Horkantás-hálavers
Angyal kutyámnak
Első éjjel
nyüszítve bújtál
tenyerembe,
azt hitted
konokul elhagytak
újra.
Barnasárga füled
hajolva búsult,
kövér bőröd alatt
szipogott tanácstalan
az ebfájdalom.
Kutyasors, kutyaélet,
ember csinálta kór!
Első sétánkkor
sárgaarcú szeptemberben
bóbiskolt a lakónegyed,
vén, nyárlangyos levélszagot
szippantott be
feketegomb orrod,
idegen kutyalábak kémiáját
firtattad a póznatövében,
ütemesen kopogott
aprócska mancsaid alatt
a ráncos beton,
nyelvedet lógattad,
nem tudtad mi végre
ez a nagy sietség,
s hogy a lakásban miért
nem lehet megtenni
ügyes-bajos dolgokat.
A félhomályos télelőkön, amikor
emberbundámba kóstol
rendszerint az egyedüllét,
a húson a vakolat már
szúette szőrme csak,
ínyencként
falja fel a kedvem,
kajánul vigyorog,
jóllakott bendőjét
simogatja …
Ilyenkor unicumokkal
végzem el a szokásos
heti lélekmosást,
csak úgy, öblítő nélkül,
hogy hamarabb marja ki
a fölösleges könnyingert
a szemből.
A részegség centrifugáját
makacsul kapcsoltad le rólam,
szénfekete szemed mintha
kacsintott volna akkor,
s a sarokból a sárgaszivacs
labdát hoztad.
Rámancsoltál a papucsomra.
Ezüstszürke prémed elûzte
a lokálórák bûzös érzékiségét,
a pillanatokig felejtés borgőzét.
A hajnali villamos nem zörgött
be többé a gondolatokba,
ahogy volt ez sokszor,
ismétlődött volna most is:
a parketton csönd,
nem csoszognak feléd,
fölöslegesség-érzet,
senki sem igényli a
lélegzésed.
Belehorkolsz a szürkületbe
ott szöszmötölsz a könyvespolc
alatt folyton,
összeszuszogod a szőnyeget,
sétálunk képzelt körforgalmakban.
Ketten, hat lábbal belakjuk a Földet.