Alapjáraton költő vagyok
Riporter: Amikor Parti Nagy Lajosról írnak, sokan elsősorban a nyelvi jelenségekre figyelnek fel, ismerjük a megállapításokat, hogy egyszerre gátlástalan nyelvroncsoló és nyelvépítő. Mint szerző, sokoldalú író számára nem zavaró ez, hogy elsősorban a nyelvi dolgokra figyelnek, s nem feltétlenül arra, ami mögöttük van?
Parti Nagy Lajos: Hol zavaró, hol nem, az ember ezt lassan megszokja, belenő, tudomásul veszi. Elég sok időt eltöltve ezen a pályán, úgy van ez, hogy bizonyos jelzőket ráakasztanak az emberre, már akire ráakasztanak. Rám ezt aggatták, egyáltalán nem véletlenül. Ez valahol így van, hiszen ahogy megragadható egy műalkotásnak a mibenléte, az mégiscsak nyelvi természetű dolog, mégiscsak nem a mitről szól, hanem a hogyanról. Innen nézve számomra evidens, hogy ha bármihez nyúlok, a nyelvhez nyúlok hozzá, amin keresztül elmond engem a dolog. Tényleg kérdés, hogy én mondom a nyelvet, vagy a nyelv mond engem. Nem zavar, s nem vélem, hogy ha a nyelvről van szó, ne gondolnának a világra, amit én teremtek. Amúgy ezt a nyelvet nem tartom se különösnek, se gátlástalannak, a legszűkszavúbb, a legtakarékosabban fogalmazó író is ugyanúgy a nyelvet gyűri, préseli, takarékos, finom anyaggá. Például egyáltalán nem gondolom, hogy Bodor Ádám kevesebbet dolgozik a nyelvvel, a saját nyelvével, mint én az enyémmel. Csakhogy amíg az övé nagyon szikár, visszafogott, visszafaragott nyelv, az enyém mindig burjánzóbb, játékosabb, a dolgot sokfelől körbejáró. De ugyanúgy a nyelvből dolgozunk.
Riporter: Ha leckét kellene tartania Parti Nagy Lajosból, hogyan vélné, a nyelvi szintek keverése mennyire konkrétan eszköz az író kezében?
P. N. L.: Nagyon nehéz magyarul úgy írni, hogy ne keverjük a nyelvi szinteket. Én csak magyarul írok, nem tudom, hogy más nyelveken könnyebb volna-e, talán a nagy nyelvekben könnyebben, világosabban, markánsabban lehet szétválasztani a nyelvi rétegeket, mint a magyarban. Száz-százhúsz év óta itt annyira egymásba folynak a nyelvi rétegek szociális értelemben is, meg a dialektus értelmében is, hogy nagyon nehéz széjjelszedni. Ha valaki erre rá is játszik, s szándékosan fikcionál egyfajta értelmiségi nyelvet meg egy ledurrant nyelvet, s a kettőt egymásba csúsztatja, mondván, lám, ebben az utcán található anyagban is ott van valami, ami felcsillan, s ebben a csillogó értelmiségi beszédben is ott van valami sáros, drabális, hétköznapi, akkor ez egyfelől stiláris kérdés, mert szeretem ezt a fajta keveredést, másfelől szemléleti, mert arról szól, hogy az ember milyen szemüvegen keresztül nézi az egészet. Nevezetesen, ha a groteszk szemüvegén keresztül nézem – ami egyszerűen a fenségesnek meg az alantasnak az összecsúsztatása, tehát különféle nyelveké –, akkor ez szemlélet is, ha úgy tetszik. De nem is kell ezen nagyon spekuláljak, hisz alig van ma már a világon olyan sziget, ahol úgy beszélnének huzamosan magyarul, hogy ne lehessen észrevenni ilyen regiszter-keveréseket. Ennek van egy másfajta aspektusa, mégpedig az, hogy az ember mennyire használja a kultúra nyelvét egy hétköznapi kontextusban. Mennyire használ, kever egy versszövegben kanonizált szent szövegeket, a Himnuszét vagy a Szózatét efemer, félalpári, kérészéletű szövegekkel.
Riporter: Szerzői tapasztalatai szerint a fordítói mennyire tudják visszaadni a szövegeinek az eredeti funkcióját, üzenetét, játékát?
P. N. L.: Elvben ugyanazt nem tudják elérni semmilyen fordítás esetében. El tudnak érni jobbat s rosszabbat. A fordítás mindig egy új műnek a létrehozása, ahol a kor divatján, az elvárásokon meg a fordító kreativitásán és tisztességén múlik, hogy mennyire marad a szöveg közelében, s mennyire alkot saját művet. Adott esetben akár jobb művek jöhetnek létre, mint az eredeti. S van, aki olyan feladatot vállal, amit nem tud teljesíteni, mert nem bírja invencióval. Mert ez átírás, átveszek egy szöveget, amelynek a célnyelven kell megszólalnia. Az én nagyon nyelvből lévő szövegeimnél nagyon nehéz, hiszen tele vannak szójátékokkal, szóviccekkel, olyan hivatkozásokkal, amik csak ebben a közegben élnek meg. Tehát vagy megtalálja valaki a pandanjait, vagy helyettük másokat talál. A tapasztalatom az, hogy akkor sikerültek legjobban a fordítások – amit meg tudok ítélni valamelyest, az a német –, amikor volt olyan bátor az alkotó, hogy újraalkotta a szöveget. Én is jártam így németről fordítva, hogy megteremtettem a magam magyar változatát. Én úgy vagyok szkeptikus, hogy nem gondolom, hogy ez egy az egyben áttehető lenne. Ezért nagyon fontos, hogy írók fordítsanak írókat, ami nagy nyelvekből kis nyelvekre mindig megvalósul, de kis nyelvekről nagy nyelvekre nem. Nagyszerű fordítók dolgoznak, de ez nem ugyanaz. Hiányzik az a bátorság, hogy elvállaljam, hogy egy kicsit hasonló megoldással a lelkem mélyén már az enyém legyen. Ehhez írónak kell lenni.
Riporter:A váradi találkozó A könyv utóélete program részeként fut. Mennyire fontos az Ön művei esetében ez az utóélet?
P. N. L.: Az ember magától nem fut a könyvei után. Ha alkalom adódik, nyilván szembesül velük. Majdhogynem azt mondom, a könyvnek csak utóélete van, ha a könyvnek az olvasók közt eltöltött életét értjük utóéleten. Amíg én megírom, az egy más dolog, hisz úgyis az olvasóban fejeződik be, s teljesedik ki a könyv. Ilyen értelemben ez fontos. Úgy az embernek nem szabad a könyveire rátelepednie, hogy ráül például az értelmezésekre, s rigorózusan igyekszik elvárni azt, hogy egy bizonyos könyvét csak egy bizonyos módon értelmezzék. Drámaíróknál van ilyen, van, aki rettentően ragaszkodik ahhoz, hogy egy színdarabját csak ebben a felfogásban, csak így játsszák, s ha nem pont úgy történik, ahogy elképzelte otthon, akkor azt hiszi, hogy meghamisították. Ez egy natúr ostobaság. Van egy művészet, az irodalom, s van egy másik művészet, a színház, ott a produkció, az előadás a műalkotás. Az ember akkor jó sáfára könyve utóéletének, ha sokféle értelmezhetőségét kínálja a saját szövegeinek. Kiszolgálnom nem akkor kell az olvasót, amikor írom a könyvet, mert akkor nem áll módomban. Az borzalmas, ha az író az olvasóra gondol írás közben. Amikor megvan a könyv, az olvasó megérdemli, hogy az író foglalkozzon vele, válaszoljon a kérdéseire, vagy elfogadja azokat az értelmezéseket is, amelyek mondjuk totál messze állnak attól, amit az író gondol. Ki mondja azt, hogy az én értelmezésem autentikusabb, mint az olvasóé?
Riporter: Egyes prózaírók hajlamosak újraírni a műveiket, most hirtelen Spiró György jut eszembe. Szokott-e érezni hasonló késztetést?
P. N. L.: Ilyen konkrétan nem fordult elő, ő valóban speciális eset, hogy egy terjedelmes regényt újraír. De már régóta nem gondolom azt, hogy ezek a szövegek, amiket én csináltam, valamikor is véglegesek lennének. Ha az ember meghal, pro forma persze véglegesek, mert én már nem nyúlhatok hozzájuk, legfeljebb hozzányúl a szövegromlás. Olyan értelemben nagyon tanulságos, amit Spiró csinál, hogy eltelik egy csomó idő, s másként lehet ugyanazt a tárgyat megfogalmazni. Ennek van másik nézete is: igazából ugyanazt a regényt, művet írjuk egész életünkben, bizonyos részek újra és újra előkerülnek más szövegváltozatban, mint egy nagy betonkeverőben darálódnak bennünk a szövegek, nincs végleges szöveg. A fagyott kutya lába írásaiból, ha dolgom lesz e novellák közül bármelyikkel, hozzányúlok és átírom. Ha nem lesz, akkor így maradnak. Nem gondolom azt, hogy van egy kész, végleges, megbonthatatlan változat. Még versnél sem gondolom azt, pedig sokkal bonyolultabb, egy vershez mindig kockázatosabb hozzányúlni, szigorúan technikai értelemben.
Riporter: Apropó vers, vannak, akik A fagyott kutya lába kötet novelláit is szabad versnek minősítik. Elfogadja ezt?
P. N. L.: Nehéz minden kétséget kizáróan azt mondani, hogy valami ezért és ezért vers, ezért és ezért próza. Én nem vagyok ennek a szaktudósa, egyszerű dolgokat szoktam gondolni, a sűrítettségi fok az, ami esetleg eldöntheti egy szövegről, hogy vers vagy nem vers, bár a modern próza már olyan sűrűségi fokon műveli a nyelvet, mint adott esetben a költészet. Az idő mutatta meg arról a valamiről, amit szabad versnek hívtunk harminc-negyven éve, hogy semmi értelme nincsen. Nevezhetjük így, úgy, ezek fokozatok, Esterházynak a szövege, a Fuharosok miért lenne kevésbé líra, mint egy epikus, nagyon szabad szövésű költemény, ami esetleg rímekben van írva és láthatóan versnek tűnik? Az a nyelv, amit én művelek, elég sűrű szövésű, eléggé metaforikus ahhoz, hogy lépten-nyomon szabad versként lehessen értelmezni, másfelől, ha van ilyen, hogy elsősorban melyiket vállalom a mesterségeim közül, én azt gondolom, alapjáraton költő vagyok, s ez nem valamiféle emelkedettséget jelent, hanem így jár az embernek az agya meg a keze. Van egy intuitív emlékezet, egy sűrítő képesség, meg az, hogy az ember szívesen gondolkodik képekben, vagy ilyen nagyon összesűrített, mikrocsipszerű szerkezetekben, s ezeket a kondícióit akkor sem tudja teljesen levetkőzni, amikor próza-mondatokat csinál. Ez megint arányok kérdése, előfordul, hogy ez túl van sűrítve, ismerek olyan költői prózát, ami nagyon idegesít. Nekem mindig az a gondom, hogy miként tudjak levenni ebből, aztán nekem is hol sikerül, hol nem.
Riporter: Beszélgetésünket egy gratulációval illett volna kezdenünk, Szép Ernő-díjas lett a minap, együtt a váradi kötődésű Hubay Miklóssal. Mit jelent ez a díj, egyáltalán hogyan viszonyul a díjaihoz, díjazásokhoz, melyekhez ünneprontóan sokszor hozzákeverik a politikát?
P. N. L.: A sok díjjal egy pöttyel jobb élni, mint a sok díj nélkül. Engem mindez olyan mélyen nem érintett, nem izgatott, nyilván azért, mert amikor úgy éreztem, hogy ezeket a díjakat nem ártana megkapni, akkor őszintén szólva meg is kaptam. Lehet azt mondani, hogy én bizonyos fajta adminisztrációtól nem fogadok el ezt, azt, amazt. Ám egy viszonylag működő demokráciában ezt nem tartom valami nagyon jó ötletnek. Olyan pedig nincs, hogy félig átveszem, félig nem, félig fogok is kezet, félig nem. Vagy átveszem, vagy nem veszem át. Amikor a Kossuth-díjat kaptam, kajánul meg-megkérdezték, hogy nem zavar-e, hogy ettől, attól, amattól kapom. Különösebben nem izgat, ennek fejében azt sem képzelem, hogy az ember jobb író, más ember lenne ezektől, megváltozna az élete.
Riporter: Závada Pál az ÉS-ben azt írta az ötvenedik születésnapjára: „Parti Nagy empátiával és idéző szeretettel fordul kollégáihoz.” Általában nem jellemző, hogy az írók túlzottan kedvelnék egymást, Ön mitől empatikusabb?
P. N. L.: Én nem hiszem, hogy más lennék. Amúgy az van, hogy az íróknak nem nagyon van idejük egymásra, illetve azt sincs értelme erőltetni, hogy mindenki mindenkit nagyon kedveljen. Sok kollégámmal jóban vagyok, sokakat van szerencsém nagyon tisztelni, mert ez az irodalom nagyon jó irodalom, minden elfogultság nélkül mondhatom, igenis világszínvonalú. Tehát nem olyan nehéz sok kolléga teljesítményét nagyra tartani. Akkor is, ha őket személy szerint nem is érzem mindig nagyon közelállónak. De mondom, kevés az idő, egyre kevesebb az idő mindenre. Pali nagyon kedvesen beszél erről, de én ebben semmi különöset nem látok, ráadásul most már nem is szerkesztek évek óta, tehát az sincs, hogy szakmányban foglalkozzak mások kézirataival.
Riporter: Vannak-e írók a szűkebb baráti körében?
P. N. L.: Hogyne, mondhatni szinte csak azok vannak.
Riporter: Mit gondol arról, hogy a politika erősen megjelent az irodalom környékén is, többféle írószövetség, társaság van. A politika a hibás, vagy maguk az írók is, akik engedték, hogy a politika ezt tegye velük?
P. N. L.: Nem mondanám, hogy az írók a hibásak egyedül, ez egy kivédhetetlen helyzet. Gyenge a civil társadalom. A politika olyan közel tudott férkőzni az emberek mindennapi életéhez, hogy az már totál egészségtelen. Diktatúrákban van ez így. Gondolom, a gyerekeink, az unokáink már ezt el fogják tolni maguktól, feltéve, ha megmarad a parlamentáris demokrácia. Nem szükségszerű, hogy a politika ilyen közel legyen hozzánk. Igen, mindannyian, elsősorban értelmiségiek, civilek, írók, felelősek vagyunk azért, hogy hagytuk, hogy tényleg nyers, egyszerű hatalmi érdekek mentén megosszanak szakmákat, választási kampányok mentén megosszanak családokat. Ha ilyen hülye egy ország közvéleménye, akkor egészségére! Ki fogja nőni, aztán kicsit szégyellni fogja magát. Ez egy marhaság, másrészt az is igaz, hogy egy jól rétegzett civil társadalomban nem lehet ilyen tahó módon beszélni a politikában. Vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani. Egy olyan politikai életben, ahol teli szájjal, nyíltan lehet zsidózni, és senkinek ez különösen fel sem tűnik, ott csoda, hogy befurakodik mindenhová a politika? Odáig azért eljutott már az értelmiség, de mondhatom középosztálynak is, hogy picit hátralépne már. Elég volt. Minden megvolt, mindennek az ellenkezője is. Nincs új a nap alatt.
Riporter:Ilyen értelemben a társadalom már túljutott a mélyponton?
P. N. L.: Amikor látom, hogy a köztársasági elnöki palotától tizenhat méterre masírozik egy félnáci, paramilitáris szervezet, akkor azt gondolom, bármi megtörténhet, igaz, erre nem gondoltam volna.
Riporter: Az a veszélyes, hogy masíroznak, vagy hogy az említett palota lakója nem határolódik el ettől kellő eréllyel?
P. N. L.: Én is azt gondolom, hogy élesebben, markánsabban el kéne határolódnia. Nagyobb baj az, hogy az egész társadalom csöndes, picit morgós asszisztálása mellett ez létezhet. Annyira nincs már ingerküszöb, ezt tartom a nagyobb bajnak. S azt, hogy nem látom, lennének olyan tekintélyes személyiségek, akiknek a kiállása igazán sokat számítana az emberek szemében. Az egész elitről gondolom azt, hogy meglehetősen eljátszotta a mintaképző szerepét, nem képes követendő mintát kínálni. Helyettük a kereskedelmi tévék tahósága adja a mintát, ez a legyünk lazák dolog. Amúgy ez nem a magyarok specialitása. Ha valamitől jót várhatunk, akkor attól, hogy kialakulnak ezek a kicsi sejtek, a család, kicsi közösségek, amelyek érintetlenek tudnak maradni a politikától, nem kell attól rettegniük, hogy négyévente ott is kicserélnek valamit, mert a gyerekszobában az új kormány nem cseréli ki a járókát. Csak ebben lehet bízni, meg kell találni azokat a tereket, amelyekbe az így értett politika nem teszi be a lábát. Amúgy én nem vagyok politikaellenes, ám azt látom, hogy a nagy pártok rosszul bánnak a lehetőségeikkel. De hát 16-17 év telt el, ez nagyon kevés idő, csak a mi életünkben sok, azt hittük, hihettük, hogy a mi életünkben a remélt változásokból többet látunk. Persze látunk is azért, például azt, ahogy jövök át a román határon, előhúzok egy kártyát személyi igazolvány gyanánt, intenek, s már megyek is tovább. Gondoltuk volna ezt húsz éve?