Az emberek vidékei ciklus II.
Így válok egyre
„az embernek önmagából művet kell alkotnia,
hogy az örökben, abban éljen.
De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja.”
Hamvas Béla
Vajon a tavasz vagy az ősz a mi otthonunk?
A tavaszban gyötrelmes a gondolkodást elrejteni,
pedig igazán az a mi birtokunk, s mikor a felfénylő
rügyfakadás tagadja bennem a konkrét időt,
akkor emlékezem, ami ősszel a boldogok elől
elzárt hevület. Így válok egyre szegényebbé én is,
mint birtokomhoz képest lennem kellene.
Nem kell mindent egyszerre…
a festő bort iszik, vagyis megissza azt,
ami érdemes a vászonra, s így fényimádó lesz,
aki nem féltékeny Istenre sem, mert tudja,
a bor ízét nem felfedezték, mint a nap szellemét,
hanem feltalálták, tehát nem kell mindent
egyszerre megfestenie, egyszerre viselnie,
mint a szeretetotthonban.
Engedjük őket szabadon
Belepiszkáltál egy kicsit.
Ugye rám gondoltál, ezért írtál meg,
hogy frankón összejöjjön.
Jól éreztem. Tudod! Én nem ilyen vagyok.
A madárnak is azért van szárnya, hogy repüljön.
Engedjék őket szabadon, engedjék!
Nekem semmi okom nyavalyogni, úgy alakult,
szép lassan Te lettél a lelki társam,
sőt, a szerelmem. Pedig tökre az ellentétem vagy.
Ez valami furcsa. Bármi rossz történik,
már nem anyuhoz, vagy apuhoz bújok,
hanem hozzád. Félek is egyedül lenni,
túl sok vagyok magamnak. Szétrobbanok
az érzésektől, de ugye abban is van csiklandós,
ha az ember nem tudja, mit hoz a holnap.
Totálisan vagy hogy…
nők, nők mindenütt csak nők,
képzeld, az enyém altatónak használja a tévét
azt hihetném legyőzte a világ,
de nem, na neki pedig aztán mindegy mi a műsor,
még az én mesémre sem kíváncsi,
pedig úgy lobognék utána, úgy lobognék
akár könnyű ballonkabát az őszi szélben,
vagy mint Delacroix képén levő trikolor
a SZABADSÁG kezében,
tudod, az a baj, hogy újabban nem is vacsorázik,
a krumplipaprikás is az ölében hűlt ki,
éjfélkor úgy keltem fel,
na…, na…, feküdjön már!
nők, nők mindenütt csak nők,
az enyém, mióta nálunk van ez a gazdasági válság,
úgy totálisan vagy hogy, a tojásért sem jár ki,
de én nem öntöm moslékba a kaját,
nem ám, inkább elteszem másnap reggelire,
inkább el, engem nem érdekel a túlvilági élet.
Kóborlásaim
„a szívnek vannak érvei,
miket nem ismer érvelő eszünk”
Blaise Pascal
kóborlásaim alatt
megint a soha el nem jövő
helyette újra egy kurva
ahogy kinéz a BMW ablakán
haja égig túrva
végig az út mellett
a barátnők
görcsbe húzva
ágyat, hazát
kínálnak
a transzcendensen
túlra
ugyan.
mit akarsz még?
befordult a nap alattad
s a benned ereszkedő sötét
egészen nem vakít már
ne félj
villanyoltás után
újra ölel az ég
a puha párnán
hozzám simuló
tested.
Eleinte nem szerettem
eleinte nem szerettem hallgatni
ahogy röfög, ahogy bőg,
de már tudom: ő is ember.
ha azt mondom neki:
cúdi, neh, neh, neh!
döcög hozzám,
ha visítok,
rohanva jön.
az asszony szerint
jó egy ilyen állat a háznál,
hűséges, nem is csatangol félre,
azóta nem félt,
sőt, nem átallja
azt mondani – megérdemli az,
akinek ilyen kell.
Ez igen nagy változás
az öregnél
nem maradt meg a pénz
a kocsmában is naponta
betérő vendég
s bár a süldőlányokat szerette
a keserű szomjúsága miatt
előtte és utána
pálinkát borított rá.
hazafelé menet meg
belesett a halastóba
markolóval emeltem ki
vizet pumpáltam belőle
még halat is nyelt
persze… na nem akkorát,
hanem olyan kis keszeget.
azóta otthon vedel
s mintha átszállt volna
rajta az idő
szomjúságába veszve
ez igen nagy változás.
Res memoranda
a lángos sűrű
matt szaga
ereszkedik.
sárgul a levegő
arcodra a dörömbölés
ráncokat rajzol
s közben
itt vagyunk
vidéken megint
de ahogyan
a szádból eregetett füstkarika
gyengéden ölelkezik
és elárul engemet
szenvedélyed
költöző madara
nekem
elszállt üzenet.