Kulturális folyóirat és portál

VAR-marc-31_34_bal-1_m

2022. május 12 | Tavaszi Hajnal | Társadalom

Bál a Fekete Sasban

Véget ért a farsangi évad, szépanyáink, ükanyáink életének „mámoros” emléke, jókais, mikszáthos, krúdys vagy Vay-féle románcos események sora, melyekre ma már csak megsárgult meghívók, báli rendek, féltve megőrzött naplók és egykori sajtóhírek emlékeztetnek.

Százharminc esztendeje, 1892-ben is Gáspár, Menyhért, Boldizsár nyitotta meg a tánctermeket január 6‑án, vízkeresztkor, és húshagyókedden, nagyböjt kezdetén hallgatott el a „hangászkar”; a régiek farsangkor táncoltak, böjtben böjtöltek. A farsangi báli szezon január közepétől február végéig tartott, ekkor volt a „farsang farka”, február 27. és március 1. között. Nagyvárad városiasodó közönségét is lázban tartotta a körülbelül negyven napig tartó báli szezon, amely társas eseményektől volt hangos, pletykák tarkították, házassággal végződő nagy szerelmek kezdetét vagy beteljesülését hozta. A báli eseményekről hírt adtak a fővárosi lapok társasági rovatában, de a helyi lapok kedvcsináló rövid hírei is előrevetítették az esemény nagyszerűségét. Gyakran Csanádról és Békésből, Debrecenből is átruccantak Váradra bálozni, főleg, ha rokonság is volt a városban, mint ahogy a váradi dámák is a pesti és vidéki bálok valamelyikén mutatták be ruhakölteményeiket. A zenekar este héttől virradatig szinte megállás nélkül húzta a talpalávalót.

Az 1880‑as évektől a korabeli sajtó szerint egy báli szezonban tizenöt, esetleg húsz bált is szerveztek Váradon. A szervezők általában szakmai vagy jótékony szervezetek, vallási közösségek tagjai voltak, akik a belépőjegy mellett adományokat gyűjtöttek egy-egy jó cél érdekében (árváknak, szegényeknek, tanintézeteknek, sportegyesületeknek – korcsolya és tenisz –, városszépítésre, korszerűsítésre, az iparos ifjak a könyvtáruk javára, nőtlen ifjak a nősülés reményében, a kórházegylet a betegeiért stb.).

Az arisztokrácia és a gazdasági elit tagjai vidéki birtokaikon szerveztek zárt körű táncos mulatságokat, például vadászattal egybekötve. Ugyancsak a vármegyei elit szórakoztatására szervezték meg évente a kaszinóbált. Így volt ez 1834-ben is, amikor a Bihar megyei kaszinó elnöke, Reviczky Fridrik, a királyi tábla elnöke Carneval herceg szerepére vállalkozott. Bár nem a divatteremtés vágya fűtötte a szervezőket, mégis ezt tették, így esett, hogy 1834-ben a nagyváradi kaszinó termében táncolták először társasági táncként a csárdást, s az aztán hódító útjára indult Arad és Kolozsvár érintésével, és a divatos füzértánc, a francia négyes, a mazur és a valcer mellett a bálok legkedveltebb szalontáncává avanzsált. Abban az időben a Jogász csárdás, a Serkentő, a Honfi hűség, a Lilla, a Víg székely és a Virradó című csárdások voltak divatban.

A táncmesterek jelenléte a városban meghatározta a táncok elterjedését. 1835-ben már Nagyváradon látjuk Farkas József színész-táncmestert, ő kontratáncokat komponált stilizált magyaros lépésekkel, a magyar tánc formanyelvének egyik alakítója volt. A városi elit érdeklődött a divatos táncok iránt, főleg, ha a nemzeti öntudatra ébredés eszközét látták benne. A városi „módi” tartozéka volt a tánciskola. Táncmesterek tanították a varázstempót, az andalító valcert, a szilaj csárdást és a báli etikettet. Néha több generáción át ugyanaz a mester oktatta a város ifjúságát, ilyen volt Nagyváradon Kajetán Lipót, az egykori budapesti és kolozsvári színház balettmestere. A bálokat megelőzően hangulatkeltő zeneestélyeket és táncpróbákat tartottak. 1885 februárjában az Orsolya apácák zárdájában „sikerült táncpróbát tartott Kajetán Lipót táncmester. A városi intelligencia soraiból többen megjelentek. A díszes közönséget Mater Petronella, a zárda fejedelemasszonya fogadta. A zárda növendékei a nagyteremben gyűltek össze, ahol Kajetán kitűnő vezetése mellett előadták a »kacukát«, a »krakoviankát« és tíz növendék a pompás magyar szólót. A mulatságot gazdag lakoma követte, mely után ismét tánc következett, mégpedig a felnőttek részvételével.”

A társadalmi korlátokat az egyleti élet is bontogatta, a gyarapodó polgárság tagjai és iparosok is jelen voltak a város kedvelt báltermeiben. A legkedveltebb hely Nagyvárad-Újvárosban a Fekete Sas szálló nagyterme és a Zöldfa fogadó szálája volt, Olasziban a nevezetes Rózsabokorhoz vendéglő terme, ez a régi dagerrotípiával rögzített felvételeken látható a Bémer tér közepén.

A divat szele a mezőváros hangulatát akkor is borzolgatta, a polgárok általában a párizsi divat szerint öltözködtek évszakonként, ez keveredett a nemzeti ízlésű divatszellemmel. A divathíreket a Hölgyek Lapja is szállította, ezt erősítette a divatüzletek kínálata: a Wéber testvérek Bémer téri, a Spitzer Salamon férfi és női vagy Pollák Zsigmond divatüzlete. A ruhaköltemények utaltak viselőjük társadalmi pozíciójára, vagyoni helyzetére, illett időnként felújítani az eléggé drága ruhákat – a lányos apák bánatára. Az urak alkalomhoz illő viselete egyszerűbb volt, egyenes szárú nadrág, kemény inggallér, mellény, frakk vagy sujtásokkal, cikornyával tűzdelt rövid kabát és nadrág, esetleg csizma. A férfi bálozók között szép számmal akadtak katonatisztek; keblet dobogtató, feszes egyenruhájukban legyeskedtek a lányok körül a mamák rémületére. De ők is rendeztek bálokat, például 1896-ban a nagyváradi garnizon tisztjei a Fekete Sas termébe hívták a bálozókat. Később, a Hadapródiskola felépülte (1898) után annak nagytermében zártabb körben tartották táncos összejöveteleiket.

A lányok ruhaszíne is jól meghatározott rend szerint változott. A helyi közízlés alakulását befolyásolta az Erzsébet érdemrend tulajdonosainak, Des Echerolles Kruspér Sándorné Gerliczy Stefánia bárónőnek és Tisza Kálmánné született Degenfeld Ilona grófnőnek a véleménye. Az elsőbálozó fehér, fodros tüll-, muszlin- vagy organdiruhát viselt, csak a második évadtól választhatott a rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld között, később a sárga, lila vagy vörös szín is megengedett volt, de ez már a korára utalt. Az asszonyok merész kivágású, mély tüzű selyem-, bársony-, brokátruhákban pompáztak, az idős dámák gazdag csipkedíszítésű, tompa színű bársonyruhában jelentek meg.

A hajviselet különösen farsang idején ezerféle szeszélyt követett. Sokszor kellett az öltözék jellegéhez, de még többször az arc formájához alakítani. Általában magasra tűzött hajfonatot viseltek görögösen, a fejtetőn kontyot képezve, a homlok fölött bodrosan, keskeny bársonyszalaggal lekötve, mely oldalt csokrot képezett. Ez az általános frizura azután sokféle változatban fordult elő, néha egy-egy hosszú fürt lengett alá a nyakra vagy oldalt a vállra, gyémánt gráfok, tűk és diadémok ragyognak a hajfonaton aszerint, amint a rang és vagyon megengedte. A báli cipő atlaszból készült, általában a ruha és a csokor színéhez igazodott. A báli ruhák fő dísze a habszerű kelme-, csipke- és virágdísz volt. „Általában jó óvatosan kell megválasztani az öltözéket – írták a divatlapok –, hogy ha kacér vagy játszi nem lehet, méltóságteljes legyen.”

A báli szezon Váradon is a jogászbállal vette kezdetét, az elsőbálozó lányok itt mutatkoztak be, itt kamatoztatták először a városi táncmesterektől elsajátított tudományukat, és a lányos mamák is itt szurkoltak a kisasszonyok első társasági fellépésekor.

A névre szóló báli meghívók és a táncrendek mellett az alkalmi kiadványok is fontos kellékei voltak a báloknak, az ezek árusításából befolyt összeg is a jótékony célú gyűjtést segítette. Ilyen volt 1887-ben a nagyváradi szépítési egylet február 1‑re kiadott Lepke című báli lapja Gyalókay Aranka, Gyalókay Lajos törvényszéki elnök lánya, ismert írónő szerkesztésében; tartalmának gazdagításához a fővárosi írók: Jókai Mór, Pulszky Ferenc, Váradi Antal, Beniczkyné Bajza Lenke és maga Tisza Kálmán is hozzájárultak (a lapot 50 koronáért árulták).

A farsangi mulatságok között köztetszésnek örvendett a jelmezbál, ilyen több is volt egy szezonban. 1892-ben a nagyváradi farsangon egymást követte két ilyen rendezvény Mezey Mihály királyi közjegyző, az önkéntes tűzoltóegylet parancsnoka, a Zenekedvelők Egyesületének elnöke szervezésében. Mezey a korszak egyik legaktívabb közéleti személyisége volt a városban, Bulyovszky József későbbi polgármester sógora. 1847-ben született Nagyváradon Mezey Mihály (1819?–1875) nótárius fiaként. 1893-ban a Pesti Napló vezércikkírójának humoros jellemzése a köztiszteletben álló, a város társadalmában jótékony forradalmakat előidéző férfiú korhű portréját vázolja: Mezey Mihály (1847–1910) egyszerre száz helyen működött. „Pennás ember lévén, lett Bihar megye aljegyzője; számító ember lévén, lett Abauj-Szántó közjegyzője, okos ember lévén, lett Nagyvárad közjegyzője; tüzes ember lévén, lett tűzoltó-főparancsnok; muzsikus ember lévén, lett elnök és nagybőgős a filharmónikusoknál; humánus ember lévén, lett a Bihar megyei Nőegyesület pénztárnoka és egyik legfőbb oszlopa; turista lévén, lett a Kárpát-Egyesület alelnöke; sportember lévén, lett a Tornakör vezére; mulató ember lévén, lett a Bazár vendéglő törzsvendége; szenvedélyes tarokkista lévén, lett a Magyar király kávéházban székelő tarokk-klub elnöke; a városi érdekek buzgó előharcosa lévén, lett a törvényhatóság kiváló tagja; politikus ember lévén, lett Tisza Kálmán főkertese.”

A bálok sikerét Mezey neve is garantálta. 1892. február 27‑én tartották parancsnoksága alatt az önkéntes tűzoltók farsangvégi jelmezbálját a Fekete Sas szálájában. „Carneval herceg uralma csak még három napig tart s aztán száműzve lesz egy évig ismét – olvasható a Nagyvárad Mulatságok rovatában –, de az utolsó napokon ki akarja tombolni magát igazán. Ma este lesz ugyanis a farsangnak legnépesebb egyedüli álarcosbálja: a tűzoltóbál. A tisztelt publikumnak, értve a női közönséget, több jutalomdíjat fognak kiosztani. Lesz szépségverseny is. Ajánljuk a kedélyes mulatságot a közönség pártfogásába.”

Ugyanabban a lapszámban Mezey Mihály a nagyváradi Zenekedvelők Egyesületének jelmezbáljára hívta fel a közönség figyelmét. Jelmezestélyként konferálta fel az eseményt, tehát elit alkalomra készültek, kihangsúlyozta az alkalom zárt körű jellegét, melyre „nem csak az egyesület tagjai, hanem a városi és vidéki intelligencia is meghívót kapott postai úton. Az estély legfőbb fényét városunk azon szép hölgyei fogják nyújtani, kik felkérésünk folytán a virág, cukorkák, hírlap, jelmezes fövegek, szivar és pezsgő elárusításánál szíves részvétüket felajánlották, ezen hölgyek beosztása jelmezek szerint fog megtörténni s a rendező ifjúság fogja a hölgyeket megjelenésükkor helyeikre vezetni.” Az estély este 8 órakor vette kezdetét, és a keddi hírlapokban olvashattak az eseményről. A jelmezestély alkalmi kiadványát Hogy volt címmel árusították a helyszínen.

A Fekete Sas akkori bérlője, Hillinger Lipót is kitett magáért. A nagy érdeklődésre való tekintettel még négy szobát nyitottak meg a Sas vendéglőben, bejárattal a 16‑os számú szobából, a 14‑es szoba lett a pipereszoba, a 16‑ és 17‑es férfi ruhatár, az énekkar és a zenekar a 18‑as szobában gyülekezett – mekkora kavarodás lehetett.

Mezey a polgári kör elnökeként is a társadalmi elitet elválasztó falak lebontását kezdeményezte, az estélyre a városi és vidéki elit tagjait várták, arisztokratát és polgárt, rangra való tekintet nélkül: „a magasabb illemes műélvezetnek megfelelő társaságot – tehát minden bohócos, sértő vagy illetlen fellépés vagy megjelenés kizárva leend”. A bálon végül az arisztokrata elit férfi tagjai jelentek meg, a hölgyek még várattak magukra, ellenben a polgári elit jelen volt létszámon felül.

Március 1‑én este a Sas utca és a Szent László tér sarkán álló, 1837-ben újraépített Fekete Sas fogadó és szálló előtt ,,óriási néptömeg állt”. „Az utca kivette részét a jelmezbál öröméből. Boldog, aki elleshet egy pillanatot a szebbnél szebb kosztümökből, akik az egymás után berobogó fogatokon érkeznek – tudósít a báli krónika. – A szálló lépcsőin hullámzik fel az ezeregy éj. A termek oly pazarul díszítve, hogy az ember frappírozva van, ahogy belép.” (A díszítés Farkas József várad-velencei virágkertészt dicsérte). A terem mind jobban megtelt. „A tarka jelmeztenger színes hullámai elöntenek minden zeget-zugot. Édes káprázat fog el bennünket. A sátrak körül rajongva, pezsgőnek, szivaroknak, jelmezeknek nagy volt a keletje. A papák, főleg pedig a mamák büszkeséggel és egy kis hiúsággal teli szívvel őrködtek az »ellenállhatatlanok« fölött.” A tömegben elvegyült Sal Ferenc népszerű polgármester és persze Mezey Mihály, övé volt az est dicsősége, ő „varázsolta tündérkertté a Fekete Sas termét, francia közjegyzői kosztümjében folytonosan sürgött-forgott, dirigált, rendeleteket osztott, szereplőket öltöztetett, maszkírozott, önkéntes balekokkal liferált a pezsgős, cukros sátrakban, nem pihent egy pillanatig sem”. A talpalávalót a katonazenekar és Hamza Miska bandája szolgáltatta reggelig, akkor a vendégsereg bánatára vége szakadt a mulatságnak, s „Éljen Mezey!” kiáltással távoztak. Fehér Dezső (Alba) jelmezbáli reminiszcenciáiban aztán meg is jegyezte, hogy „mindenki sajnálkozik, hogy a mesének vége… bizony Mezey Mihály mint afféle közjegyző ember szerződést köthetett volna az idővel, hogy most az egyszer – lassabban cammogjon”.

A siker tehát teljes volt, a bevétel 2359 forintot tett ki. Az eseményt egy emlékalbum is megörökítette: Jelmez-album. A díszes kiadvány fényképeit Fekete Sándor helyi fotográfus, Ő cs. kir. fensége Ferenc József főherceg udvari fényképésze készítette, a díszkötéses kiadvány az eddig ismeretlen fotók miatt is dokumentumértékű. Az album mára avítt, bohókás, a szépnemnek hódoló, kissé csipkelődő bevezetőjét éppen a belőle ma is kisugárzó hangulat miatt idézzük: „A zenekedvelők egylete biztos lehet felőle, hogy ezt a könyvet megveheti mindenki, mert kiki talál a szakmájába illő dolgot. Megvásárolhatja a botanikus, hiszen Nagyvárad Flórájának dúsgazdag képét találja benne. Megveheti az asztronómus – mert hisz annyi itt a vizsgálni való csillag, mint az egész zodiákuson. Megveheti a történész, mert hisz a mű históriai, lapjai Nagyvárad történetének legszebb lapjait képezik. Megveheti a filozófus, mert megtanulja belőle, hogy van valami, ami az egész filozófiánál magasabb, többet ér. A mű prózai, naturalista irányú, hisz az eleven valóságot tartalmazza. A mű poetikus, idealista, hisz az élet költői szépségeit mutatja be.”

Természetesen a farsang csak a báli szezon kezdetét jelentette, hiszen akkoriban divatban voltak az orgonaillatos majálisok és a röpke juniálisok.

Felhasznált irodalom:

Vay Sarolta: Régi magyar társasélet. Bp., Magvető Kvk., 1986

Jelmez-Album. Kiadta a Nagyváradon 1892. március 1‑én lefolyt Jelmez-estély emlékére a Nagyváradi zenekedvelők egyesülete, Nagyvárad, Láng József nyomdája, 1892

Szoleczky Emese: Táncról táncra: tűnődések egy kiállítás kapcsán. In Iskolakultúra, (6) 8. sz. 132–136. (1996)

Honművész, 1834. január–június

Nefelejts, 1867. január–december, 27. szám

Hölgydivat, 1880–1888

Fővárosi Lapok, 1885. február 8., 32. sz.

Fővárosi Lapok, 1886. január 10., 10. sz.

Fővárosi Lapok, 1887. január 27., 26. sz.

Fővárosi Lapok, 1888. január 18., 18. sz.

Fővárosi Lapok, 1889. január 1., 17. sz.

Nagyvárad, 1892. február 27., március 2.

Pesti Napló, 1893. augusztus 6.

Nyitókép:  Hölgydivat a Hölgyek Lapja 1881. januári számában; 

Galériabeli kép:  A párizsi módit követő estélyi és báli ruhák részletes leírását is megadta a Hölgyek Lapja; A Szent László téri Fekete Sas fogadó (a képen jobb felől) az egyik előkelő báli helyszín volt a XIX. század végi Nagyváradon; Díszkötésben adták ki az 1892-es jelmezestélyt megörökítő albumot

(Megjelent a Várad 2022./3. számában)

 

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu