Istennők besorolás nélkül
Három nő, három színésznő nézegeti az Élet próbatábláját, majd mesél arról, melyiküknek milyen szerepet, sorsot gyermekkort, karriert osztott ki a nagy Rendező. Röviden így foglalhatnám össze a X. Nagyváradi Nemzetközi Színházi Fesztiválon (FITO) hétfőn látott Zeițe de categoria B (magyarul talán a Másodosztályú istennők adja vissza leginkább az eredeti címet) című előadását. Az Andrei Măjeri ötlétre alapuló és általa rendezett darab szövegét Alexandra Felseghi írta. Az előadást a bukaresti Alkotásért, Művészetért és Hagyományért Felelős Központja (CREART) Teatrelli projektje keretében valósították meg, a fellépők Elena Ivanca (a kolozsvári Lucian Blaga Színház), Ioana Dragoș Gajdó (a nagyváradi Regina Maria Színház) és Silvia Luca (a Botoșani Mihai Eminescu Színház) színművészei. Hadd állapítsuk meg: az ötlet és annak is megvalósítása sikeres volt.
A három színművésznőt percekig tartó állótapssal ünnepelte a közönség hétfőn a Transilvania Stúdióban, és ők ennek a tapsnak minden másodpercét megérdemelték: szívszorítóan őszintén osztották meg életük és pályájuk fényesebb és sötétebb pillanatait a közönséggel. A három teljesen eltérő háttérrel rendelkező színésznő ugyanakkor teljes egységet alkot az előadásban – nem kisebbítik, hanem hangsúlyozzák, erősítik egymást, bár a darab kezdete mást sejtet: felidézik ugyanis a trójai háború kitörését okozó helyzetet, A legszebbnek feliratú aranyalmát, melyet a sértődött Erisz, a viszály istennője dobott három istennő közé.
A színpadi istennők azonban nem egymásnak esnek, hanem mesélnek gyermekkorukról, vágyaikról, és a néző akár akaratlanul is azonosulni tud valamelyikük egy-egy élethelyzetével. Hosszú az útja a Székelyföldtől Nagyváradig Ioana Dragoș Gajdónak (Gajdó, hosszú ó! – ismétli többször is), akit pár pedagógusnak szánnak, a színművészetet választja. Hosszú az útja – a képletesen elmesélt vonatút, a hajlani érkezés, az éhség, a pénztelenség felidézése – Elena Ivanca-nak Kolozsvárra, a színművészetire. Ha a földrajzot is nézzük a leghosszabb a Silvia Luca útja, aki balettművésznek készül, majd Moszkvában végzi el a színművészetit, és Romániában is színpadra lép. Mint elhangzik, gyermekkorában kétévente láthatták a család romániai rokonait, hogy nem igazán beszélhetnek róluk, és egyik hazatérés során a határőr tönkreteszi a süteményt… Ismerős helyzet lehet ez sokunknak, akik éltünk az 1989 előtti Romániában, kétévénte mehettünk Magyarországra az ott élő rokonokhoz – és a többi. Magyar és orosz szavak is keverednek az előadásba, melyen megidézik Vlad Mugur rendező alakját is.
És hallunk szerepálmokról, férjhezmenetelről, gyermekáldásról és annak elmaradásáról, az édesanya kegyetlen betegségéről és haláláról – és arról, hogy mindeközben fellépni kellett, próbákra kellett járni. Hallunk olyan lehetőségekről, amelyek azért maradtak el, mert a hölgyek nem kértek a szereposztó díványból, mert gerincesek maradtak, mert… És büszkén vallják és vállalják: ők másodosztályú istennők, mert vidéki színházakban játszanak: Nagyváradon, Kolozsváron és Botoșani-ban. És velük izgultunk, nevettünk és sírtunk az előadás alatt, amelyben kevés a jelmez és a díszlet egyetlen fogas – de annál több a színpadi jelenlét, és az élet. A tehetséges színésznők, a kategóriákba be nem sorolható istennők élete.
Kép: Defoto