Egyszerű vallomás
Nagy szavakat minek koptatni,
ezerszer mondhatták már neked
minden ismétlés, mi nem versbéli kegy,
hiábavaló szófecsérlés.
Ezért a vallomás legyen
egyszerű,
szikár,
szemből olvasható
azúr testű szó.
Szükség-szerelemmel
nem loptam a napot,
nem cseréltelek fel másra,
nem tettelek félre pihenni,
nem csüggedtem el,
ha nem kerestél,
nem képzeltem el,
helyettem öleltél-e mást,
akárcsak gondolatban.
De naponta magamba
szívtam
az ódon utcák esőszagát,
mint valami láthatatlan,
titkos kincset,
ritka trófeát,
törékeny tárgyat
őriztem az illó fuvallatok
kellemét a bőrön.
Mert tudtam, a szépség
csak így nem mulandó.
Felidéztelek esténként,
elalvás előtt
és a reggeli kávék
gőze mellett,
a vajas kenyér ízében.
Sörök aranyhabjából
írtam újra
mozdulataid,
így lettél a mindennapok
rutinján illóolaj,
Levendula finom nyugalom.
Képzeletből szőtt párna,
min különös álmok
mediterrán kékje pihen.