Kulturális folyóirat és portál

2013. február 7 | Szombati István | Irodalom

Az új negyed felé

Ahogy elérték az utcát a szanálás gépei, átnéztem az ősök poros hagyatékát, mit tudnék menteni, átadni belőlük az idős szomszédoknak. Úgy láttam, sajnálkozva néznek, az anyámék szemével: mit gondolsz, Péter, nekünk nincs már szőlőprésünk, ciberefőző üstünk? Mivel nem volt jobb ötletem, betettem néhány sort a megyei lapba: tessék jelentkezni, kincstári holmikhoz juthatnak jelképes összegért! Ahogy sejteni véltem, nem volt nagy tolongás. Talán öt nap múltán, ágyba bújás előtt, zörgetett valakit. Bár éppen a nejemet, Piroskát vizsgáltam (akkor még nem volt ultrahangos gólya), azonnal ugrottam, s készségesen vittem az alacsony delikvenst az udvarunk végébe, ahol a szüleim háza kuporgott félénken. A fekete férfinak, úgy láttam, nem nagyon tetszett, dühösen krákogott, s a nemrég lábra pakolt téglaházunk felé kezdett integetni: inkább arra mennék! Ott még nincs fölösleg, mondtam sajnálkozva az alkalmi vevőnek, mire az felpörgött, emelte a hangját: ószeresnek nézel, azt hiszed, szarért kopogtattam?

Több kliensem nem volt, csak néhány markológép jelezte a váltást. Ahogy kézhez kaptuk a panelünk kulcsait, felvittem Piroskát a mészszagú lakásba, ismerkedjen velük, mondja a babának, ha elkezd „kopogtatni”, várja a szobája. Mi még maradtunk keveset falásnyi kutyámmal, hátha beugrik valaki valamelyik cuccért. Mivel úgy kerültek bennünket, mint a leprásokat, kupacba gyűjtöttem az elfekvő készletet. Ahogy összeállt egy fuvar, kihívtam a teherszállítókat. Fel is raktak mindent, a szülők nászágyát is, mely akkor már alig állt a „lábán”. Míg pakoltak a fiúk, mint a tojós tyúkok, köröztünk Morzsával. Próbáltuk jelezni, mit hová kéne tenni. A rakodók, megannyi szirti sas, felkapták a vizet, kis híján ránk csapták az ajtót, pedig néhány nappal előbb, mikor minket „vittek”, kaptak borravalót.

Ahogy felbúgott a motor, még egyszer szétnéztem, majd fogtam a kutyámat, s beültünk a szőrös sofőr mellé.

– Merre megyünk, uram? – nézett rám közönnyel, s tűzzel kínálta meg kialudt cigijét.
– A várostól nyugatra.
– Utca, házszám?
– Úgy tudom, ott nincsen.

Mikor elfogyott a beton, s egy földútra kerültünk, a sofőr kereste a szemem a visszapillantóban. Abban reménykedett, biztosan szólni fogok, most már fordulhatunk.

Tévedett, nem szóltam. Lépésben haladtunk. Alig araszoltunk néhány centimétert, haraptak a kátyúk, mi meg a nyelvünket.

– Továbbra is erre?
Félénken bólintok.
– Tudja, mi van arra?
Tudtam.
– Úgy értsem – nézett fura szemmel –, a szemétdombra megyünk?

(cím) Kalyiba, árván

Ahogy kiléptem a sittről, mint a rövidlátók, hunyorogni kezdtem, pedig nem Kufstein várában dédelgettek a lassan múló napok. Kapkodom a fejem, mint egy ünnepelt sztár. Reméltem, hogy várnak. De bárhogy erőlködtem, a galeris csoportból nem láttam ott senkit. Talán a kislány, az a vidéki lány… Hunyjam be a szemem, hátha rám tapasztja remegő ujjait? Ordítsak, hogy jöhetsz, szabad a gazda?

Mintha nem én lennék, zsibbadtan mocorgok. Bezzeg a sötét, tornyosuló felhők élénken cicáznak, harapdálják egymást. Úgy látom, nagyobb zuhé készül, mégse a városba, a Körös felé megyek. Célba vettem rögtön az apró kalyibánkat, mely remek búvóhely volt a pubertáskor táján. Azt hiszem, megismert a kunyhó. Mint szülő a gyereknek, ugrált, integetett az öreg fűzfák közül. Az én ötletem volt, hogy építsünk valamit, ahol esősebb napokon ellehet a banda, cigizünk, csajozunk, a kutya se figyel ránk! A galeri, ma már úgy mondanák, a környékbeli srácok, úgy láttam, hogy örül, felkaptak, dobáltak, vivátoztak hozzá. Segítettek lopni a széthagyott deszkákból, kátránytekercsekből, melyeket nem őrzött senki egy-egy épülő karcsú panel körül. Remek „palota” lett! Rücskös oldalain klotyós rigmusok skandáltak a nemi szervek között. Mielőtt lecsuktak, egy fél mondatot talán Lilinek is írtam: itt várjál rám, bébi, jövök száz év múlva!

Na, akkor most mi lesz? A száz év biztosan lejárt. Nem mozdul semmi. Meg se látogatott, hiába cserkésztem be magam olykor a beszélő szobába. Nem tudta a nevem? A Pubi semmit se mondhatott a szolgálatos tisztnek?

Miközben kifújom magamat, jókora flaszterbe rúgok. Akarom, hogy fájjon, történjen valami. Én itt vagyok, bébi, mint azon a napon, mikor a peronon a pénzedet kerested. Vagy az is véletlen volt? (Ha még jól emlékszem, guggoló pozícióban voltál, szétterpesztett lábbal, s míg én kéjelegtem, az istent emlegetted: ellopták a pénzem, hol fogok tanulni a holnapi vizsgára?)

Úgy tűnik, gondoltam, bennem is van lélek, mert a következő percben kicsit sajnáltalak, el is felejtettem, hogy a kék bugyidat nézem. Mi az istent bámulsz, kaptad fel a fejed, ha nem tudsz segíteni? Mire én, hogy jobban bosszantsalak, ájtatos pofával figyeltelek tovább. Mit loptak el, bébi, s előkaptam gyorsan egy nagy címletű bankót. Mikor zsebre tettem, hatalmas erővel a sporttáskádba rúgtál. Nyugi, próbálkoztam újra egy szánakozóbb képpel, szakadt gönc van rajtam, szarrá dörzsölt farmer. Mégis azt mondanám…

– Mit akarsz mondani? – figyelted a szemem némi gyanakvással.
– Szívesen segítek…
– Mint azok a tekergők? – mutattál undorral a vágtató galeri után, akik három táskát is „elkaptak” az utazók kezéből.
– Van egy ingyen szállónk.
– Hol, a városi sírkertben?
– Lent a Körös-parton.
– Libának, vidékinek nézel?

Mikor lehiggadtál, ki tudtál lépni a sokkos állapotból, nyúltam a táskádért, mire ismét beborult napbarnított arcod, püfölted a kezem: teszed le azonnal? Felcsapnál te is „önkéntes” hordárnak, mint a barátaid?

Mikor úgy érezted, ott foglak hagyni, tétováztál picit, majd görcsös mozdulattal kapkodtál utánam.

– Te tényleg meghibbantál, kölcsön tudnál adni egy vidéki libának?
– Azt az ingyen szállót, a falásnyi kalyibát át tudom engedni, míg jön a felvételid…

Mint egy ütődöttre, igen furán néztél. Azt hittem, kinevetsz, de talán mérlegeltél, merjél-e bízni bennem.

– Ha magadban tudsz bízni, én miért lennék kivétel?

Mire leértünk a partra, alkonyodni kezdett. Árnyaltabb színeket kapott a zöld növény, és a magas fák is fejkendőt kötöttek. Bár lötyögtek még páran, mosták a lábukat, készülődtek haza, a kunyhónk közelében nem láttam már senkit a barátaim közül. Ha le akarsz „tusolni”, kezdtem vagánykodni, remek helyet tudok. Amíg levetkőzöl, a kövek alá bújok…
Miután ledobtuk a horgonyt, hagytam, hogy tanulj, magolj reggelig, bár amit év közben kihagytál, aligha lehet érdemben pótolni. Van egy áramfejlesztőnk is, kezdtem ajánlgatni, mire nyakon csíptél: úgy értsem, loptátok? Hová gondolsz, bébi, kezdtem lombozódni, a bácsikám küldte sugárhajtásúval. Nevettél, élénken, olaj volt a tűzre. Előbb úgy gondoltam, megtekerlek egyszer, aztán a sorsodra hagylak. De a jobbik énem acsarkodott bennem: magad is becsapnád, mit ígértél neki? Mikor úgy döntöttem, „lebirkózom” magam, amíg te magolsz, kiállok őrködni, nem vettél komolyan, mint az öreged csikója, nyeríteni kezdtél. Mire szóltál volna, különös zajok, léptek dübörögtek. Mint egy éhes farkas, azonnal ugrottam, kerestem a késem. Rémülten figyeltél, vérben forgó szemmel: mi a túrót akarsz azzal a bicskával? Nem hallottad, Lili, oroszlánok jönnek!

– A galeridre célzol?
– Nem is a juhokra!

Úgy kezdem érezni, csend ordibál bennünk, lefagy a szoftverem, nem bírok mozdulni. Azt hiszem, te kapcsoltál előbb, letetted a könyvet. A kezemhez kaptál, sikítani kezdtél: dobd el azt a kacort, embert ölnél értem? Nem emlékszel, Lili, valamit ígértem a huzatos peronon! Oké, hiszek neked, látom, rendes srác vagy, de kérlek, ilyen áron ne őrködj felettem! Miért, loccsant az agyvizem, tényleg azt szeretnéd, ha egy rohadt gennyes banda végigmenne rajtad? Gondolkozz, tökfilkó, kezdtél pityeregni, a nevemet se tudod, máris ölnél értem?

Remegést éreztem, két part között álltam. Ha eldobom a bicskát, nem marad bennem visszatartó erő.

– Ha tesztek még egy lépést… – kezdtem ordítani.
– Akkor mi lesz, Pubi?
– Ez a kis diáklány – mutattam Lilire – nem közös szerzemény!

Mint az orosz tankok, jöttek, közeledtek. Nem volt más választás, löktem rajtad egyet, ha ruhában lubickolsz a térdig érő vízben, biztosan lelohadnak. Röhögtek, csápoltak, s vetkőzni kezdtek: ki lesz az első, a gruppenszex gyöngyszeme?

– Megállni, farkasok! – Úgy dörgött a hangom, hogy magam is remegtem. – Ha tesztek még egy lépést…
Tettek, mire elborult az agyam, kegyetlenül szúrtam.
– Másszál ki a vízből – léptem Lili felé, s nyújtottam a kezem. – Nekem el kell mennem, az egyikük itt maradt, hívnom kell a mentőt.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu