Kulturális folyóirat és portál

VAR jun 35_37_egy magangyujto 1

2022. augusztus 30 | Kocsis Csaba | Kultúra

Egy magángyűjtő, aki tiszteli a múltat

Pécsi Sándor úgy tartja, hogy az ő igazi hobbija a lovak, a régi földművelő eszközök, a paraszti élet nélkülözhetetlen tárgyainak gyűjtése pedig a szenvedélye. A földesi otthonukban berendezett tájházban 2006 óta fogadnak látogatókat. Felesége, Katalin asszony nagy virágkedvelő, az évszakok virágaival díszíti a környezetét. A Kállay László-díj, amelyet 2017-ben kaptak múltmentő tevékenységükért, a házigazda szerint is közös érdem. A két lakóházas telken a parasztházat választom, a tisztaszobában ülünk le beszélgetni.

– Hol is vagyunk tulajdonképpen?

– Földesen, a Dózsa György utca 52. szám alatt, egy hamisítatlan sárréti parasztházban. Az épületet az előző tulajdonos sajátkezűleg építette. Természetes anyagból készült, vályogból, és eredetileg náddal fedték be. Van benne egy búbos kemence, amely a mindennapi élethez elengedhetetlen volt. Ezt a helyiséget azért nevezték tisztaszobának, mert csak húsvétkor, karácsonykor és esküvők, illetve halotti tor alkalmával használták a háziak, vagy ha vendég érkezett, azt szállásolták el itt. Páros ágy áll benne. Amikor a szülők itt aludtak, néha a gyerekek is helyet kaptak benne, lábbal összefele. Közel négyezer tárgy van a gyűjteményben. Szilke, bilyogzó, tiloló, guzsaly, bölcső, Singer varrógép, tükör. A falon általában a szülők, nagyszülők fotói, tányérok hosszú sora. Minden gyerek örömmel vette, ha megnézhette a sutot, a szoba sarkát a kemence mellett, mert a nagyszülőktől azt hallották, hogy ők ott nőttek fel. Nemcsak a kisgyereket helyezték el a sutban, hanem élelmiszer tárolására is használták. A nagyszüleim ott tartották a cukrot. Eredetileg döngölt földes volt a szoba, és ha hideg volt, gyékényből készült talpallót használtak, arra léptek rá, majd felvették a papucsot, ami szintén gyékényből készült. A mestergerenda végét nem tapasztották be, ott tartották a fontos iratokat. Gyerekkoromban az ágy alatt „ültették el” a kotlót. Ha kikeltek a kiscsibék és megerősödtek, csak utána kerültek ki az udvarra…

– Milyen tanuló volt?

– Az alsó tagozatban jó tanulónak számítottam. Felsős voltam, amikor „kátéztam” (konfirmáltam), amit nem vettek jó néven a faluban. Mi, gyerekek mindig ettünk valami csemegét, kezdtük tavasszal az édesgyökérrel, aztán jött az eper, a nyestalma, a vajalma, különböző körte‑ és szilvafélék, végül a dió és a szőlő. A mai gyerek szerintem azt se tudja, milyen egy jó birsalmakompót. Bementem a kamrába, egy pilist (egy darab kenyeret) levágtam, mangalicazsírral megkentem, és felmásztam az eperfára, s ettem hozzá a nagyszemű epret. Ez engem akkor olyan örömmel töltött el, mintha valami hiper-szuper kiszolgálásban részesültem volna egy előkelő étteremben. Asztalos szerettem volna lenni vagy kovács, de édesapám mind a kettőről lebeszélt. Azt mondta, az érettségi a legfontosabb, így kerültem a „Zalkába”, Berettyóújfaluba mezőgazdasági gépszerelőnek. Benedek Laci bácsi kedves tanárom volt, minden évben emlékezetes kirándulásokat szervezett, így jutottam el a Storno-ház gazdag gyűjteményéhez is Sopronban. Azok a felújított régi tárgyak megmoccantottak bennem valamit. Ez az országjárás – Eger, Pécs Szombathely, Kőszeg, Ózd, Dunaújváros – középiskolásként meghatározó élmény volt, és képzelje el, zárásképpen még az Operaházba is eljutottunk.

– Mikor állt munkába?

– 1971. július elsején felballagtam a téeszirodába. Kaptam egy munkakönyvet és egy nagy pecsétet bele. Beléptem a földesi Rákóczi téeszbe, a beosztásom gépszerelő volt. Érettségi után szervizipari technikusi képesítést szereztem. 1976-ban nősültem, feleségem a szintén földesi Nagy Katalin lett. A menyasszonytáncba adták a pénzt, a keresztszülők annak rendje-módja szerint letakarták a tálat, úgy tették bele a vendégek a bankókat. Csótó András és Oláh András bátyám azonban hoztak két mangalicamalacot és két anyabirkát a hónuk alatt. Közben volt már nekem saját tehenem is. Ez azt jelentette, hogy amikor beléptünk az új házba, nekünk már gazdálkodni kellett. Két gyermekünk lett, egy fú és egy lány. Nagy örömömre szolgál, hogy a kisunkám is imádja a jószágokat. 1977-ben egyesült a falu két téesze. Két év múlva a falu másik végén levő műhelyben folytattam a munkát. Azért váltottam később, mert volt három leadásra váró bikám, és megengedték, hogy azt felneveljük. 1986-ban műhelyvezető lettem úgy, hogy előtte tizenöt évet dolgoztam a munkapad mellett. Nem akarom magam dicsérni, de voltam kiváló dolgozó is! Azóta is ott vagyok, igaz, hét esztendeje nyugdíjasként végzem a munkát.

– Honnan származnak az itt látható tárgyak?

– Szinte mindegyiket Földesről és a környező településekről kaptam, csak elenyésző részét vásároltam. 1978-ban kezdtek a tárgyak „hozzám vándorolni”. Elődöm Aranyi Gyula volt a faluban, ő tíz évvel volt idősebb nálam. Jelentős gyűjteménnyel rendelkezett. Ezen magam is felbuzdultam. Amikor elkezdtem a gyűjtést, akkor szembesültem azzal, hogy a 24. órában vagyunk! Akkor már sikk volt megszabadulni a kemencétől és a régi paraszti tárgyaktól. Jobb esetben felkerültek a padlásra, de bontáskor már a szemétben landoltak. Amikor berendeztem ezt a házat, sokszor látogattak meg iskoláscsoportok. Öröm volt hallani a gyerekeket, ahogy egy idő után kórusban mondták a régi tárgyak nevét. Egy kicsit zsúfolt a szoba, elismerem, de a fő célom az értékmentés volt. 2017-ben megkaptuk a Kállay László-díjat. Ez egy közéleti elismerés a faluban, itt élőknek és helyi civil szervezetnek, csoportoknak adományozható, akinek/amelyeknek közéleti tevékenysége, munkája Földes határain túlmutató ismertséget, elismerést szerzett a településnek. Ez a díj nemcsak nekem szól, hanem a feleségemnek és mindazoknak is, akik önzetlen adományaikkal gyarapították ezt a gyűjteményt.

– Azt mondta egyszer, hogy a gyűjtés a szenvedélye, az élete, de az igazi hobbija a lovaglás…

– Gyerekkoromban ültem lovon, de 1959-ben apám beadta az állatokat a téeszbe, majd amikor nyugdíjba készült, vett egy lovat, mert akkor már újra lehetett. Készítettünk hozzá stráfszekeret. Hozzákezdtünk a családdal krumplit, káposztát és uborkát termelni. Volt olyan esztendő, hogy 51 mázsa 6–9 centiméteres uborkát adtunk le a savanyítóüzembe. Jó volt, hogy ehhez nem kellett külön fuvarost fogadnunk. 18 évvel ezelőtt én is vettem egy pár pejcsikót. Hintót is készítettünk hozzá. Akkor meg úgy gondoltuk, versenyeket is kellene tartani, de a szüreti felvonulásokon is részt vettünk néhány településen. Megszerveztük a Tejföl fesztivált is a faluban, ami kiválóan sikerült. Sajnálom, hogy nem tudtunk belőle hagyományt teremteni. Az is világraszóló esemény volt, amikor jelképesen összeházasodott Bihartorda és Földes 2007-ben. Átvonultunk a tíz kilométerre lévő faluba lovakkal, szekerekkel. Lógott az eső lába, de megúsztuk szárazon. A „lakodalom” aztán Földesen volt, mindenki jól érezte magát.

– Ki tudja megnézni ezt a gyűjteményt?

– Nincs belépő, ha itthon vagyunk, bárki bejöhet, hisz az a célom, hogy minél többekkel ismertessem meg ezeket a régi tárgyakat, a falusi létet. Sokan felkapták a fejüket, amikor a Keresztesi Lovagok ideállítottak vagy harminc motorral. Adtak egy gázfröccsöt, akkorát szólt, hogy még a szomszédos falvakban is hallották. Volt olyan közülük, aki két hónap múlva visszatért. Elmondta, ő is megvette a szomszéd portát, és venne tőlem rackát, hogy gondozza egy kicsit a füvet. Aztán mesélte, hogy vásárolt egy szürkemarhát is, mert azt is látta itt a portán. Volt már nálam a testvértelepülés lengyel delegációja, és volt itt már birkózó világbajnok is, mert a faluban nagy hagyománya van ennek a sportnak. Mindenkit szeretettel látunk, aki becsüli a régi paraszti tárgyakat, használati eszközöket, aki tiszteli a hagyományt.

Nyitókép: Pécsi Sándorhoz „odavándoroltak” a régi használati tárgyak

Galériabeli fotók: Katalin asszony keze munkája nyomán virul a porta; A tisztaszoba; A paraszti gazdálkodás kellékei; Állattartóként is a hagyományt őrzi Pécsi Sándor; Szürkemarha is található a gazdaságban; A tornácra is jutottak háztartási eszközök. A szerző felvételei; Földesen, a Dózsa György utca 52. szám alatt egy hamisítatlan sárréti parasztházban látható a népi tárgyak gyűjteménye. Fotó: magánarchívum

(Megjelent a Várad 2022./6. számában)

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu