Itt nem releváns, hogy mit mond egy civil
Simon Judit: Ha informátoraim nem vezettek félre, akkor megírta első drámáját is, Hommage a Brecht címmel. Miért fordult a színház felé, és miért éppen Brecht?
Selyem Zsuzsa: A teljes címe: Tetkó, avagy ha így megy ez, ki állítja meg Arturo Uit? Zenés-táncos hommage a Bertolt Brecht, és még nincs befejezve. A színházhoz azért fordultam, mert már régóta izgat, hogyan van köze az irodalomnak az emberek életéhez, mindennapjaihoz. Egyrészt van ez a világ, amely elég kaotikussá és veszélyessé vált ebben a térségben, húsz évvel a rendszerváltozások után. Emiatt írtam eléggé sok publicisztikát is. Azt a műfajt kerestem, ahol a közösségi kérdésfelvetés találkozik az individuális kérdésfelvetéssel. Elkezdett irritálni az irodalom bezárkózása, belterjessége. Tudom, hogy ez erős szó, de szándékosan használom. Lehet úgy művelni az irodalmat, hogy az keveseknek, az értők számára szóljon, és amikor én drámát írtam – ez a nyáron történt –, az volt számomra a kihívás, hogy egy individuális kérdésfelvetésnek a társadalomban megkeresni a kapcsolatait, a gyökereit és oda-vissza is vinni a problémát.
A drámában a probléma szándékosan nincs megoldva. Az elidegenítés és a színház mint szociális, társadalmi tett számomra nagyon fontos, ezért fordultam Brechthez. A kortárs magyar irodalomban a Krétakör Színház teszi ezt, ennek a színháznak évek óta nagy rajongója vagyok. Problémának és veszélyesnek tartom azt, hogy Erdélyben ez a fajta színház nem született meg, hanem a mai napig egy kultikus közösségi színház működik, amely az embert nem individuumként szólítja meg, nem a felelősségét tudatosítja, hanem a betagolódását egyfajta kultikus közösségbe szorítja, nem egyénként, hanem egy feltételezett identitás részeseként szólítja meg.
■ Említette az egyént, a társadalmat, a leegyszerűsítés fogalmát mint lehetőséget, hogy az irodalom eljusson az egyénhez. Hogyan állunk akkor a kortárs irodalommal, amely – legalábbis a közvélekedés szerint – eléggé lila?
▼ Mindig van egy homályos, lila közeg, ami viszont nem a kortárs irodalom hibája, hanem az adott, nem egészen végigvitt, nem pontosan megfogalmazott műé. A kortárs irodalomból számos szerzőről úgy gondolom, hogy jó olvasni, amit írnak, és aki azt mondja róluk, hogy érthetetlen, kézbe sem vette a könyveket. Van egy elég erős társadalmi előítélet, amelyet leginkább a középiskolák segítenek elő, részint, mert nem tanítanak kortárs irodalmat, ami teljesen lefedetlenül hagyja a fiatalok számára azt, hogy mi közük van az irodalmon keresztül a világhoz, és emiatt csak a kommersz jön be. Mondjuk József Attila után egyből Dan Brown következik. Meg kell tanulni olvasni a kortárs irodalmat, ahogy Balassi Bálintot is meg kellett tanulni olvasni. Azt gondolom, nincs baj a kortárs irodalommal, persze több író van, mint amennyit az ember képes belátni, befogadni, de ez nem kellene senkit frusztráljon.
■ Amikor azt mondja, hogy belterjes az irodalom, akkor az erdélyi vagy általában a magyar irodalomról beszél?
▼ Magyar irodalomról, persze. Én nem tudok és nem is akarok csak erdélyi irodalomban gondolkodni. A belterjességet úgy értettem, hogy egymásnak írunk, amiből jó dolog is lehetne, csakhogy nem árt, ha az embernek egy olyan olvasó is a szeme előtt van, aki mondjuk kemény fizikai munkát végez egész nap. Persze, ehhez az olvasóhoz nem jut el könyv formájában az irodalom, de esetleg színház formájában eljut. Feltéve, ha a színház nem zárkózik be.
■ Publicisztikákban keményen bírálja az oktatási rendszert. Melyek azok a sarkalatos pontjai a közoktatásnak, amelyeken változtatni kellene ahhoz, hogy korszerű és valóban tudást átadó rendszer legyen?
▼ Elsősorban ne látszólagos teljesítményeket várjon el a gyerekektől, hanem készségeket fejlesszen, tanítsa meg őket tájékozódni. A mai társadalom egészen másképpen működik, mint ami a régi tankönyvek horizontján megjelenik. A régi tankönyvek bizonyos információkat adtak át, ezeket számon kérték a gyerekektől. Egyébként a tanügyi törvény sokkal rugalmasabb, mint a tanítás maga. Románia előnye, szemben Magyarországgal, hogy nagyon gyorsan meghozzák az EU-konform törvényeket, más kérdés, hogy nem tartják be őket. De például arra már van törvény, hogy készségeket kérjenek számon a gyerekektől. Például irodalomból ne az legyen, hogy meg kell tanulni néhány alapinformációt, mondjuk egy költő életéről, mert attól a gyerek még nem tudja annak a költőnek olvasni a verseit. Nem azt kellene bemagoltatni vele, hogy mikor született, kikkel állt kapcsolatban, hanem arra rávezetni, hogy ha akár ismeretlen szövegként találkozik is a versével, regényével, tudja, mit kezdjen vele, értse meg, szeresse, később is olvassa. Az egyetem első évében, amikor először találkozom a középiskolából frissen kikerült diákokkal, akiket tanítok, látom azt, mennyi energia, mennyi kíváncsiság van bennük, amit csak nagyon kemény munkával tudok felszabadítani, mert sémákban fejezik ki magukat, ugyanis azt hiszik, ez az elvárás. Holott csak saját ügyességüket, életrevalóságukat veszítik el a sémákkal. Számos erdélyi iskolában a mai napig verselemzéseket diktálnak le a tanárok, ennél nagyobb merényletet az irodalom és az olvasás ellen el sem tudok képzelni. Ahelyett, hogy a gyerek megnyílna, kíváncsi lenne, mit mond számára a vers, megtanulja azt, amit lediktáltak neki.
■ Más szóval nem tanítják meg gondolkodni, saját véleményt kialakítani?
▼ Az egyik probléma, hogy nem tanítják meg őket a saját fejükkel gondolkodni, és arra sem, hogy szolidárisak legyenek. A kettő összefügg. Csak egyénként tudok szolidáris lenni. Most is vannak aláírásgyűjtések, és sokan csak akkor merik aláírni, ha már X., Y., Z. megtette. A gyereket meg kell tanítani, hogy legyen egyéni véleménye, és képes legyen odafigyelni mások problémáira is.
■ Nem a tanárok felkészületlensége, ne adj’ isten műveletlensége az oka annak, hogy minderre nem tanítják meg a gyerekeket?
▼ Ez nagyon összetett kérdés. Ez is benne van, de az is, hogy számos tanár fél a diákoktól. Ez elég erős a mai társadalomban. A tanár nem találja meg a hangot a gyerekekkel. Az viszonylag egyszerű eset, amikor egy tanár tudása nem eléggé megalapozott. Azonban vannak olyan helyzetek, amikor a tanár nem tudja megszólítani a gyereket, mert nem tud kijönni a saját beszédmódjából. A mai társadalom egészen más kommunikációs térben fejeződik ki, mint azok a tanárok, akik korábban szocializálódtak. Nem kellene restnek lenni megkeresni azokat a képi megjelenítéseket, amelyek a diákok számára eszközök lennének, hogy hozzáférjenek a szöveghez. Bevinni az órára filmrészleteket, képeket, dolgozni az internettel, mert a gyerekek ebben élnek. Érdemes ezzel foglalkozni, különben magukra maradnak, nem találják meg a kapcsolatot. Esetleg megtanulnak valamit, mert a tanár elvárja, de nem értik meg, mi köze van ennek a világhoz. Elzárt tudás lesz, amit hamar elfelejtenek, mert nem használják. Meg kellene mutatni a diáknak azt, hogy például egy adott irodalmi mű hogyan tud az ő élete részévé válni. A tanároknak kicsit a diákok nyelvén is kellene beszélniük. A figyelemfelkeltést semmiképpen sem a parancsuralmi rendszer reflexeivel kellene megoldani, hanem olyan érdekessé tenni az órákat, hogy a diáknak tátva maradjon a szája, továbbá engedni megszólalni, beszélni a gyerekeket. Számtalanszor az történik, hogy a tanár nem engedi megszólalni a diákot, inkább a saját biztonsága érdekében végigbeszéli az órát, és a gyerek kimarad mindenből. Ennek egyik oka, hogy a tanári képzésben igen kis szerepet kap a pedagógia és pszichológia. A jó tanárok persze utána tudnak nézni, megtanulják ezeket, meg érzik is, hogyan kell oktatni.
■ Publicisztikáiban keményen politizál. Melyik alakulat vagy platform keretében tevékenykedik?
▼ Teljesen civilként politizálok, és nem is politizálok, hanem politikai publicisztikákat írtam, melyek az Erdei politika kötetben vannak. Teljesen civilként a fő problémákat szoktam megírni, például a hihetetlenül veszélyes és a térségben egyre erősebben érzékelhető etnobizniszt, a tanügyi rendszer problémáit, míg a harmadik, amiért gyakran a nyilvánosság előtt meg kell szólalni: a nők egyenjogúságának a kérdése.
■ Úgy érzi, nincs női egyenjogúság?
▼ Nincs. A teljes magyar kultúrában hihetetlenül szívós előítéletek vannak. A magyar értelmező szótárban a férfias értelmezése: becsületes, karakán. Tehát a nőies az mindig hátulról támadó és sok minden más. A magyar kultúra nem végezte el ezt a munkát, hogy megnézze a saját szövegeinket. Nem azt mondom, hogy ki kell dobni azokat a szövegeket, amelyek a nőkről csak mint kurvákról vagy boszorkányokról értekeznek, hanem el kell mondani, hogy ez ennek és ennek a gondolkodásmódnak egy megjelenítése, abban a korban az úgy volt, és kell tudni, mire vezetett ez a szemléletmód. Az erdélyi társadalom ennél is zártabb a női egyenjogúságot tekintve. Ez az interperszonális kapcsolatokban is erős, de szakmai területen is érzékelhető át nem gondolt, felületes, mondhatni ösztönös megkülönböztetés. De tudjuk, hogy az ösztönös nyilvános cselekvések hatalmilag vezéreltek.
■ Egyik publicisztikájában az EMI-táborról írt. Ebben szót ejt arról az elit értelmiségről, ez esetben Jókai Annáról, és azokról az idolokról, mint Wass Albert, akik az erdélyi magyar társadalomban is gyökeret vertek. Mennyire tartja veszélyesnek, hogy Wasshoz hasonló gondolkodású írók egyre népszerűbbek, a velük rokonszenvező kortárs íróknak, művészeknek egyre hangosabb a szavuk?
▼ Jókai Anna esetében az a probléma, hogy legitimál egy szélsőséges társadalmi megmozdulást, történetesen a Magyar Gárdát. Az egész történetről véletlenül szereztem tudomást, az én gyerekem is elkérezkedett az EMI-táborba. Megkerestem a honlapjukat. Ezért fontos a folyamatos tájékozódás, mert a legtöbb szülő jóindulatúan elengedi a gyermekét, és ott Vona Gábor, a Magyar Gárda vezére vár rájuk, aki mézes-mázos szavakkal kifejti, hogy mi erdélyiek őrizzük a magyar kultúrát. Kimondottan hízelgéspolitikával lép föl a gyerekeknek, akik könnyen a prédájává válnak.
Wass Albertről azt szokták mondani, amikor hallgatni akarnak politikai nézeteiről, hogy milyen szépek a tájleírásai. Ez nyilvánvalóan a probléma megkerülése, álszenteskedés: mutasson nekem egy embert, aki egy regényt a táj leírása miatt olvas el. Ha a táj érdekel, elmegyek és megnézem. De sokkal kényelmesebb Wass Albert-regényeket olvasni a szobában, a saját biztonságos közegemben, amelyekben a tájleírások mellett kimondottan etnikai előítéletek jelennek meg. Egyik diákomtól, aki Wass-rajongó volt elsőévesen, merthogy az iskolában ezt tanulta, és a tanára nyomán őt tartotta az egyik legnagyobb írónak, azt kérdeztem, hogy ha román ember volna, hogy olvasná ezt a könyvet. A 18 éves embert még nem tudták teljesen leszoktatni a gondolkodásról, elmosolyodott. Ekkor azt mondtam, rá kellene írni, hogy románok ne olvassák. Wass hihetetlen kultúrfölénnyel ír a kis román falvakról, és olyan nemzeti önáltatás jelenik meg ezekben a szövegekben, amely azért is veszélyes, mert arra késztet egy fiatal embert, hogy ne keresse az identitását, mert tudja, hogy ő magyar, tehát mindenki fölött áll. Az önáltatás az illuzórikus világ megteremtéséért nagyon veszélyes. Másrészt viszont azok, akik Wass Albert-idézeteket mondanak, nem feltétlenül olvassák az írásait. Wass inkább politikai szlogenként működik, mintsem irodalomként, és ennek hatásos. Viszont a mögötte lévő politikai erő illuzórikus célkitűzései, az önáltatás, az emberek folyamatos felültetése a realitásoktól távol eső célokkal, nagyon veszélyes. De ennek a délibábos politizálásnak szép hagyománya van a magyar kultúrában, és mindig kudarcos volt. Jobb lenne szembenézni a magyar történelemben előfordult problémákkal, hibákkal és ezekből tanulni, mintsem takargatni és szépítgetni a múltunkat.
■ Mennyire érzékeli, hogy visszatérőben a 40-es évek retorikája?
▼ Ez nem érzés kérdése, ez kimutatható. Például az „élettér” fogalma kimondottan egy náci politikai terminus, de ugyanígy a különféle zoológiai hasonlatok, melyek a romák és a zsidók kapcsán jelennek meg a szélsőjobb nyilvánosságban, vagy az áltudományos genetikai eszmefuttatások – ezek szintén a hitleri eszmevilág invenciói a különböző társadalmi problémák hárítására, a bűnbakképzésre.
■ Egyre inkább radikalizálódik az erdélyi magyar retorika, és ezen belül az RMDSZ-é is. Mennyire tartja ezt célszerűnek? Magyarázatként többször elhangzott, hogy ellenzékben radikálisabban kell fogalmazni.
▼ Számomra igen meglepő módon, éppen Markó Béla a Kormányból ellenzékbe című, az ÉS-ben idén januárban megjelent írásában fejtette ki, hogy ellenzékben radikalizálódni kell. Ebben a szövegben szerepelt az a nagyon szerencsétlen gondolat, miszerint egy magyar településen inkább legyen a közhivatalnok rossz, mint idegen. Rossz vagy idegen címmel írtam meg az ÉS-ben és a Transindex.ro-n, mit gondolok erről, miszerint jobb egy korrupt magyar polgármester, mint a közjót tisztességgel szolgáló hottentotta. Négyen keltek a nyilvánosság előtt az elnök úr védelmére. Ez ilyen kultúra, itt látszik a tekintélyelvűség, a sémákban való gondolkodás és a merevség. Nyilvánosan hízelegni a hatalomnak még működik nálunk, holott ezt már Magyarországon sem lehetne megtenni egy baloldali vagy gondolkodóbb jellegű lapban. A jobboldali lapok szokása művelni a hízelgés retorikáját, elutasítani a konstruktív kritikát. Én mindig konstruktív kritikát fogalmazok meg. Problematikusnak gondolom, ha ebbe az irányba halad az RMDSZ. De hátha nem, a legutóbbi ÉS-ben Markó Béla Kié itt a tér címmel írt egy újabb nagylélegzetű eszmefuttatást az erdélyi magyar politizálásról, amely éppen az ellentéte az előbbinek, a lényege: közös térben közös gondjaink vannak, és ezeket aligha fogjuk tudni külön-külön megoldani.
Markó most azt mondja, hogy meg kell keresni a közös pontokat, a beszélgetés terét. Mi több, az általam nagyra tartott Szilágyi N. Sándor kisebbségi nyelvhasználati koncepcióját is emlegeti, húsz évvel azután, hogy ezt Szilágyi N. megírta. Akkor az RMDSZ nem volt képes ezt felvállalni, pedig nagy tudással, hihetetlen pragmatizmussal megírt szöveg. Úgy gondolom, Szilágyi N. Sándor nagy vesztesége az erdélyi magyar politikai életnek, de akkoriban fontosabb volt, hogy ki ül egy bizonyos székben, mint az, hogy mi van a fejében.
■ A rá nehezedő társadalmi nyomás megengedi majd Markó Bélának, hogy egy liberálisabb nemzetpolitikát folytasson?
▼ Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy társadalmilag érzékeny, realista politikát kell megcélozni, amely valóban képes megjeleníteni az erdélyi magyar társadalom érdekeit. Hogy engedik-e? Nehéz kérdés, de egy politikusnak legyen ereje, legyen koncepciója és diplomáciai érzéke ahhoz, hogy ne folyamatosan az erőszaknak engedjen. Rémes – és ebben látom a baloldali és a liberális értelmiség gyöngeségét –, hogy csak kívülről érkező erőszak esetén tudnak összefogni, amikor már nagy a baj. Közben hiányzik a folyamatos, napról napra történő építkezés. Csak remélem, az RMDSZ-ben vannak olyan politikusok, akik szerint nem érdemes konfliktust keresni, hanem a létező konfliktusokat próbálni okosan megoldani, olykor úgy érvényesíteni az érdekeket, hogy túljár mások eszén, de semmi értelme a sértődéses, indulati politizálásnak, amely amúgy sem vezet sehová. Akik talán jobban tájékozódnak a világban, látják azt, hogy a világpolitikához hogyan viszonyulnak a kérdések. 2001 óta a jobboldal mindenütt megerősödött, de nem kell elhinni, amit folyamatosan mondogatnak, hogy a liberalizmus, a baloldal végképp megbukott. Ez ugyanis nem igaz, mert látszik, hogy bizonyos országokban éppen megerősödött. Nem lehet egyetlen esemény alapján megítélni a világot. Árnyaltabban kellene látni, jobban odafigyelni a globális politikára.
■ A Székelyföld kiköveteli magának a radikális hangvételt. És mégiscsak ott van a szavazóbázis nagy része.
▼ A Székelyföldet sem homogén tömegként kellene szemlélni. Ott is vannak olyan emberek, akik építeni akarnak, olyanok, akik egy válsághelyzetet nem úgy akarnak megoldani, hogy megkeresik a bűnbakot, s elagyabugyálják, hanem megpróbálnak problémát megoldani. Nyilván könnyebb megverni valakit, ha fáj valamim, mint megkeresni azt a gyógyszert, ami tudna segíteni. Ott is élnek értelmiségiek, akik így gondolkoznak, csak nem látjuk, holott őket kellene erősítenie az RMDSZ-nek. Tetszik nekem, ahogy a Transindex odafigyel erre a régióra. Most volt éppen egy békeakció Kézdivásárhelyen, biciklis felvonulás Sepsiszentgyörgyön. Fiatalokat kell bevonni és megértetni velük, nem csak a konfliktusban, nem csak abban tudunk élni, hogy kit kell gyűlölni. A gyűlölködés fárasztó, unalmas, egyhangú; ép lelkű ember aligha választja jószántából.
■ Minek tulajdonítható, hogy a fiatalok nagy számban sorakoznak fel a szélsőséges politika mellé?
▼ Magukra vannak hagyva, a szülők fáradtak, a felnőttek nem tudják, mit csinál a gyerekük, nem is merik megnézni, mivel foglalkozik. Sem a szülők, sem a tanárok nem találják meg a kapcsolatot a gyerekekkel. A gyerekek viszont igénylik, hogy valaki eligazítsa őket, hiszen látják, milyen kusza ez a világ. Akkor jön egy szélsőjobboldali ideológia, amely a következőkön alapszik: mi vagyunk a legjobbak; ha hozzánk tartozol, erős és jó vagy; ha nem tartozol hozzánk, alsóbbrendű vagy, gonosz vagy, gyenge vagy, és el fogunk taposni. Melyik fiatal ember – aki nem képes kritikailag felülvizsgálni, hogy valóban úgy van, ahogy mondják neki – ne akarna a jók és erősek közé tartozni. Arra kellene megtanítani a fiatalokat, hogy nézzék meg, ki és mit mond, hogy mit jelent, amit mond, és amit mond, milyen viszonyban van a világgal. A diákoktól nem várhatunk el ilyen analitikus képességeket, ha erre nem tanítjuk meg őket egész kicsi koruktól. Ha tekintélyelvű társadalomban próbáljuk felnevelni a gyerekeket, akkor ők az első erős tekintély mögé felsorakoznak. Az a gyerek, aki nem mondhatta el a véleményét, akinek a mondandójára nem voltak kíváncsiak, akivel nem kezdtek óvodás korától beszélgetni, hanem elhallgattatták, az később is azt várja, hogy valaki erős őt megvédje, mondja meg, mit kell tennie, vagy adjon a kezébe egy fegyvert, amitől ő is erősnek érzi magát. Nem olyan bonyolult ezt megérteni, csak sok munkával jár, hogy megvédjük a gyerekeket ezektől a nézetektől.
■ Mondta, hogy civilként politizál. Hiányolom a civil társadalmat az erdélyi magyarság köréből, a független gondolkodású civileket. A létező civil szervezetek nagy többsége politikailag elkötelezett, vagy a politikától függő. Miért nem hallatják a hangjukat a függetlenek?
▼ Még mindig nem vagyunk felnőttek. A totalitárius diktatúra, a tekintélyelvűség kiskorúságban tartotta az embereket. Egyébként vannak kis érdekszervezetek, például a kóbor kutyák védőszervezete, vagy a kerékpárosoké – ezek konkrét célokért küzdenek, nem is mindig hiába.
És vannak független, fiatal politikai elemzők. Ezekkel a fiatalokkal szeretnénk havonta egyszer kimondottan civil politikai esteket szervezni Kolozsváron. Ezért dolgozni kell, magától nem lesz semmi, ezt is végre meg kell tanulnunk.
A politikai függetlenséget nem adják, hanem együtt, viták során, lehetőleg érdekmentesen formáljuk. Azt látom még az erdélyi magyar politikai szférában, hogy aki politikusként kezdett el dolgozni, elveszítette civil érzékenységét, és részese lett a – mellesleg igen kicsi és provinciális, ám komoly anyagi haszonnal kecsegtető – nagypolitikai játszmáknak. És ebben a térben nem releváns számára, hogy mit mond egy önmagát valamiért felelősnek érző civil. Az erdélyi magyar politika az utóbbi húsz évben egyre inkább ignorálta az értelmiségiek koncepcióit (egyik ilyen máig is zavaros példa az önálló magyar egyetem kérdése), nyilván, csak vazallusokra volt szüksége, konstruktív kritikára nem. Számos olyan emberrel beszélgetek, akik jól látják a dolgokat, de az működik bennük, hogy nincs értelme nyilvánosság előtt kifejteni. Nincsenek meg a minimális feltételek arra, hogy az embernek kedve legyen politikai kérdésekben implikálódni. Nagyon személyes döntés kell legyen a nyilvánosság előtt felvállalt politikai tudatosság, hogy képes legyen az ember akkor is művelni, ha szemmel láthatóan semmi hatása nincsen. De mi a másik opciónk? Hogy jönnek a váteszek, akik megmondják a tutit, és akkor néhány évtizedre megint lőttek a demokráciának. Sehol sincsen kevesebb probléma, de az ember azt tapasztalja némiképp demokratikusabb országokban, hogy a civil lakosság, az értelmiség, a művészek nem a konyhában vagy a kocsmában morognak, ha nem tetszik valami, hanem nyilvánosság előtt teszik szóvá a dolgot.
Nem pártpolitikáról van szó, engem nem érdekel a pártpolitika, hanem a társadalmi kérdések érdekelnek. A Solitude Akadémián láttam azt, hogy Argentínától Szerbiáig, videóművészektől írókig a kortárs alkotók milyen értelmét látják annak, hogy megszólítsák a társadalmat olyan szinten, hogy nem csak a szakmának szóljanak, hanem azt is tudják, hogy be kell menni az emberek közé.
■ Mint mondja, a társadalmi kérdések érdeklik, nem a politika. Csakhogy a kelet-közép-európai országok még ott tartanak, hogy a politika határozza meg a társadalmi jelenségeket, a közéletet, még a gazdaságot is.
▼ Vagy a gazdaság határozza meg a politikát.
■ Az volna a jobbik eset.
▼ Ez megint a civil szféra gyengesége, hogy hagyja a politikát uralkodni a nyilvánosság eszközei felett. Ma a politika minden téren megpróbál dominálni. Lehetne a politikában egy kis önmérséklet, bízhatna kicsit jobban a civil szférában, ne mindent ő akarjon eldönteni, a kuratóriumoktól kezdve, minden kérdésben. Az értelmiséget nem kérdezik meg. Az értelmiséget kiszorították a politikából. A politikának is jót tenne az önmérséklet, hogy ne csak közvetlen hasznot, a következő választásokat tartsa szem előtt, ne csak négy évben gondolkodjon, hanem arra is tekintsen, mi lesz húsz év múlva. Azonban az építkezés melósabb dolog.
Az interjút Simon Judit készítette. Megjelent az Erdélyi Riport 2009/38–39., október 9-i számában.