Egy történet, amely visszavezet önmagunkhoz
Az Alaszka című előadás (az IFESZT nyolcadik napján) eleje kifejezetten meseszerűnek hat. Aki előzetesen keveset tud a darabról, könnyen azt hiheti, hogy egy könnyedebb, fantáziavilágra épülő előadással van dolga. A történet azonban fokozatosan beszippantja a nézőt, és hamar kiderül, hogy a különös keret mögött három női generáció múltja, jelene és egymásba fonódó sorsa bontakozik ki. A produkció egyik legnagyobb erénye, hogy képes túllépni az első benyomáson, és úgy vonja be a nézőt a világába, hogy közben nem akar mindenáron hatni rá.
Elise Wilk drámája egy család három generációjának történetét meséli el. Nóra, Viktória és Anita életén keresztül a múlt, a jelen és a személyes emlékek egymásba fonódnak. Viktória egy különös időutazás során saját életének, valamint édesanyja és lánya sorsának meghatározó pillanataival találkozik újra. A történetben a romániai történelem, a kommunista múlt és a rendszerváltás utáni évek tapasztalatai nem önálló történelmi leckeként jelennek meg, hanem a családi kapcsolatokban, döntésekben és elhallgatásokban hagyott nyomokon keresztül. A darab így egyszerre családtörténet és annak vizsgálata, hogyan öröklődhetnek tovább a kimondatlan sérelmek és a feldolgozatlan traumák.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának és a Yorick Stúdiónak a közös produkciója Sebestyén Aba rendezésében valósul meg. A három központi női alakot Nagy Dorottya, Berekméri Katalin és Gecse Ramóna formálja meg, míg B. Fülöp Erzsébet több szerepben is feltűnik, köztük a különös, sugárzó lényként megjelenő Alaszka alakjában. A szereplők közötti váltások, az eltérő karakterek megformálása és a több generációt átfogó történet színpadi megjelenítése jól illeszkedik az előadás játékos, mégis komoly hangvételéhez.
A produkció díszlete kifejezetten egyszerű. Nem akarja túlzsúfolni a színpadot, és nincs szüksége bonyolult látványelemekre ahhoz, hogy megteremtse a különböző helyzeteket és időszakokat. Hasonlóan jó megoldás, hogy viszonylag kevés szereplővel dolgozik az előadás, akik több karaktert is megformálnak. Ez a színházi eszköz egyszerűnek tűnik, mégis okos és jól működő megoldás: a gyors átváltozások nem törik meg a történet ritmusát, hanem természetes részévé válnak annak. A nézőnek nem kell minden alkalommal hosszasan alkalmazkodnia egy új szereplőhöz vagy helyzethez, néhány jelzésből is érthetővé válik, ki és milyen szerepben jelenik meg.
A történet szerkezetében fontos szerepet kap a keretes megoldás. Az előadás végére visszaérkezünk oda, ahonnan elindultunk, és ez a visszatérés nem pusztán formai lezárás. Az addig látott események és megismert sorsok fényében már mást jelent ugyanaz a kiindulópont. A történet így egyfajta körutat tesz meg, amelynek során nemcsak a szereplők múltját ismerjük meg jobban, hanem a kezdeti helyzetet is új szemmel láthatjuk.
Az időbeli váltások magyarázata sem válik túlzottan didaktikussá. Nem szükséges minden pillanatban pontos évszámokat vagy részletes eligazítást kapnunk ahhoz, hogy értsük, mikor és hol járunk. A helyzetekből, a szereplők viszonyaiból és az apró utalásokból többnyire könnyen összeáll a kép. Ez a fajta bizalom a néző felé az egész produkcióra jellemző: nem akar mindent szájbarágósan elmondani, hagyja, hogy magunk rakjuk össze a történet részleteit.
A meseszerű keret és a különös Alaszka-alak könnyen giccsbe vagy kiszámítható színházi megoldásokba fordulhatna. Az előadás azonban ügyesen elkerüli ezeket a csapdákat. A fantasztikus elemek nem öncélú díszítőelemek, hanem a múltba való visszatekintés és az önmagunkkal való szembenézés eszközei. A történet érzelmessége így nem válik túlzóvá, a személyes tragédiák pedig nem egyszerűen hatásvadász jelenetekként kerülnek elénk.
Az Alaszka olyan előadás, amelynek meseszerű indulása mögött fokozatosan egy összetett családtörténet bontakozik ki. Egyszerű színpadi eszközökkel, átgondolt szerkezettel és a nézőre bízott részletekkel mesél családi örökségről, múltbeli sebekről és arról, hogy mennyire nehéz kitörni az előző generációktól kapott mintákból. Nem akar minden kérdésre választ adni, és talán éppen ezért marad meg bennünk a történet a befejezés után is.
Lencar Péter
Fotó: Vigh László Miklós