coitus infinitus
A nő az arcába rejtve behozza a
megszentelt tarantulát, bőrömön
felismerhető a félelem domborzata,
de még nem tudom, hogy a nőt belülről
pókok alkotják. A bekövetkező fényerekció
sajátos és tökéletlen, de megfelel a
test és a föld belső, közös
törvénymegállapodásának.
Behatoláskor érzek először
belülről testet. Főszerve az üresség
mesterformája, alakját csak olyan gondolatok
írják körül, amelyekhez nem viszonyul emlék
és szó. Mocorgás a hús között, vagdalkozunk a nővel.
Először érzek belülről testet, mint aki
először lép a szavak otthonába,
egyenként megszereti a szobák térfogatát,
megszereti a szobák üreges alakját,
és megszereti, hogy a lucskos falak a
végtelen prófétái, mert ő maga hajléktalan
a saját testében, és szavai mindig más kontextus
után sóvárognak. Így lépek be, így tanulom
meg az irányulást, a gerincek tartását,
a cselekedetek és mulasztások szimbiózisát,
így kottázom bele a női testbe az egy helyben
zarándoklók énekét. A nő nemiszerve húsevő növény.
Rokonságban áll a sötétséggel, de ez nem
a leoltott lámpák és kiégett villanykörték
sötétsége, hanem az ember belső, tudatos,
koagulált sötétsége. Mindketten a közös
összeroncsolódás gesztusát keressük, azt a
gondolatot, amelyben közössé tehetjük a
legértékesebb sebhelyeinket, amelyek
újra megnyílnak, mint a következtetések
csaprendszere, összemosva belsőnket egy
tátongó nyiladékká, egy olyan szájjá,
aminek az alsó állkapcsa én vagyok,
a másik állkapcsa pedig a nő.
A harapás szentségéből való részesülés
elkerülhetetlen, egy nagy nyirkos száj
vagyunk, így részesülünk ketten a
megrághatatlan falatból, ez a falat nem
táplálék, nem hús és nem növény, nem méreg
és nem tesz kárt a testben, ezt a falatot
fogjuk rágni ezentúl, nem lesz vége,
mert nem volt eleje sem, ezt a falatot
mi öklendeztük fel és lenyelni sem fogjuk
és megrágni sem fogjuk, csócsálni fogjuk
az elkövetkező időkben, ezt a csámcsogást
és rágást fogjuk magunkban hordozni, a két
állkapocs örök, finomhangolt mozgását,
így bontjuk egymást alkotóelemeinkre,
te engem és én tégedet, és megígérjük egymásnak,
hogy össze is fogjuk rakni egymást, ha valami baj
történne, ha elmozdulna valami az összenyitott
arcaink tervrajzában. Mert úgy vagyunk, mint
két egymás melletti szoba, amik között kiütötték
a falat, egy térré roncsolva őket. Az ígéret szép
szó, a szavakat meg csak a flóra és fauna ismeri
behatóan, ők lakják be, ők a belső formatervezők.
A felöklendezés pillanatában a nő arcából kimászik az
odarejtett tarantula, a testéből előbújnak
a pókok, rajtam másznak, nem tudni, mit akarnak,
az ágyékomtól fel a fejemig másznak, én
nem mozdulok, puhán szétkenem magamban a
bizonyosságokat, a pókokból összeálló mondatokat
próbálom értelmezni, a nő mondja,
nincs baj, ne aggódj, nincs semmi baj.