Hazatérés után
Levegőhöz jutva a kétkedő megbánás satujából
messziről látom már ősz apám tárt karját kapujából.
Ódon, korhadt fakapun léptem ki, telt tüdővel,
de hatalmas, fehér vaskapun lépek be, időm teltével.
Csorba cukortartó állt a szekrényrádió felett,
most minimalista polc, rajta egyetlen könyvszelet.
Molyrágta függönyök helyett leng enyhe organza,
az ó és avítt lukmartnak már nem volt sok haszna.
Orrom magot szaglászna, de a papagáj rég megdöglött,
kezem bundát vakarászna, de agarunk rég megszökött,
hátam gyerekkoromban pihenne, de a hintaszék eltörött,
lábam a sövényen átvinne, de szomszédunk elköltözött.
Félúton megakad a gyönyör felé evező lúdbőr a hátamon:
cirmosom csíkjai ugyanazok, de dorombolása más nagyon.
A városvég volt csipogása csürhe ricsajba merül,
a meg nem élt meg nem nyert emlékekbe kerül.
Hazajöttem. Végre.
De az ismerős és idegen kavalkádjába borulva
vergődik örömöm, csápja csömörbe szorulva.
Míg én önmagam tékozoltam, minden megváltozott.