Kulturális folyóirat és portál

2020. február 18 | Mátyás Zsolt Imre | Irodalom

December. Vérszeplő…

Csak bámultam a tükörbe, és a sok hajszálrepedés, árok, sánc, gránát- és bombatölcsér, kráter közt az oszladozó füst mögött megláttam két gyereket, egy lányt és egy fiút, akik játszóruhában, egymás kezét szorongatva könnymaszatosan körbe forognak, keresik a barátaikat, akik eltűntek, amikor eldördült az első lövés. A Fő tér, ahol egyetlen másodperccel előbb még több ezer ember gomolygott le és fel, teljesen elnéptelenedett. Csend volt. Süket, dobhártyarepesztő csend. Egymásra néztek. Szemükben nem volt kétségbeesés, csak csodálkozás. Lassan leereszkedtek az aszfaltra. Körülöttük foltok. Madártollak és vércseppek hulltak a levegőből. Az arcukra hullottak a vércseppek. Vérszeplő, mondta a fiú, és nem merte megérinteni a lány arcát. Aztán a vércseppek madarakká változtak, döglött, szárnyaszegett madarakká, amik az égből hulltak alá, nagyokat puffanva az aszfalton. Meghaltunk, kérdezte a lány. Szeretlek, mondta a fiú. Meghalunk. Szeret… telek, mondta a lány és csendesen lehunyta a szemét. A hajában a virág megfeketedett és lassan hamuvá lett. Aztán a csendet felváltotta valami furcsa moraj: a kapualjakból, a fák mögül, a csatornákból emberek másztak elő, kacagva, szinte hisztériásan kacagva, mintha túlreagálnának egy blőd kabaré-előadást. Nem lőnek – csak lőnek, kiáltotta valaki. Csak a tárakat ürítették ki, csak örömükben! Nincs már diktátor, elmenekült! Megszökött! Szabadok vagyunk! Szabadok vagyunk?, kérdezte a fiú. Szabadok? Az mi?, kérdezte a lány. Még szeretsz? Szeretlek? Igen, szeretlek. Akkor most élünk? Ezek szerint…

Egymás felé gurultak az aszfalton, összeölelkeztek, miközben mindenhonnan emberek özönlöttek a térre. A tankok és kétéltűek tetején megnyíltak a tetőajtók, katonák másztak ki belőlük, és elfogadták a feléjük nyújtott virágokat. A gyerekek felmásztak a tankokra, és az ágyúcsöveken egyensúlyozva akrobatamutatványokkal szórakoztatták az embereket. A nap sütött, bár hideg volt. De senki nem fázott többé. A fiú meg a lány először ide-oda gurult az emberek lába meg tankok lánctalpai között. Egyre kevesebb hely volt már a talajon, ezért gondoltak egyet, kibontakoztak az ölelésből, megfogták egymás kezét, és szép lassan felemelkedtek a levegőbe. Lebegünk, dadogta a fiú. Repülünk, suttogta a lány. Ni, a Városháza tornya! Ez meg a Kultúrpalota teteje a majolikákkal! A templom! A katona szobra! Mennyi ember! Lentről nem is tűnt fel, hogy ennyien vagyunk. És mennyi katona… meg tank, meg… fegyverek… És amint ellebegtek a Kultúrpalota előtt, az emeleti ablakokban meglátták magukat, amint kézen fogva repülnek. Olyanok vagyunk, mintha Chagall festett volna minket, mondta a fiú. Igen, egy vőlegény meg egy menyasszony, mondta a lány. Miért sírsz, kérdezte a fiú. Mert boldog vagyok a lebegéstől, felelte a lány. Lebegünk a boldogságtól, kérdezte a fiú. Újabb lövések. Újabb tárakat ürítenek? Újabb szabadság?

Lebegtünk, akarta mondani a lány, de a hangja elcsuklott. Sosem leszünk vőlegény meg menyasszony, gondolta, és lenyelte könnyeit. Halvány rándulás futott végig az arcán. Hová mész, nézett a lefelé kerengő lány után a fiú. A lány visszanézett, miközben lassan körözve egyre jobban közeledett az aszfalthoz. Várj meg, kiáltotta a fiú. Nincs idő, szólt vissza suttogva a lány. Suttogása betöltötte a teret, ég és föld között. Sóhajtása forgószélként száguldott végig az utcákon, felkavarva a sok szétdobált papírlapot, fényképet, propagandaanyagot, amit a Városháza ablakán kidobáltak a feldühödött szabadságszomjas emberek. Nincs már többé idő, suttogta újra a lány, szétlőtték az időt. Üvöltött a sziréna, puskaporszag és apró színes vitrocserepek keringtek a levegőben és visszaverték a rohanó mentőautó villogófényét.

Sosem lettünk vőlegény meg menyasszony, mondta a fiú, amikor harminc év után skype-on beszélgettek. Egyikük sem élt már abban a városban. Sőt a lány elrepült a tengeren túlra, sok ezer mérföldre attól a tértől, ahol madarak hullottak decemberben az égből. Meg a vércseppek szeplőkké változtak. Meg Chagall egy pillanatra felpingálta őket a decemberi égboltra. Mindketten rátették kezüket a monitorra, és sok ezer mérföld távolságból megérintették egymást. De a monitoron hideg maradt a tenyerük. Nem volt már bennük lüktetés… Csak a pixelek torzultak el a kezük nyomása alatt… Semmi különös. Jobb volt a kemény aszfalton feküdni… Szoktál még lebegni, kérdezte a lány. Szoktam, néha, álmomban, felelte a fiú. Olyankor nem akarok felébredni. Én sem.

Csak bámultam a tükörbe, és az ötvenévnyi hajszálrepedés, árok, sánc, gránát- és bombatölcsér, kráter közt az oszladozó füst mögött megláttam két gyereket, egy lányt és egy fiút, akik játszóruhában, egymás kezét szorongatva, könnymaszatosan körbe forognak, és keresik… valamikori vérszeplős önmagunkat…

A szerző színművész, rendező, író.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu