Kulturális folyóirat és portál

2014. szeptember 24 | Fischer Botond | Irodalom

Jázmin

– Homok ment a seggembe – mondta Jázmin szeretkezés után. A napfelkeltét vártuk. Meg akartuk javítani, ami elromlott, mintha az hajszálvékony, aprócska alkatrészekből lenne összerakva, és rendbe lehetne hozni, ha elég közel tudunk hajolni hozzá, ha a fejünk mikroszkóppá válik. Ittunk, és részegen az ember elfogadóbb a giccsel szemben. Részegen nem érti, mi a baj a tenger fölötti naplementével. Ha ez nem javítja meg, akkor micsoda. De volt még majdnem két óránk, mikor a partra értünk. És elbasztuk, Jázminnak homok ment a seggébe, a Nap meg feljött.
Azt sejtettem, hogy mást-mást akarunk mi ketten megjavítani. Jázmin nem tudom, mit. A haja szőke volt, az arca szeplős, a bőre homokszemcsés és libabőrös, a ruhája vászon és áttetsző. Durva vászon, kézműves hippiktől vette, a fűvel együtt. Az áttetszőségére kattantam rá, hogy jókedvűen látni engedte az egész tengerpartnak a mellbimbóit. A feleségem sosem csinált volna ilyent, és ha mégis, akkor azt nem jókedvűen, és ha mégis, nem ilyen ártatlanul buján. Gyakorlatilag éppen egy Poszeidón-szentélyben dugtunk. Ez a partszakasz már akkoriban is szent volt, valami antik Woodstock, ahol a görögök gombákkal téptek, tüzeket raktak, ilyesmi. Most is tüzek égtek itt-ott, füves-vásznas hippik tüzei, nagyjából annyi, ahány csillag még látszott az égen. A tüzek duplázták a csillagokat, a tenger az eget, a Nap csücske meg önmagát a tengerben. Pszichedelikus Rorschach-teszt.
– Feljött a Nap – mondtam Jázminnak, miközben a homokot seperte magáról. A partszakasz furcsa volt, homokos, de sziklákkal szórva. Iszonyatosan szerettem volna tudni, hogy milyen volt neki. Iszonyatosan meg akartam kérdezni, hogy jó volt-e a szeretkezés, de tudtam, hogy ezt most semmiképp. Iszonyatosan meg akartam kérdezni azt is, hogy ő miért csinálta, mit akarna megjavítani vagy megbosszulni. Az világossá lett az előjáték-ivászat közben, hogy ő is javítani-bosszulni-felejteni-kitörni akar. Megtisztulni. Rituális közösülés.
– Fürödjünk meztelenül a tengerben. Az megoldja a homok-problémát – tettem hozzá. Az én javítanivalóm ott kezdődött, hogy felszarvaztak. Hat éve vagyok nős, tíz éve vagyok a feleségemmel, és úgy tudtam, hogy prűd. Nem az. Tizenévesen ismertük meg egymást, szüzek mindketten, húszéves korunkra megöregedtünk. Sosem feküdtem le mással. Ő most megtette. Jázmin nem válaszolt. A vászonruhája eddig is a derekáig volt felhúzva, úgy tisztogatta lába közül a homokot, a bugyija már korábban lekerült. Ledobta a ruháját, és beszaladt a vízbe, szembe a Nappal. Követtem, folytattuk a tisztulási szertartást.
A fájdalom szilánkosra tört már bennem, és csak időnként sérti fel belülről a mindennapok szövetét. Főzöm a kávét, és eszembe jut, ahogy a feleségemet egy puha ágyban basszák, és nem ez fáj, hanem hogy mosolyog közben. Nem gyúl az autó, újra ráfordítom a kulcsot, de azt látom, ahogy a munkában egy félreeső helyen hátulról basszák, azt a vörös szoknyát hajtja fel, amelyik az én születésnapi ajándékom. Fotót készítek a kisfiam születésnapján, a fejem most fényképezőgép, az objektívem rövid, mint a farkam, szemben áll velem a család, anyósom, apósom, anyám, apám, a feleségem, és mind rajtam röhögnek, legkajánabbul apósomék, hogy lám-lám, ők megmondták előre, csak a kisfiam néz tanácstalanul, és nem érti, mi történik.
– Te miért? Miért akartad ezt? – böktem ki a kérdést, bár fogalmazgatás közben is éreztem már sutaságát, hogy nem arra vonatkozik, amit pontosan szeretnék. Csak reménykedni mertem, hogy Jázmin nem erre válaszol, hanem amire kíváncsi vagyok. A vízben, háttal a Napnak, meztelenül, szemben az őrtüzekkel. Kezdődött a szertartás. Mindegyik tűznél külön-külön, csak mi láttuk őket nagyképen, szemben, a tengerből. Mindegyik tűznél fiúk és lányok vetkőztek, benedekfüvet majszoltak. Meztelenül kezdtek táncolni, zene nélkül, előbb teljes csendben. Leguggoltak, felugrottak. Az egyik tűznél vonyítani kezdett valaki, sorban becsatlakoztak a többiek is. A benedekfű hatni kezdett, utolsó aktusként belehánytak a tűzbe.
– Dugni akartam egy jót. Ennyi az egész – válaszolt Jázmin arra, amire szerettem volna. – Van valaki, akivel transzcendens élmény a szeretkezés, katarzis. A szeretőm. De nem lehetek vele. Szóval csak dugni akartam egy jót, magáért a dugásért. – Megint nagyon meg akartam kérdezni, hogy jó volt-e, de visszafogtam magam. Jázmin úszkált, folytatta. – Üres a hüvelyem nélküle, és ez a hiány egyre tágul befelé, befelé. Be kell töltenem. Alkohollal, versekkel, istennel, anyasággal, fürdéssel, fasszal.
– Post coitum omne animal triste est. – Ezt már a parton mondtam neki. Én persze bizonyosságot szerettem volna, hogy le tudok fektetni egy szép nőt, hogy nem vagyok undorító, hogy okos vagyok. Mindegy. Önkielégítés közben kezdtem el a visszacsalásra felkészülni, hetérákkal, múzsákkal és apácákkal képzelődtem, fekete szemű, széles csípőjű asszonnyal, hajlékony és feszes macskalánnyal. Nem állt fel. Inkább elképzeltem, hogy milyen lenne a feleségemmel szeretkezni. Úgy sikerült.
A világossággal a part is profánabb lett. Mocskoszöld algák tapadtak nedvesen a sziklakövekre, a tenger és az ég szimmetriája szétolvadt. A közelebb pislákoló tüzek szélein látni lehetett a sistergő, apró buborékokat pukkantgató, rózsaszínű hányást. Az összepiszkolt lángok körül félig elszenesedett uszadékfák, azok körül pedig elhagyatott, pucér testek hevertek, homokszemcsékkel vakolt combok, tűhegynyi, sziporkázó tükrökkel vakolt hasak, melyekben megcsillant az új nap.
Felöltöztünk és hazamentünk, viszonylag kijózanodva. Jázmin vászonruháján átvilágított a nap, ahogy belépett az ajtón. A gyermek már ébren volt, elénk rohant:
– Apuci, apuci! De jó, hogy megjöttetek, építs velem autópályát!
– Jó, kisfiam – mondtam rezignáltan. – De innom kell egy kávét. Kezdd el édesanyával, amíg megfőzöm. – Muszáj volt az erős fekete, hogy félrészegen autópályát tudjak építeni. A gyermek Jázminhoz rohant.
– Anyuci! Édesapa épít nekem autópályát, csak előbb kávézik. Gyere, segíts te is nekünk!
– Hozz nekem is egy csészével, kérlek – szólt utánam Jázmin, miközben a gyerek már a szoba felé vonszolta. Anyám rosszalló dünnyögéssel közölte, hogy nem várja meg a kávét, és mogorván húzta be maga után a bejárati ajtót.
Tíz éve ismerem Jázmint, azt hittem, hogy prűd. Nem az. Elszívtam egy cigarettát a teraszon, bevittem a kávét Jázminnak. A földön térdelve kisautózott a gyermekkel. A nap átvilágította a ruháját, mellbimbói jól látszottak a vászon alatt. Ahogy előrehajolva egy sárga Porsche Cayenne-t tologatott, a laza ruhából kibuggyant szeplős melle.

Copyright © 2023 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu