Emberek vidékei – ciklus
Itt, vidéken, így…
A „legyes kocsmából” iramost kifelé jövet
Borzasztó dolog ez, egyedül kéne élni
Mégis, hiányzik az a reggeli mocorgás,
az a nyöszörgés, ahogy dörgölődzik,
ki is kell minden évben cserélni a vánkost
mert eldörzsöli, még a cihát is kiharapja.
Borzasztó dolog ez, nagyon össze lehet
szokni egy nővel. De be is kell néha vágni
az ajtót utána! Menjen a picsába az a némber.
Borzasztó dolog ez, egyedül kéne élni,
Mégis, mit az Istent csináljak, nem lehet másképp,
nem bírok, csak azzal a nővel, nélküle nem tudok…
Itt vidéken már csak így van, itt vidéken, csak így…
Korunk rumja a napszám
Korunk rumja a napszám,
Egy húzásra lenyeltem előre,
Nem szégyelltem kevés volt ebédre,
Talán maradnak az első és utolsó
Táncok, úgyis véget értek bennem
Azok a cafrangos bálok,
Már nem zavarnak
A kurvák, s a lányos talányok
Így az út egyre hosszabbnak látszott,
Lassan ingott, jaj, milyen sötétlő kezdet,
Felettem panaszlón!
Nézzétek!
Hogy fekszik…,
Bezzeg!
Rám már csak inteni kellett.
Igen, a színeket is szerette.
Sőt, a szenvedélyt, mint görbét.
Mert folyton, folyton, azaz öröklét…
Na, neki már nem jön a villanyszámla!
Jaj, ne is mond, ki is kéne fizetni.
Már ma!
Hisz a mélységben sem volt ki megtartsa!
Nem is csoda, már régen meghalt az anyja.
Ha látná szegényt, milyen ezüst-karácsonyi a haja,
Legalább volna, aki betakarja!
Maga nem érti…
Maga nem érti, mert nem értheti
Másként nem lehet. Csak így lehet.
Ezt csak így. Keményen. Kőkeményen.
Mert másként nem tud megválni
az ember a más nőjétől. Csak ha ellöki,
csak ha elrúgja magától. Megy ki az ember,
olyan pontos az, akár a svájci óra, pedig még
sötét van, de már mondja is nekem az ágyból,
– hová mész…! Én meg szó nélkül felöltözöm,
bekeverem a tápot, odaviszem a vödröket,
szépen betöltöm, odaadom nekik,
aztán csak nézem őket. Rágyújtok és nézem őket,
beszélgetek is velük. Igaz, búgatva vannak,
sivalkodnak is, de nagyon jól lehet az ólban
beszélgetni velük, igen jól…
Nem akartam…
Nem akartam nevet adni neki,
sose akarok, de valahogy mindig
lesz neki neve, valahogy lesz.
Ez a fürtös egyszer csak… Anna lett,
a jó édes anyját. Nem tudom, hogyan,
s miként, de egyszer csak Anna lett.
Tudja! Anna örök. Ez olyan okos volt,
mint a nap. Úgy nézett engem,
miközben beszéltem hozzá, de úgy,
mint egy vérmes kanca, még
egy lipicai, még egy angol telivér sem
tud úgy nézni…
Az asszony neheztel is rájuk,
de hiába mondom neki, vegye már észre
beléptünk a „juni-ólba”,
hívom is, jer már, „jer-európa”!
De rám se hederít,
még a dunyha alatt is szívja…!
Mit tagadjam, igen büdös.
No, azért lehet valami igaza, mert
mi innen egy tapodtat sem mozdultunk,
évek óta ki sem mentünk a faluból.
Gyakran mondja, szóljak, ha látok valamit.
Én ezért odabent sosem gyújtok rá
csak künn az abrakoltatásnál,
ott tartom a dohányt meg
a gyújtót is az istálló-gerenda alatt.
Na, ez az Anna, miután telezabálja
magát, nem olyan, mint az asszonyom, hanem
odajön, dörgölőzik és csodálattal néz engem.
Jókorát szippant a dohányfüstből,
mit tagadjam szemezünk is, hálásak vagyunk
egymásnak. Ni csak, maga is látja, hogy nyalja…
hő te, hő…hogy csutakolja a képemet, még mosolyít is,
akár az asszony. Pedig nem akartam nevet adni neki,
sosem akarok, de valahogy lesz neki neve,
valahogy mindig lesz.
Ezek a holtak
Élnék én, de ezek a holtak
nem hagynak, nem tudok
szabadulni tőlük, nem lehet
mit tenni ellenük.
Jönnek, jönnek, csak jönnek.
Mondja meg nekem már valaki,
ki az, aki él, és ki az, aki nem,
mert én nem bírom követni…!
Ezt így nem, rendet kell csinálni.
Élnék én, de ezek a holtak nem hagynak,
amióta a szomszéd is feltámadt,
bármit eltudok képzelni,
azóta nem járok már templomba sem,
inkább földre vetem magam,
és úgy imádkozom,
aztán hagyom, hagyom, hogy jöjjenek.
A múltkor éppen a költők,
– nem is gondoltam volna – sorban:
Ady Bandi és az a Dezső, a Kosztolányi,
ráadásul hangosan vitatkoztak, sőt,
az öklüket rázták egymás felé,
bele is szóltak mindenbe,
én azért is pásztor-gulyáslevest ettem,
nem is gondoltam volna Juhász Gyuláról
milyen sovány és panaszkodós,
de nekem a legfurcsább a Petri György volt,
aki a „káder-kádárokat” nagyon utálhatta,
köpött is rá, nekem meg
nem állotta azt mondani
– ismerkedjem az urakkal!
Máig sem tudom, hogy gondolja,
ilyen nagy emberekkel!
Élnék én, Ön is látja,
de ezek a holtak, vagy élők nem,
nem hagynak, nem engednek,
nem tudok szabadulni tőlük,
valahogy nem.