Kulturális folyóirat és portál

totagi akvarell

2021. április 23 | Tóth Ágnes | Irodalom

Az út elvisz valahová

Suhantak kétoldalt a fák, és összemosódtak a szederbokrokkal. Földszagú dombok fordultak el lassan kelet felé. Itt-ott még hófoltok őrizték a tél emlékét. Surrogott a négy kerék, és mohón falta az országút keskeny csíkját.

Még soha nem ült ilyen szuper kocsiban. A teteje felnyitható volt, és rügyízű levegő zúdult be rajta. Hirtelen egy nyúl szaladt keresztül előttük, és csak a gyorsasága mentette meg az életét.

A lány feszülten figyelt, és amikor felbukkant az első vályogház, megérintette a sofőr karját. Megköszönte a szállítást, és kiszállt. A piros sportkocsit egy pillanat alatt elnyelte a kanyar.

Belökte a rozoga kaput, és belépett az udvarra. Mélyen beszívta a friss levegőt, és körülnézett. A nap fennakadt a vadrózsabokron. Narancsvörös feje fáklyaként lobogott a megrepedt ablaküvegen. Hunyorogva nézte egy darabig, aztán belépett a szobába. Kitárta az ajtókat, ablakokat. Kiengedte az istállószagot, ami a tapasztásból és a döngölt agyagból áradt. Komótosan pakolta ki a hátizsákból az élelmiszert, ruhaneműt, mappát, írószert és festéket. Leszedte a pókhálókat. Port törölt, és mindent a helyére rakott. Amikor megigazította a ferdén lógó tükröt, egy pillanatra meghökkent a halálsápadt arctól, amely visszanézett rá. Gyorsan megfordult, és kilépett a verandára.

A nap időközben visszavonult. Már csak egy fényes csík jelezte, hogy nemrég még itt járt.

A lány fát hasogatott. Tüzet rakott. A füst megköhögtette. Később vizet húzott a kútból. Belekortyolt a teli vederbe, és hagyta, hogy a hűvös nedű végigcsorogjon a nyakán, a mellén.

Teát főzött, szalonnát sütött, aztán kiült a verandára. Belebámult a csillagokba, és valami különös békesség szállt a szívébe.

Maga előtt látta a főorvos arcát, ahogy fölé hajolt. Gondterhelten ráncolta a homlokát. Szemében némi rosszallás volt, amikor így szólt:

– Szerencséje volt, fiam, hogy a szomszéd idejében behozta. Két nap múlva hazamehet. Nem szeretném többet itt látni. Az élet a legszebb ajándék és a legnagyobb kihívás. Aki meghátrál, az gyáva. Utazzon el, foglalja el magát, és ne nézzen hátra. Jó napot.

Jó napot, kedves doktor úr. Jó napot, jó napot… azaz jó éjszakát…

Hónapok óta most aludt először mélyen és nyugodtan. Nem akart többé hátranézni. Előre pedig nem nagyon látott. De a reggeltől estig tartó mindennapokat igyekezett optimizmussal végigcsinálni.

Rendbe tette a kertet. Ásott, nyesett, ültetett, karózott. Kimeszelte a házat. Megerősítette a kerítést. Ahogy kérgesedett a tenyere, úgy simultak el lelkében a sebek. Kijárt a Fekete-Körös partjára festeni. Öreg parasztok portréját készítette el. Esténként naplót vezetett. Előbb csak távirati stílusban, aztán egyre mélyebb eszmefuttatásokra ragadtatta magát.

Az emberek a háta mögött összesúgtak:

– Megjött a bolond asszony unokája.

Azt rebesgették, hogy amikor az öregasszony lánya és veje autóbalesetet szenvedett, a mama meghibbant. Minden áldott nap elment a faluvégi kanyarhoz, és órákig beszélt a halott lányához. Egyre jobban elhanyagolta az unokáját, a kertet, a jószágokat. Végül elmegyógyintézetbe került. Az árván maradt Esztert rokonok vették magukhoz, de sok problémájuk volt vele. Állítólag a lány hónapokig senkihez nem szólt, csak a nagyanyjához, akit hűségesen látogatott az intézetben. Annak halála után megörökölte a házát. Az öregasszony megfogadtatta vele, hogy minden év május huszadikán dob egy csokor virágot a baleset színhelyére. Azt is suttogták, hogy a mama temetése után a lány öngyilkosságot kísérelt meg. Bevett egy marék altatót, és búcsúlevelet is írt. Szerencsére idejében kimosták a gyomrát…

Igen. Rá egy hétre összepakolt, és kiállt az országútra stoppolni.

Két és fél hónap telt el azóta. Érezte, hogy napról napra gyógyul. Egyre magabiztosabb és határozottabb lett. Ez meglátszott a házon és a kerten is. Minden ragyogott és virult.

Gyűltek a festményei, a versei, apró karcolatai. Nagy elhatározás kezdett rügyezni gondolataiban a jövőre vonatkozóan. Beiratkozik a képzőművészeti egyetemre. Hallani vélte a távoli város lüktető szívzörejeit, mintha morzejelekkel hívogatta volna. Egyre nyugtalanabb lett.

Beköszöntött a május. A fecskék az eresz alatt költöttek. Mézillatú lett a levegő, tombolt az orgona és az akác édes illata.

Aznap korán kelt. Levágott néhány szál orgonát, aztán összepakolt. Mielőtt elindult, megállt az öreg, repedezett rámájú tükör előtt. Sokáig nézte a napbarnított, hosszú fekete hajú lányt. Meglepetten fedezte fel arcán elhunyt édesanyja kedves vonásait. A távol álló barna szemeket, a merészen ívelő szemöldököt, a telt ajkakat, a rövid, egyenes orrot és a tatárosan szélesedő pofacsontot… Aztán hirtelen kirobbant belőle a sírás, teljes erővel, keservesen, hangosan, mélyen a szívéből.

Fél óra múlva megkönnyebbülve zárta be a kaput, és elindult az országút felé. A kanyar melletti keresztnél megállt. Keményen összeszorította az ajkát, és az orgonacsokrot kidobta az útra. Egy kamion hatalmas kerekeivel máris ráfutott, és magával sodorta a lila szirmokat.

Magasra emelte a kezét. Hamarosan egy Volkswagen fékezett mellette. Még egyszer beszívta a mezők fűszeres illatát, aztán beült a kocsiba.

Nézte a rohanó fákat, a hátrafelé futó szántóföldeket, és türelmetlenül várta, hogy végre feltűnjenek a város magas betonépületei…

Illusztráció: Tóth Ágnes akvarellje

(Megjelent a Várad 2021/3. számában)

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu