt szívni, meg kvarcolni. Ami abból állt, hogy felügyelettel napoztunk.
Hogy ezt mért hívják kvarcolásnak? – Meg a bakonyi levegőt azt úgyis egész nap vesszük, ha kell, ha nem. De hát Kellermann doktor úr így írta elő. Azt még a tanároknak is kötelező betartani.
Uzsonnára lekváros kenyeret kaptunk, és én meg ráadásnak egy pofont is Margit nővértől; – csúnya beszédért. Kivételesen ártatlanul! Ugyanis a kenyeret Búzás Bözsi egymásra borítva kapja, de egyenként osztja szét a gyerekeknek. Ilyenkor akarattal vagy véletlenül, lehúzza a lekvárt az egyikről. Én is egy ilyet kaptam, s mondtam Kertésznek, hogy adjon az övéből, mert azon volt az én lekvárom nagyja. Erre ő: „Nem adok. Szerezz magadnak.” Elővettem a múlt havi látogatáskor a mamától kapott forintomat, amit nagyon őriztem, s mutattam neki, hogy ezér’ akár tíz kenyeret is vehetnék. Erre a marha kiütötte a pénzt a kezemből a fűbe. Dühömben lekentem neki egyet, és ráordítottam, hogy: „Az apád kaszál!” – persze Margit nővér ezt félrehallotta. Jankovics segített később a forintomat keresni a fűben, én meg mondtam neki, ha megtalálja, övé lehet. Na persze, ha a rádiós Ernőt szabadon engedi az erdőben. „Mi lenne, ha téged is így tartanának bezárva?” Erre tényleg kirakta a szarvasbogarat a fák közé, de nem hiszem, hogy a pénzt megtalálja, mert közben vagy harmincan keresték.
Kora este még a hálótermünk padlóját kellett kifényesíteni. Ezt a munkát szerettük. Azt úgy csináltuk, hogy Safranek ráült egy ágyneműhuzatra, ketten meg végignyargaltunk vele oda-vissza a hosszú ágysorok között. A lovakat váltottuk, csak Safranek Pista maradt ülve a huzaton, a fülei miatt.
Vacsora után nagy volt a rohanás, tolakodás, pofozkodás a mozi tér felé, mert mindenki az első sorba akart ülni. Na persze én már ott voltam, és a szemüveges Kertésznek is foglaltam egy helyet, mer’ az még verekedni sem tud igazán.
Egyébként felesleges volt az egész felhajtás, mert elmaradt a mozi. Csak később tudtuk meg, hogy Suhajda filmgépész urat, ahogy megérkezett, két civil megbilincselte és elvitte egy autóval. Állítólag malac képeket árusított Veszprémben meg Balatonfenyvesen. Na meg Tapolcán is. – Hogy ez mér” bűn? – majd megtudom, ha nagy leszek – mondták. A fene kíváncsi rá!
Másnap a reggelinél csodálkoztunk, hogy Búzás Bözsi mért osztja a sajtos kenyeret vörösre sírt szemekkel. Én azért nem venném annyira a szívemre, hogy elmaradt a mozi…

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu