Hol horgász vagyok, hol hal
Kőrössi P. József: Egyik vendégünk és barátunk arra kért, kérdezzem meg, hogy a nagy Podmaniczky Frigyes családjához van-e közöd?
Podmaniczky Szilárd: A nagy Podmaniczky családhoz igazából egyenes ágon, bizonyíthatóan egyelőre nincs közünk, de még lehet. Úgy sikerült ezt ma délután elképzelnem, mint hogyha egy cseresznyefának a hatalmas ágbogát látnánk és azok az ágak valahol nem érnek össze, de a gyökere az a Lengyelországbeli Mani-hegy tövéből ered. Onnan, hogy Pod Mani.
K. P. J.: Cegléd – ahonnan most jöttél, mert ott voltál a szüleidnél, mielőtt találkoztunk volna Pesten – mit jelentett számodra?
P. Sz.: Cegléd a születési helye általában azoknak az embereknek, akik a Cegléd környéki falvakban laktak. Én úgy születtem Cegléden, hogy oda vitt be a mentő, de egyébként Jászkarajenőn töltöttem a gyerekkoromat. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromig egy ilyen nagyon édes falusi miliőben éltem, amire visszaemlékezve leginkább egy nagy párás dzsungel jut eszembe, ami tele volt rejtélyekkel, titkokkal, biciklizésekkel, felfedezésekkel. Édesapám tanárember volt, édesanyám irodán dolgozott, úgyhogy gyakorlatilag könyvek közé születtem. Kedvenc játékaim közé tartozott, amikor megtanultam írni – Petőfi- vagy József Attila-versek ritmusában magam is írtam verseket.
K. P. J.: Ez hány éves korodban volt?
P. Sz.: Igazából olyan hét-nyolc éves koromban. De az írásbeliségemet – hogy ezt így merjem nevezni –, azt hiszem, olyan ötéves koromtól tudom datálni, amikor megpróbálkoztam valamiféle írással és mutattam édesanyámnak, hogy na ez jelent-e már valamit? Azt mondta, hogy ez még nem. Aztán kaptam egy fél órát, újabb próbálkozások, és valószínűleg zavartam a vasalásban, vagy a főzésben, mert azt mondta, na fiam, ez már jelent valamit. Akkor megnyugodtam. Utána a szüleim elköltöztek Ceglédre, mert ott volt édesapámnak munkája, én meg oda jártam gimnáziumba a falusi általános iskola után. Igazából ott kezdődött az a fajta pályafutásom, ami eleinte borzasztóan távol tartotta egymástól a természettudományokat és az irodalmat, vagy a bölcsészetet, hogy így mondjam. Mert akkoriban – nem tudom, lehet, hogy most is így van – fakultatív oktatás volt a gimnáziumban, választani kellett két tárgyat – 16 évesen –, amire majd felteszi az ember az életét. Hát ez borzasztó dilemma elé állított 16 évesen, és akkor azt mondtam, annak ellenére, hogy én írtam már akkor is, hogy legyen a matematika és a fizika, mert az egy ilyen egzakt valami. Az irodalomhoz, az akkori irodalomhoz, vagy ahogy akkor tanították, nem tudom, ez mára mennyit változott, igazából az irodalom vitt bele a folyamatos írásba. Ugyanis általában nem olvastam el a kötelező olvasmányokat, és mivel az osztályfőnökünk volt a magyartanárunk, ezért rám mindig kiszabott büntető-fogalmazásokat. A következő órán pedig fel kellett olvasnom, gyakorlatilag abból állt ezeknek az irodalomóráknak az első 15 perce, hogy ilyen felolvasó színházat tartottam az előző nap megírt munkáimból. A tananyagi irodalom meg az általam írásnak vélt valami, amit én akkor nem neveztem irodalomnak, valahogy így gerjesztette egymást.
K. P. J.: Hadd szakítsalak meg egy pillanatra, mert szerintem itt érintesz valami olyasmit, amiről később beszélgetni fogunk. Te évekkel ezelőtt a leggyakrabban közlő tárcaíró voltál. Darvasi Lacival is beszéltünk a Délmagyarországról – meg veled is akarok erről –, nem lehet, hogy akkor alakult ki ez a tárcaírói ritmusod? Naponta több tárcát is írtál, ha úgy adódott, három-négy lapot is elláttál.
P. Sz.: Valóban az írással – ezekkel a büntető-fogalmazásokkal – én mindig úgy voltam, mint az étkezésnél. A legfinomabb falatot a végére hagytam, mert tudtam, hogy az a napnak vagy a tanulási szakasznak a legkellemesebb része. Volt úgy, hogy 4 órától 10-ig tanultam, és akkor 11 órakor megírtam egy dolgozatot. Ezt jó, hogy szóba hoztad, erre idáig nem gondoltam, hogy a tárcaírás az egy olyan műfaj, hogy jön a szerkesztő és azt mondja, figyelj, öreg, nem tudom, hova raktam a másik kéziratot, fél óra múlva lapzárta, itt van neked 40 sor, mondjuk nem tudom én, 3200 karakter, hát mondjuk olyan 3201 karakterig elmehetsz. És ezt illett teljesíteni fél óra alatt. A mai napig meg tudom ezt csinálni, benne van az embernek a ritmusérzékében, amin mondjuk csodálkoznak is, amikor a Népszavához kérnek valamit. Itt azt mondják, hogy 6500 karakter, és akkor 6499 karakternél abbahagyom az írást.
K. P. J.: Nem szoktak kérni tematikusat? Nem úgy készülnek ezek a tárcák, hogy van egy ötleted a buszon, a villamoson, csinálsz egy skiccet, egy vázlatot, ott van előtted a táblán, a számítógépen egy cetli, vagy van esetleg egy füzeted? Darvasi is leírt egy füzetbe néhány slágvortot, vezetőszót, és akkor majd megírja, ha úgy adódik – szóval akkor találod ki a történetet, vagy a fejedben gyűjtöd?
P. Sz.: Az olyan fantáziával megáldott ember, mint amilyen én vagyok, általában nem jegyzetel. Ez is gyakorlatilag a problémája a tárcaírásnak. Olyan gyakorlatra tudtam szert tenni a tárcaírásban, ami például azt jelenti, hogy én a Délmagyarországnak írtam havonta nyolc tárcát, hetente kettő jelent meg.
K. P. J.: Hány éven keresztül?
P. Sz.: Ezt 17 éven keresztül csináltam.
K. P. J.: Nem is tudjuk összeszámolni, hogy ez mennyit jelent.
P. Sz.: Ez rengeteg anyag, egy része kiadatlan is. Irgalmatlan mennyiségű anyag. Hogy több legyen a szabadidőm, úgy döntöttem, csütörtök délelőtt megírok négy tárcát, csütörtök délután pedig a következő négyet. És akkor készen voltam a havi munkámmal, lehetett másra fordítani az időt.
K. P. J.: Például mire?
P. Sz.: Például horgászásra.
K. P. J.: Menjünk vissza a matematikussághoz. Nagyjából kiderült, hogyan is kezdődött. De az írónak adott-e valamit? Tanulhat-e ebből az író, hogy matematikus feje van, vagy volt?
P. Sz.: Azt hiszem, én úgy írok, amilyen matematikus vagyok, illetve voltam. Ami azt jelenti, hogy a matematikus úgy dolgozik, hogy adott egy probléma, és azt a problémát igyekszik megoldani. Képes voltam akár három-négy napot is ülni egy matematikai problémán, és azzal az apparátussal, ami az ember fejében volt, azzal megpróbáltam ezt a problémát megoldani.
K. P. J.: Ezek olyan problémák, amelyeket mások már megoldottak?
P. Sz.: Voltak olyanok is, amiket mások nem tudtak megoldani, ezt például a szerencsejáték területén próbáltam kamatoztatni, de a többsége nyilván olyan probléma volt, amit egy ilyen iskolai jellegű dologban kellett megoldani. Az írásban sem csinálom másképpen, ott arról van szó, hogy a problémát saját magamnak fogalmazom meg, tehát nem példatárból veszem elő, hogy mi az, amit szeretnék megoldani, hanem az életem során találkozom egy olyan talányos dologgal, amit én írásban szeretnék megoldani. Ugyanaz a fajta modellalkotás működik mindkettőben. Példa erre a szótár, a Szép magyar szótár – előreszaladtam kicsit –, amiben ötezer darab történetet olvashatnak ábécérendben. Ezt is egy matematikus agy rakta be így. Azt is kiszámoltam, hogy ezt a könyvet öt év alatt tudom megírni úgy, hogy a sebességem napi három szócikk volt.
K. P. J.: A tárcák mellett?
P. Sz.: Igen, a tárcák mellett.
K. P. J.: Ez a sorozat több éven keresztül az Élet és Irodalomban jelent meg, de ott nem ábécérendben, hanem úgy, ahogy írtad…
P. Sz.: Csináltam ehhez magamnak egy kis projektet. Megnéztem, melyik az a szótár, aminek a számossága kicsi, de még szótárnak tekintik, és azt találtam, hogy ezek a kisalakú angol–magyar, német–magyar szótárak általában ötezer címszót tartalmaznak, és akkor úgy gondoltam, ha már szótárnak fogok hozzá, ne alibi szótár legyen három darab szóval, hanem legyen ötezer szó – ez előre ki volt találva –, és azon gondolkoztam, milyen modellel tudnám én a magyar nyelvből kiválasztani azt az ötezer szót, ami ebben a szótárban szerepel. És akkor azt mondtam, első körben nézzük meg azokat a főneveket, igéket és mellékneveket, amelyekben sehol nem található összetett szó, és ezzel eljutottam körülbelül 3500 szóig, utána pedig egy újabb kört tettem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy itt vannak sorrendben a szavak, A-ban a magyar szavak, B-ben is a magyar szavak, C-ben is és így tovább, ezekből én ilyen szeleteket képeztem. Tehát itt ábécérendben vannak a szavak. És utána a legvégén állítottam őket szótárformába, sorrendbe, gyakorlatilag az írás közben nem is tudtam, hogy majd a könyvben mi mellé mi fog kerülni, milyen sorrendben fog megjelenni a könyvben.
K. P. J.: Folytassuk Szegeden. Szegedre kerülsz, ha jól tudom, valamikor 89 környékén…
P. Sz.: Igen, előtte a főiskolát ott végeztem matematika–fizika szakon 83-tól 87-ig. Ez aranyidőszak volt, ugyanis előtte fél évet elvégeztem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, úgy hívták a szakot, amire jártam, hogy „termelési rendszerszervező”, amiről a mai napig nem tudom, hogy mit takart, mert odáig nem jutottam el, hogy ezt megtudjam. Ugyanis rájöttem, hogy mindaz a munka, amit nekem ott csinálni kellett, csavarokat rajzolni, stb., annyira azért nem kreatív, hogy le tudna kötni. És akkor az egyik barátom – aki azóta filmrendező lett – ,Paczolay Bélának hívják, egyik délután felütötte valahol a továbbtanulási kézikönyvet és Szegednél nyílt ki. És azt mondta, Szegeden rengeteg csaj van, oda kell menni. Én meg fogtam magam és úgy döntöttem, jó, az egyetemről oda jelentkeztem át, csakhogy én nem tudtam, hogy a pedagógia szak az gyakorlatilag az általános iskolai anyagon megy keresztül. Én, amit fél év alatt a Műszaki Egyetemen tanultam, az négy évig olyan bőségesen elég volt a főiskolára, hogy gúlát döftem gömbbel, én már bármit ábrázoltam. És az volt a furcsaság, hogy ehhez képest a felvételin – amikor én már integrálszámítástól kezdve mindent tanultam – ilyen kérdést tettek fel, hogy mondjak speciális négyszöget. Biztos, hogy gondolkoztam rajta vagy két percig, hogy mi lehet ebben a ravaszság, mégis mire gondolhatnak? Merthogy nem négyszögre, meg téglalapra, vagy négyzetre és téglalapra, az biztos. Mondtam nekik, hogy nem tudok speciális négyszöget, nem tudom, mire gondol. És akkor azt mondta, hogy ne vicceljen, maga műszaki egyetemre járt, csak ismeri a négyzetet. Ja mondom, azt igen, csak mondom, én már tudom ábrázolni függvénnyel a négyzetet, én már ott tartok, nem egy ilyen résznél. Úgyhogy az a négy év nekem nagyon kalandos volt, mert úgy tudtam végigmenni az egészen, hogy közben már tudtam mindent.
K. P. J.: Abban az időben jó néhányan Szegeden éltetek, Háy János, Darvasi, Kurdi Fehér János. Ez egy izgalmas élet lehetett, izgalmas főiskolás, egyetemi évek, valamennyien írtok már akkor, sőt, egyetemi lapot csináltok, és ebből a társaságból ma már jelentős írók nőttek ki, sőt jelentős szerkesztők is, Takács Jóskát is feltétlen említeni kell. Harmadkor volt annak a lapnak a neve. Ebből nőtt ki tulajdonképpen Budapesten a Nappali Ház, ami hosszú éveken keresztül az egyik legizgalmasabb vezető lapja volt az irodalmi életnek. Tőled is megkérdezem: milyen volt köztetek a viszony, volt-e valami rivalizálás? Én tudom, hogy Te Háy Jancsival már akkor is nagyon jó barátságban voltál, aztán nagyjából egy időben kerültetek, te és a Darvasi a Délmagyarországhoz, s két hasonló kaliberű, hasonló teljesítőképességű, csak más stílusban, nyelven író ember voltatok. El tudom képzelni, hogy volt köztetek valami rivalizálás.
P. Sz.: Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy gyakorlatilag ilyen közelről nem lehet rivalizálni, ráadásul Fehér Jánossal, Háy Jancsival, Darvasival a főiskolán találkoztam, és a főiskolás éveim voltak azok, amikor én egyáltalán azt vettem észre, hogy más is foglalkozik ilyen dologgal, hogy ír. Én ott találkoztam olyan emberekkel, akikkel életemben először az írásról lehetett beszélni, mert másokkal maximum a borról vagy a sörről. Akkoriban elég furcsa verseket írtam – először verseket írtam –, és nem igazán tekintették azt, nemhogy irodalomnak, hanem furcsa volt az, hogy valaki a matematika–fizika szakról ír olyanokat, hogy „az indiánok beérik Kodállyal. Dobogó hamvaik egy zenemű rejtett sorai”. Nem értették, honnan jönnek ezek a teljes, totális atonális sorok. Hát éppen abból, hogy én logikát tanultam, és próbáltam teljesen illogikusan írni a verseket.
K. P. J.: Ez tudatos volt?
P. Sz.: Igen.
K. P. J.: Így akartál különbözni?
P. Sz.: Nem másoktól különbözni, hanem azt láttam, hogy a nyelv az egy olyan anyag, ami nekem engedelmeskedve be tud járni olyan tartományokat, amiket például a matematika képtelen bejárni, mert a folyamatos modellalkotó képességével nem bírja birtokolni a nyelvnek azokat a területeit, ahol a nyelvnek inkább a zenéje jelenik meg és nem a tartalma. Tehát volt közöttünk egy folyamatos, állandó kapcsolat, amiben egymásnak a munkáit elolvastuk, megnéztük. Az valóban egy nagyon kalandos időszak volt, megélni azt, hogy számomra az írás egy szórakozás. Mit mondjak, milyen szórakozáshoz hasonlíthatnám, ami teljesen haszontalan? Mintha valakinek az lenne a hobbija, hogy az újságból kivágott betűket felragasztja a falra. Ez egy ilyen furcsa szórakozás. Egyszer csak jön valaki, és azt mondja, ezért én fizetek neked. Ahány betű, annyi forint. Hogy az én írásaimért pénzt kaptam, amiből könyveket vásároltam, számomra nagy kaland volt, hogy megkaptam egy versnek a honoráriumát, fogtam két hatalmas nagy sporttáskát, felutaztam Pestre és bevásároltam az antikváriumban a könyvekből. És akkor két napig nyolc zsömlével ott ültem a könyvek között, talán nem is olvastam őket, csak ott voltam közöttük és lapozgattam őket. És akkor kezdtem el életemben először igazából ahhoz mérni azt, amit én írok, hogy hogy szólal meg. Más. Akkor éreztem meg azt először, hogy ami a könyvekben van, az nem egy halott irodalom. Számomra a gimnázium azért volt nehéz, mert az irodalom, mint olyan, tantárgy, számomra egy halott valami volt. És akkor vettem észre – ez huszonéves koromban volt –, hogy ezek a könyvek bizony hozzám beszélnek. Ezek az emberek hozzám szólnak.
K. P. J.: Olvastátok egymás írásait?
P. Sz.: Igen, olvastuk egymás írásait.
K. P. J.: Ez hogyan történt? Volt mondjuk egy irodalmi kör, felolvastatok, megvitattátok?
P. Sz.: Nem, elmentünk egymáshoz házibulikra, volt, amikor a fürdőkádban olvastuk, más a hűtőszekrényből. Ezek így hozzátartoztak az élethez, hogy nem egy dolgozószobai irodalom volt, hanem mindenki, amit éppen kihozott magából. Emlékszem rá, hogy Fehér Jancsira akkor éppen a francia szürrealisták voltak nagy hatással, és neki óriási sikerei is voltak, mert akkoriban Magyarországon francia szürrealisták hangnemében nem nagyon írt senki verset. Engem meg nagyon behálóztak Hajnóczy Péternek a novellái, és állandóan ilyen alkoholos ködöket írtam, aminek köszönhetően az első kisebb antológiában, ami megjelent, abban azt írták rólam, hogy alkohol, erőszak és nem tudom, milyen mámorban úszok. Ez olyan ciki volt, mert szerettem volna édesanyáméknak megmutatni, de nem mertem, mert mit fognak rólam gondolni. Volt ennek egy ilyen nagy heroikus háttere, amiben nem igazán irodalomról gondolkodtunk, hanem magának a nyelvnek a természetéről, ez az életünk része volt.
K. P. J.: Ezek világmegváltó találkozások voltak?
P. Sz.: Hát világmegváltó nem.
K. P. J.: Nálunk ez Váradon úgy volt, ha összeültünk hatan-nyolcan akárhol, valamelyikünk lakásán – akinek volt egyáltalán –, vagy mondjuk egy kocsmában, az biztos, hogy a következő fél órában az volt, hogy alapítsunk egy lapot. Nálatok nem ez történt? Mert erre a korra jellemző, huszonévesen mi mást akar az ember, mint saját fórumot.
P. Sz.: Mi stencileztük az írásainkat, azt hiszem, a két János.
K. P. J.: Ez illegális volt.
P. Sz.: Én nem tudom, hogy akkor mi volt a legális meg az illegális, csináltuk. Azt tudom, hogy az én munkám ebben az volt, hogy írtam valami szöveget, képeket ragasztottunk, tehát ez nagyon belenyúlt az avantgárdnak abba az idejébe, amikor a párizsi Magyar Műhely-esek hozták Magyarországra a költeményeiket: montázsok, képversek és a többi, amiket mi persze megpróbáltunk utánozni. Mi újságból vágtuk ki a betűket, és azokat ragasztottuk, ők meg nyomdatechnikával csinálták.
K. P. J.: Papp Tiborékkal volt kapcsolatotok, a Magyar Műhely-esekkel, a párizsiakkal?
P. Sz.: Volt egy nagy kaland, azt hiszem, Kalocsán volt egy szokásos éves párizsi Magyar Műhely-találkozó, az egyik barátom szerzett valahonnan egy Trabantot.
K. P. J.: Akkoriban még be voltak tiltva, vagy már jövögettek?
P. Sz.: Azt hiszem, akkor már ilyen féllegális állapotban lehetett. És akkor az egyik barátom szerzett valahonnan egy Trabantot és azzal mentünk le Kalocsára. Olyan élményekben volt részünk, hogy idős irodalomtörténészeket láttunk klottgatyában fürdeni a Szelidi-tóban. A Trabantunkkal, azt hiszem, egy kukoricásban parkoltunk, ott aludtunk benne, ahonnan a csősz sörétes puskával kikergetett, tehát ez erősen hozzátartozott ehhez a fajta irodalmi magatartáshoz, mindenféle kalandot és viszontagságot szívesen vállalt érte az ember.
K. P. J.: Ilia Mihállyal volt kapcsolatod?
P. Sz.: Az az érdekes, hogy mivel én nem az Ilija tanár úréknak az egyetemére jártam – bár áthallgattam, átjártam filozófiát meg ilyen-olyan tárgyakat hallgatni, amikor olyan tanárok tanították, akiket szerettem volna én is hallgatni – érdekes módon a Misi bácsival később, inkább a 2000-es években barátkoztunk össze.
K. P. J.: A prózádban – tudomásom szerint egy kivételtől eltekintve, – ha összefüggő történetek vannak is, lazán összefüggő történetek, de mindig valami rövid történetekből építkezik az egész. Könyveidben is, mint a Feltétlen emberek, szinte tárcákból építkezik a nagy egész, kivétel a Két kézzel búcsúzik a leopárd című regényed, ami egy összefüggő egyenes.
P. Sz.: Igen, csak addig annyi tárcakönyvem jelent meg, hogy erről se akarták elhinni, hogy regény. Erre is azt mondták, hogy tárcakönyv.
K. P. J.: Vajon jól sejtem-e, hogy az akkori időszakodat a tárcaírásban való gondolkodás, a rövidprózában való gondolkodás határozza meg, s nem jelenti ez azt, hogy egy nap, ahogy mondtad, megírtál nyolc tárcát, és ezzel felapróztad magad, ezért nem születtek akkoriban ilyen összefüggő, regénynek nevezhető művek?
P. Sz.: De, sajnos arról van szó. Nemrég megkaptam az Erdélyi Riportnak azt a számát, amelyben Darvasi Lacival volt beszélgetés, és ő is erről a tárcaírós időszakról számol be. Úgy látom, ezzel a fajta tárcaírással, rövidpróza-írással egyszerűen elvette az ember a levegőt másfajta műfajok elől. Tehát annyira elhitette magával – mert volt egy ilyen légköre az újságnak –, hogy az igazi profizmusnak az a csúcsa, amikor egy fél óra alatt le tudom írni a 3500 karakteres novellát, ennek nagyon erős hatása volt az emberre, s ennek köszönhetően mindent, ami körülvett bennünket, tárcákban, rövid történetekben dolgoztunk fel. Én akkor találtam erre egy magyarázatot is, mint ahogy mindenre lehet magyarázatot találni, azt mondtam, hogy az életünk sem egy összefüggő, hatalmas nagy regényes történetből áll – a fizikában is azt mondják, hogy minden kis korpuszokból épül fel –, és akkor én ezzel igazolva láttam azt, hogy a tárcairodalom képes ugyanolyan univerzumot létrehozni, mint hogyha egy nagyregényt írna meg valaki, csak éppenséggel kis részekből tevődik össze. Az utóbbi években látom, hogy ez nem egészen így működik. Tehát amikor van az emberben egy olyanfajta automatizmus – köszönhetően a végtelen fantáziájának –, hogy igazából bármit le tud írni, akkor én az utóbbi években azt tapasztaltam meg, hogy csak éppen a valóság mellett mentem el. Minden mellett elmentem, ami velem és a környezetemben történt. Ez ilyen légkalapácsként ért engem, amikor ezzel szembesülnöm kellett, hogy igazából nem az én egóm a fontos, amit én a fantáziámmal és a kapott tehetségemmel meg tudok írni, hanem most ezerszer fontosabbá vált számomra, hogy milyennek látok egy embert, hogy meg tud-e indítani egy embernek a mozdulata, a mondata. Mondok erre egy példát. Balatonbogláron élek most, és ott mindig félelmetesek ezek a lomtalanítások. Hogy az embereknek a kidobott és maximálisan levetett holmijait mások még hasznosításra alkalmasnak találják. Egy ilyen lomtalanítási délután álltam kinn az erkélyen, valamin ott gondolkodtam, és elment előttem egy roncs autó, a csomagtartóban rossz dobtárcsás mosógéppel, és ebből a Zsiguliból kinézett rám egy korombeli nő. És a szemében olyan tisztaság volt, azt láttam abban a pillanatban, hogy neked az az élet jutott, hogy ott állsz az erkélyen és nézel engem, ahogyan ezeket a vackokat szállítom, de nem tudok mit tenni. Ez annyira mélyen megrendítő tudott lenni, hogy egyetlen tekintetből írtam utána egy novellát. Szükségem van arra most már, hogy valami történjen velem. Még egy példát hozok erre. Az egyik pesti utcán megláttam egy fiút, aki egy hatalmas dobtárcsás mosógéppel a kezében, nyakában egy táskarádióval ment az utcán, hallgatta a rádiót. És hogy el tudja viselni azt az iszonyatos fizikai terhet és fájdalmat, amit ennek a gépnek több kilométerre való cipelése jelentett, a Bartók rádión komolyzenét hallgatott. Ezek megrendítő pillanatok.
K. P. J.: Azért a rövidprózákban – de a regényedben, a Két kézzel búcsúzik a leopárdban is – vannak olyan hitelesen leírt történetek, amelyekről meg vagyok győződve, hogy csak veled történhettek meg, és csak te vehetted észre őket.
P. Sz.: Hát például a leopárdról – ez egy különleges szerelmi történet – ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy életrajzi jellegű, de nem történt meg a valóságban. Egyszerűen arról van szó, hogy én 33 évesen, mondjuk akkor nősültem meg, 33 éves koromig kerestem a társamat, és mivel nem találtam a rengeteg keresés közepette, azt mondtam magamnak, hogy egyetlen dolgot tehetek ebben az állapotban, hogy nem keresem tovább, befejezem a keresést, viszont nyitottá válok mindenre. És ez a könyv arról szól, hogy egy férfi visszaköltözik a gyerekkori kulisszái közé a szüleinek a házába, és egy kirakatban, már maga sem tudja, hogy vagy egy bábut öltöztető nőt lát meg vagy magát a bábut, de innentől kezdve megpróbálja valahogy megközelíteni ezt a valami maximális társnak és szeretetnek a közelségét, ami nem egy könnyű dolog.
K. P. J.: Miért kellett eljönnöd Szegedről – nyilván kellett, ha eljöttetek –, és miért Balatonboglár? Azt tudom, hogy te a Balatonba mindig szerelmes voltál, imádtál ott horgászni, együtt is horgásztunk, de nem a Balatonban, máshol, te szenvedélyes horgász voltál. Azért mondom, hogy voltál, mert útközben megkérdeztem, és azt mondtad, hét éve horgásztál utoljára.
P. Sz.: Egyébként ez egy metamorfózis. Mert mióta nem horgászok, azóta úszok. Hol horgász vagyok, hol hal.
K. P. J.: Tényleg szenvedélyes horgász voltál. Ez olyan volt számodra, mint Darvasiéknak a foci. Képzeljék el, úgy horgászott, csak neki sikerült ez, két bottal, és az egyik botján volt kapás, berántotta, és miközben húzta ki az egyiket, a másikon is volt kapás, azt is berántotta és két halat húzott ki egyszerre. Ezt senkitől nem láttam még. Nem egyszer csinálta ezt. Szóval, mindig csak hozzá mentek a halak, hozzánk soha. S képzeljék el, amikor horgászott, nem ette meg a halat, mert nem evett halat, most viszont útközben beszélgettünk és elmondja nekem, hogy Szegeden hol lehet a legjobb halászlét enni. Ki fogom deríteni, hogy ez milyen összefüggésben van azzal, hogy te megváltoztattad az íróiságodat. Teljesen más író vagy ma, és tényleg teljesen más, teljes szakítás következett be – erre a könyvek a tanúk – ahhoz képest, amit a 90-es évek végéig, 96-ig, 97-ig műveltél. Amit most csinálsz, az teljesen más. Erre is visszatérünk, de Balatonboglárt szeretném, ha elmesélnéd.
P. Sz.: Ha nagyon egyszerűen akarnám fogalmazni, akkor lehetőség nyílt arra, hogy azirányú kalandvágyunkat kielégítsük a feleségemmel, hogy oda költözzünk, ahova szeretnénk, mert örökségek, szomorú örökségek ajándékaként tudtunk egy kis házat építeni magunknak. Úgy gondoltuk, hogy mivel Szeged már annyira növekszik, hogy Szeged határa beleér Makóba vagy Deszkbe, hogy oda most kiköltözni egy lakótelepre nem jó. Mivel laktam már lakótelepen – ráadásul temetőre nézett –, úgy döntöttünk, megkeressük Magyarországon azt a helyet, ahol ha lehetőségünk van rá, élni szeretnénk. Jártuk az országot sok éven keresztül, mindenféle helyeket megnéztünk, csak épp Balatonboglárra nem gondoltunk, ahova egyébként tavasszal, ősszel lejártunk egy hónapra pihenni, meg horgászni. Az nem jutott eszünkbe. Bejártuk az egész országot, sőt volt olyan, hogy Badacsonyban lefoglaltam egy házat, és azt mondtam, hogy oké, holnap mehetünk, aláírjuk a szerződést, egy gyönyörű nagy ház volt Badacsony oldalában, ahonnan a bazaltköveket lehet látni, meg a Balatont. És éjfél előtt tíz perccel azt mondtam, hogy valamiért nem. Hogy ez az iszonyatos élénk fantáziám ott nem tudja elképzelni magát. És felhívtam az ingatlanközvetítőt és azt mondtam, hogy nem. Ilyen kálváriák után rájöttünk, hogy ha Boglárra járunk, hát miért nem ott akarunk lakni? Miért máshova akarunk menni?
K. P. J.: Szegedről szinte menekülésszerű volt a távozás.
P. Sz.: Ez nagyon furcsa volt, ilyet én nem éreztem soha életemben. Nem tudom, találkoztak-e már ilyennel, hogy szinte minden múlt idő lett körülöttem. Úgy éreztem, hogy a múltam kulisszái között sétálok, és hogy mindenhez köt valami emlékem, de úgy éreztem, ez már nem a jövő idő. Az újságnál befejeződött a tárcarovat, megszüntették, tudtam meg a zöldségesnél az egyik kollégától. Nem is nekem mondták. Egyszerűen véget ért bennem a város. Véget ért bennem az a lakás, amiben laktunk. Attól féltem, hogy ha majd kipakoljuk a bútorokat, akkor majd le fogok szaladni a teherautóra és felhordok mindent, merthogy ezt nem. Hát majdnem ez történt egyébként, mert mikor leköltöztünk Balatonboglárra, és első reggel felébredtünk, néz a feleségem és azt mondja: haza akarok menni. És azt mondtam, hogy Úristen, ezek után, hogy mindent felszámolt maga mögött az ember és elköltözött 300 kilométert, amire azt hitte, majd az az otthona lesz, és kiderül, hogy mégse. Szerintem a prózaírók feleségei szokták ezt csinálni.
K. P. J.: Az, hogy írói magatartásodban, az írásművészetedben ez a nagy váltás bekövetkezett, ennek van köze ehhez a költözéshez, ehhez az elmeneküléshez, vagy a Librarius megjelenésének? Te egy műhelyt hoztál létre, egy olyan műhelyt a Librarius-szal, ami egy online irodalmi fórum, de nem csak az, ebben webáruház van, sok egyéb más. E két dolognak egyszerre volt, van köze ahhoz, hogy íróként is váltottál. Az elmúlt időszakban Podmaniczky Szilárd kifejezetten a valóságból merítkezik, riportkönyveket ír, interjúkötetet készül írni, s ezek a könyvek, a Döglött kutyával őrzött terület, ami például két könyvet tartalmaz, a Nő és a férfi című, vagy itt van a Balatoni világok című könyv, vagy a Szeged-könyved, ezek mind-mind szinte a móriczi valóságot hozzák, szemben azzal, amiről eddig beszéltünk, hogy ugye a fantáziájából élt. Most nem a fantáziából él, hanem egyszerűen észreveszi az embert az utcán, észreveszi a szőlőt a Balaton-felvidéken, észreveszi a gazdát, észreveszi a tűzoltót és a hajóskapitányt és ezekről az emberekről alkotva készülnek szinte a teljesen valóságos, irodalmi riportnak nevezendő művek. A váltáshoz ennek a két dolognak köze van?
P. Sz.: Mivel mindennek mindenhez köze van a matematikai gráfelmélet szerint, itt is azt hiszem, erről van szó. Én az a fajta ember vagyok, aki szeretné megérteni a saját életét, hogy mi történik vele, próbáltam én is összerakni ezt a váltást, hogy miért gondolkodok egészen másképpen. Volt az életemnek egy nagyon különleges időszaka – 2005-ben egy fél év –, amikor Konrád Györgynek köszönhetően kijutottam Svájcba egy fél évre egy művészeti ösztöndíjjal. Egy kolostorhoz épített apartmanban laktunk a feleségemmel, alattunk, a hálószobánk alatt volt a kolostornak az oltára, a fejünk felett pedig a kolostor harangtornya. Tehát ég és föld között lebegtünk és mindehhez nyitottak nekünk egy bankszámlát – ez egy ilyen ösztöndíj volt –, és fél éven keresztül gyakorlatilag a nyugat-európai művészet, képzőművészet Svájcban felhalmozott összességét láthattam. Ami egy olyan kultúrsokk volt számomra, hogy nem találok hozzá hasonló élményt. Mindamellett azt vettem észre, hogy ez a svájci élet teljesen más, mint a kelet-európai. Vezettem akkor egy kis naplót, és abban megfogalmaztam magamnak, hogy valószínűleg az a nagy különbség a nyugat-európai és a kelet-európai művészet között, hogy Nyugat-Európának a metafizikája nem a szegénységre épül. Ez megrázó élmény volt számomra. A másik pedig az, hogy én bele tudtam illeszkedni abba a társadalomba, amiről olyan rémhíreket kaptam előtte, hogy ha például én tíz óra után megnyitom a vízcsapot, akkor a feleségem harisnyáját rá kell húzni a vízcsapra, mert egyébként hallják a szomszédok és őrjöngeni fognak és mindenki figyel bennünket. Ehhez képest én fél év alatt asszimilálódtam a svájci társadalomba. Találkoztam számtalan kelet-európai emberrel, akikkel beszélgettünk, és ők is szidták a svájciakat, hogy ezek kiközösítik, hogy be se fogadják őket, és én mondtam nekik, hogy én ezzel nem így vagyok, ezt én nem érzem. Akkor jó néhányukkal társalogva jöttünk rá arra, hogy azért, mert ez a kisebbségi komplexus van bennük, és a svájci emberek csak tükröt tartanak a bennünk lévő kisebbségi érzéseknek. És akkor valahogy a régmúltból felmerült bennem Kafkának egy állítása, amit soha az életben nem értettem, számtalanszor leírtam, megpróbálom megfejteni, hogy mit jelent Kafkának az a felszólítása, hogy „a közted és a világ között folyó harcban a világot támogasd”. Ez egy olyan metafizikus kijelentés, amire az ember életében nehéz gyakorlati példát mondani. Mi az, hogy a világot támogassam? Legyek önzetlen? Mindent csak a világ javára tegyek? Nem ennyire egyszerű a dolog, mert akkor azt mondta volna, hogy legyél önzetlen. Hanem egyszerűen arról van szó, hogy két alternatívája van a világban való létezésnek: az egyik az, hogy aki folytatja ezt a küzdelmet a világ és az én között, az vagy az egóját teszi ki, én ezt tettem a 90-es években, csak magammal foglalkoztam. Míg az, hogy a világot támogatom a köztem és a világ között folyó harcban, az azt jelenti, hogy az írói munkáimban a világot jelenítem meg és nem saját magamat. Nyilván valamennyire benne van egyfajta szűrőként az, hogy én, de nem abból indul ki. Kafka állításának köszönhetően ott tartok, hogy igazából érdemleges munkát nem tudok leírni akkor, ha nincs valóságmagva. Ezzel szembesültem úgy öt évvel ezelőtt, mint szembesültem például tegnap is: felkértek egy színdarabnak az írására, amit így két nap alatt megírtam, egy színdarabot, mert hát mit nekem. És mondták, hogy ez lila gőz. És azért, mert megint a fantáziámra támaszkodtam és nincs valóságanyag mögötte. Egy valóságanyagból kell ezt megteremteni, akkor lesz számomra is most már hiteles ez a munka.
K. P. J.: Tehát akkor nem Balatonboglár, nem is a Librarius, hanem Svájc hozta ki belőled.
P. Sz.: Gyakorlatilag ez is hozzátartozik. Azzal, hogy befejeztem azt a fajta tárcaírást 2007-ben, hogy mindennap a fantáziámat kellett produkáltatnom, hanem volt időm rá, kellett, hogy legyen időm arra, hogy megtaláljam a világnak azokat a pontjait, amelyek számomra úgy nyilvánulnak meg, hogy az valami kíváncsiságot felébresszen bennem. Ez a felébredt kíváncsiság, úgy vettem észre, hogy mások számára is sokkal jobban kódolható. Mert azóta úgy érzem, inkább biankó prózát írok. Örkénynek az életrajzában nagyon jól olvasható, hogy úgy írta ezeket az egyperceseket, hogy ő is egy ilyen hatalmas írói kalandon ment át, amiben azzal találta magát szemben, hogy hiába ír öt jelzőt a tenger hullámzására, mindenkiben személy szerint fog hullámozni az a tenger, és elég csak annyit írni, hogy a hullámzó tenger, mindenkinek ott fog hullámozni a saját tengere. Ezek a lassú és aprólékos felismerések vezettek igazából odáig, hogy most ezt a fajta írói munkát tudom gyakorolni. Hát Boglár még annyiban járul hozzá, hogy ott a népsűrűség nagyon pici. Főleg télen, tavasszal és ősszel. Múltkor éppen felhívott valaki, s mondtam neki, hogy biciklizek, mondjad nyugodtan – erre azt mondta: ne, elütnek, valami baj lesz – mondom, ide figyelj, körülbelül öt vagy tíz perc múlva fogok találkozni a következő emberrel, úgyhogy mondhatod. Egészen más, ha tömegben van az ember, és más, ha van időm odafigyelni egy másik embernek a közeledésére, amikor jön felém az úton.
K. P. J.: Beszéljünk még a Librariusról. 1996 óta vállalkozó vagy, ez egy nagyon érdekes és nagyon egyéni, eredeti ötletekből kialakított vállalkozás. Te dolgoztad ki és te tervezted meg az egészet, és egyre inkább terjeszkedik, műfajokat vált, nem vált, hanem befogad, kéziratokat teszel fel, nem a sajátjaidat, hanem mások kéziratait szerkeszted, és könyveket is adtok ki.
P. Sz.: Ez úgy indult, hogy Svájcból hazatérve létrehoztunk egy alapítványt, ez az alapítvány adja ki azóta az én könyveimet, és mióta látom azt, hogy a hidegrázós éjszakáim elmúltak és valami sejtésem van a könyvkiadásról, azóta másnak a könyveit is kiadtuk. A könyvkiadással, egyáltalán az írói munkával kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy ha az írói munkának nincs médiatámogatása, ami azt jelenti, hogy nem jelenhet meg a tévében, rádióban vagy nézettebb honlapokon, akkor gyakorlatilag azok a könyvek nem léteznek. És mivel a tapasztalatom szerint tévét létrehozni elég költséges, papír alapú újságot létrehozni megint nagyon költséges, rádiózásról nem is beszélve, ezért úgy gondoltam, hogy látva azt, hogy az egyes kis szerzői honlapoknak a látogatottsága általában 5-10-15 fő szokott lenni, esetleg elszalad valami miatt százig, de igazából nem több…
K. P. J.: Nézettségről beszélsz.
P. Sz.: Napi nézettségről. Tehát nem tudja azt a fajta változatosságot nyújtani. És itt jött az én ötletem: mindazok, akik úgymond a periférián érzik magukat, nem tudják magukat és a munkáikat megjeleníteni a különböző médiumokban, azok mi lenne, ha összefognának. Én erre létrehozok egy szerkezetet, amire fel lehet tölteni az írásműveket, az interjúkat, vagy éppen az ő aktuális gondolatait, és így szép lassan, már tizenöten vagyunk. Azt lehet tapasztalni, hogy folyamatosan frissülünk, és a látogatóink most már 200-tól 2500-ig vannak naponta, ami egy internetes portálnál nagyon jónak számít, főleg kulturális témában. Ráadásul, hogy hasznosítsam az elmúlt 17 évemet, amit napilapnál töltöttem, ismerve a közelmúlt sajtótörténetét, a vidéki napilapokban gyakorlatilag megszűnt az irodalmi melléklet. Amikor a vidéki sajtót a külföldi cégek privatizálták, akkor pénzügyi megfontolásokból könnyebb volt kifizetni azt az újságírót, aki 100 flekkre kapott 70 ezer forintot, mint azt az írót, aki írt neki 15 oldalt ugyanennyi pénzért. Tehát a felületre eső egységár miatt az irodalmat eltüntették ezekből a lapokból. És itt jött az én gondolatom, hogy ezeknek a vidéki napilapoknak viszont megvan az online változatuk, és mi lenne akkor, ha a mi műveinket, amelyek rajta vannak a Librariuson, megjelenítenénk ezeknek a vidéki napilapoknak az online változatán. És csodák csodája, nyitott kapukat döngettem, ma már több helyen is tesztelik, hogy milyen látogatottságot hozunk, és kiderült, hogy hiába irtották ki ezt a fajta kulturális mellékletet, az embereknek, ha nem is mindenkinek, aki a bulvársajtót olvassa, de egy részüknek, van érdeklődése ezek felé a műfajok felé is. A kollégáim azt mondják – én nyilván ezt nem mondom ki –, valószínűleg sajtótörténetet írunk ezzel a honlappal. Ráadásul azért is gondolhatom ezt, mert olyan műfajokat szabadítottunk fel, amelyek a papír alapú újságokban ritkaságok volt. Például az egyik írónő…
K. P. J.: Megsértődik, ha azt mondod, írónő. Az egyik író.
P. Sz.: Jó, ezek szavak…
K. P. J.: Nem szavak, megsértődnek.
P. Sz.: Az egyik író, aki nő – egyébként hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy az egyik író szült egy gyereket, nem? Az egyik írónő szült egy gyereket, merthogy a téma erről szól, és kérdezte, hogy mit írjon. Ő esztétikát tanít a szombathelyi egyetemen. Mondom, hogy tanulmányokat meg esztétikát szerintem ne, ezzel ne próbáljuk bombázni a napilapokat. Kérdeztem, hogy mi az a mélységes élményed, amiről szívesen beszélnél? Azt mondja, hát a gyereke. Akkor, mondom, írjál blogot arról, hogy mi történik köztetek, hogy telik az idő, mit látsz egy gyereknek a nevelődésében. Elkezdtük építeni, és az az érdekes, hogy van, aki továbbra is úgynevezett primer irodalmat ír – mondjuk így: fikciós irodalmat –, de legtöbben rátaláltak annak ízére, hogy olyanokat írjanak meg, amik a hétköznapi életükből izgalmasak, és nem akarnak belőle tárcát írni, meg novellát írni, vagy regényt írni, hanem a hétköznapjaik jelennek meg. Érdekes módon ebben leginkább külföldön élő írónők a partnerek. Például a napokban kapcsolódott be egy madridi hölgy, aki gyermekirodalmat tanít egy egyetemen, és a mindennapjait írja le. Pillanatok alatt ott lettünk Madridban általa. Akkor van egy másik hölgy, aki húsz éve költözött ki Svédországba és Jávorszarvaslesen címmel írja a blogját. Ilyen svéd atmoszférákat. Úgy látszik, Skandinávia az én kedvenc területem lett, Finnországból is jelentkezett egy hölgy, ő pedig régi finn történeteket dolgoz fel kis írásokban.
K. P. J.: Két dologról beszéljünk még röviden. A színházról és a filmről. Kezdjük a színházzal, mert a filmről úgy szeretném, ha beszélnénk, hogy azt az el nem készült váradi filmet elmesélnénk. Tehát akkor a színház. Van egy színdarabod, amit másfél éve játszanak. Albert Einstein paprikáskrumpli, és ezt az RS9 Színház játssza, Vallai Péter és Csuja Imre főszereplésével. Van egy színházi múltad, egy színházi jelened, mondtad, hogy most rendeltek meg tőled egy darabot, ez azért egy másik világ, mint a te prózai világod, azt hiszem.
P. Sz.: Igen, ez egy másik világ. De igazából ott is fel kell építeni annak a színházi világnak a teljes testét, és az általad említett Albert Einstein paprikáskrumpliban számomra épp az volt az érdekes, hogy ebben nem csak íróként vehettem részt, hanem a természettudományos része miatt – nagyon jól ismerem Einsteinék életrajzát –, illetve amiről a legelején beszéltünk, jól ismerem, hogy miben hasonlít egymásra egy természettudós embernek a kutatása és egy író embernek a kísérletező írásmódja. Ennek a két dolognak a szerencsés találkozásában találtam egy olyan pontot, ami Einsteinnek az életét nagyon rövid időre a magyar királyságba, Titelre helyezi. Ezt idáig nem dolgozta fel senki, amikor Einsteinnek és feleségének, Mileva Maricnak, megszületett első gyermekük, akkor a felesége Titelre visszautazott a szüleihez. És maga a darab arról szól, hogy az ott gyerekét nevelő Milevát meglátogatja Einstein. Tehát ezzel Magyarországra léptünk. És utána felveszünk egy olyan horizontot, nevezzük így, merthogy ugye azt nem titkolhatjuk ebben a darabban, hogy mindez már múlt idő, gyakorlatilag minden hozzáférhető az ő életükről, és ezek után a két ember között elindul egyfajta rivalizálás. Ugyanis van egy nagy pikantériája Einstein relativitáselméletének. Az, hogy ezt közösen írta a feleségével, csakhogy amikor a kéziratot leadta, akkor a felesége nevét lehúzta a kéziratról. Ez egy olyan dramaturgiai pontja az ő életüknek, amit Einstein viccesen annyival ütött el, hogy amikor a felesége felteszi a kérdést, hogy miért csináltad ezt, azt mondja Einstein: azért, mert úgy gondoltam, hogy mi egy kő vagyunk. Wir sind ein stein. Ezzel talált magyarázatot Einstein.
K. P. J.: Fitzgerald Scott A nagy Gatsby című regényét úgy írta, hogy éjszakánként kilopta a feleségének fiókjából a felesége naplóját, amit az mindennap vezetett, és ebből írta meg.
P. Sz.: Nem is rossz ötlet.
K. P. J.: Csak tudni kell, hogy a feleség naplót ír. Mikor megjelent a könyv, a feleség akkor szerzett róla tudomást, és óriási botrány lett belőle, de mondjuk, ez a hölgy amúgy is egy botrányhős volt.
P. Sz.: Ehhez hozzáteszem a feleségem témában – hogy ezt a szálat is vigyük –, a könyveimet általában a feleségem szokta, ha nem is lektorálni, de szerkeszteni. Ő sok mindent lát és észrevesz, amit én nem, és amikor olvasta ennek a könyvnek a női részét, előtte nem találkozott ezekkel az írásokkal, letette elém az asztalra és mondta, hogy klassz, de van egy kérdésem: honnan ismered te ennyire a nőket?
K. P. J.: Egyébként most fordítják angolra az Albert Einstein paprikáskrumpli című darabodat Amerikában.
P. Sz.: Igen, volt egy nagyon furcsa találkozás, elment az Einstein darabra egy hölgy, írt utána egy levelet, hogy neki tetszett, s ő angolra szeretné fordítani. Mondtam, hogy jó. És akkor a második levelében írta meg, hogy az édesapja 14 éve dolgozik Kaliforniában az Einstein Papers projecten, ami Einsteinek az összes keletkezett és ma is keletkező, vele kapcsolatos művét összegyűjti. Tehát véletlenül belenyúlt ez a színdarab egy ilyen hatalmas nagy gyűjteménybe.
K. P. J.: Beszéljünk a te filmes életedről. Évek óta írsz forgatókönyveket, ezek egy részéből – nem tudom, hogy nagyobb vagy kisebb részéből – filmek készülnek, majd említs néhány címet is, de beszélj egy olyan filmedről, ami nem készült el, a forgatókönyvről, ami nem készült el. Ez Váradon játszódik, Ady váradi léte idején, nem tudom, volt-e címe, te írtad a forgatókönyvet Réz Pál eredeti ötletéből.
P. Sz.: Eredeti ötletéből, tanácsaiból, illetve Dutka Ákosnak A Holnap városa című könyvéből. Gyakorlatilag egy óriási anekdotaanyagot gyűjtöttünk össze erről az időről, amit nem is kellett annyira gyűjteni, mert élő emlékek, illetve számtalan könyvben benne vannak, igazából az volt az én forgatókönyvírói feladatom, hogy egy olyan történetre fűzzem rá ezeket az anekdotákat, amiben be tudom mutatni történetiségében azt, hogy Ady vagy Juhász Gyula hogyan élt itt.