Eldobható papírpohár – vagy földre szállt angyal?
Túl hideg. Túl forró. A kávé. Az étel. Naponta két szabad óra. Sokszor alvásra sincs idő. Kecsegtető fizetés euróba. Nem is olyan sok. De nem is kevés. Boldogulás és boldogság. Ott és otthon. Erdélyi idősgondozók gazdag nyugati országokban, jómódú családoknál, öregotthonoknál. Négy nő és egy férfi mesél tapasztalatairól, nehézségeiről, mindennapjairól a csíkszeredai Csíki Játékszín Mások élete című előadásában, amelyet a 12. IFESZT nyitónapján, a fesztivál első estéjén láthatott a közönség a nagyváradi Transilvania Színpad termében.
Az előadás beharangozójából megtudhattuk: „a Mások élete dokumentumszínházi utazás a gondoskodás láthatatlan tereibe. Az erdélyi gondozók valós interjúiból született szövegkönyv azt mutatja meg, milyen élet bontakozik ki Európa legkülönbözőbb városainak nappalijaiban, idősotthonaiban, idegen konyhák melegében és hosszú éjszakák csendjében”.
Mozaikszerűen bontakoznak ki a történetek a rutinos házimunkák végzése közepette – a reggeli kávéfőzéstől az ebédkészítésen át az esti teendők utáni rendrakásig. Van, aki Svájcban, van, aki Bécsben, van, aki Németországban dolgozik gondozóként. Beszélnek az ottaniak szokásairól, ízléséről (bécsi szelet dzsemmel, micsoda gusztus, ki hallott már ilyet?), az általuk gondozott emberekről, egyik-másik mami vagy bácsi furcsaságairól. Meg persze arról, hogy ki miért vállalta ezt a munkát, mi volt a fő motiváció, az ok. Volt, aki az unalmas, rossz házasságából menekült, volt, aki nősülni készült, és házépítésre gyűjtött, volt, aki egyszerűen csak szerencsét akart próbálni. Persze nem volt könnyű, főleg eleinte. Az első órákban, az első napokban. Na, jó, az első hónapokban, pláne ha még a nyelvet sem beszélte, vagy nem úgy, ahogy kellene.
Váltakoznak az enyhén vidám és szomorú dolgok. A vicces helyzetek, a humor kell ahhoz, hogy el lehessen viselni a bajokat, a magányt, a honvágyat, az otthontól távol töltött karácsonyt. Mert a gondozónak is lehetnek gondjai. Még ha azért is vannak ott az idős emberek mellett, hogy segítsenek, hogy betegek támaszai legyenek, hogy jót tegyenek. Vannak teljesen magatehetetlen gondozottak, vannak demenciások, alzheimeresek, van, akinek az ellátása során csak bizonyos dolgokban kell segíteni. Szóba kerülnek súlyos témák, eutanázia, elmúlás, az élethez való ragaszkodás nagybetegen is. Az egyik lány megemlítette: ő mindig mesélt a néninek, akkor is, ha istápoltja nem értette, nem figyelt rá, mert nem volt már olyan mentális állapotban. Egy másik gondozó kiment faleveleket gyűjteni a bácsival, hogy aztán a szél azonmód szétfújja megint a leveleket. De hát miért ne, ha a bácsikának öröme tellett benne.
Az otthontól való távollét nem könnyű. Ezt csak az tudja, érzi igazán, aki átélt valamikor ilyesmit. Nem lehet folyton hazafutni a messzi országból. Ezért aztán maradnak a sovány vigaszok, telefonbeszélgetések, üzenetek, whatsapphívások. Pittyegnek a telefonok, miközben víg dallamot énekelve csilingelnek a mosogatásra váró csészék, csuprok, dobként konganak a lábosok.
A párkapcsolati problémák sem maradhatnak ki a beszélgetésből. A távolság nem tesz jót a kapcsolatoknak. Bár az eleve rossz házasság amúgy is felbomlott volna. Van, akit elhagyja az otthoni kedvese, de külhonban is lehet ismerkedni, ha futja rá abból a kevéske, jóformán semmilyen szabadidőből. Van, aki Londonban talál párra, új szerelemre.
Szívfacsaró, amikor az egyik gondozó elmondja: nem tudott hazautazni az édesanyja temetésére. Az alkalmazója hetekkel a gyászhír után kérdezte meg: nem akar-e netán hazamenni a temetési szertartásra… Idegen emberek, idegen országok – ahogy az előadásban elhangzott népdal is mondja…
A stúdió színpadán nem színészeket látok, hanem olyan embereket, akik egyszerű őszinteséggel, közvetlenséggel beszélik el annak a másféle életnek a dolgait. Olyan érzés, mintha az unokahúgommal beszélgetnék a konyhában. Ez a természetesség nagyon megkapó volt.
És hogy meddig lehet ezt csinálni, ezt a másokról való gondoskodást valahol idegenben? Csak még félesztendeig. Egy évig, kettőig, ki tudja. Persze fontosak ők, a gondozók, szeretik őket a hozzátartozók, mégis felcserélhetők, eldobható papírpoharak, mondja sztoikusan egyikük. Vagy mégis inkább földre szállt angyalok? Amíg bele nem fáradnak teljesen. De amúgy boldogok – főleg amikor felhívják otthoni szeretteiket.
Fotó: Vígh László Miklós
SZEREPOSZTÁS: Dálnoky Csilla, Fekete Bernadetta, Márdirosz Ágnes, Nagy Gellért, Tóth Jess
Rendező: David Schwartz
Interjúk alapján a szövegkönyvet írta és szerkesztette: Kész Orsolya
Látványtervező: Raluca Alexandrescu
Zene: Boldizsár Szabolcs
Színpadi mozgás: Dabóczi Dávid
Világosító: Duka Árpád
Hangosító: Tordai István
Plakátterv: Égei Emília
Ügyelő: Kraft Noémi
Kellékes: Bakó Kata
