Az örök élet titka
Egyik alkalommal tanítómesterem egyik munkájával, művével találkoztam, amelynek létrehozásánál magam is bábáskodtam. Ő már rég nincs az élők sorában, de munkáján alig koptatott valamit az idő. Háborogtam. Jól van ez így, hogy a mű túléli alkotóját, aki éjt-napot feláldozott, hogy létrehozza? Szolidaritásból, együttérzésből annak is meg kellene halnia.
Később rájöttem, hogy nem lenne jó. Akkor az örökéletű piramisok is kártyavárként omlanának össze. Leomlanának a felhőkarcolók is, mint egy földrengés alkalmával, s maguk alá temetnék a városok lakosságát, s a hegyek, a folyók eredeti, ősi formájukat vennék fel, kisiklanának a vonatok, és meghalnának utasaik.
Az ember rövidnek tartja ezt az arasznyi életet, vallások sokassága hirdeti, hogy a fellegeken túl vár a mennyország. Sokan kételkednek, mondván, hogy onnan még nem jött vissza senki.
Sokan keresik az élet értelmét. Középiskolás koromban a Fáklya napilap kérdést intézett az olvasókhoz, levelezőkhöz ebben a témában. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy az ember egy tégla abban az építésben, amit őse évezredekkel ezelőtt kezdett meg, amikor elindult kőbaltájával, hogy meghódítsa a természetet.
Tény, hogy az ember műveiben tovább él. Ezért könnyű a zseniknek, a kiválasztottaknak, hiszen szobraikban, zenéjükben, festményeikben tovább élnek. De mit csináljon a kisember? Aki csak apa, csak anya, s csak behatárolt koordináták között él. Egy jel, egy ecsetvonás sem marad utána, hogy élt, hogy küzdött, hogy szeretett, hogy szenvedett. De ha emberségünket, pozitív életszemléletünket tovább tudjuk adni gyerekeinknek, unokáinknak, s ha vágyainkat, álmainkat ők valósítják meg, s ha ültetünk egy fát, amely másoknak is gyümölcsöt, árnyékot ád, már nem éltünk hiába.
V. Szilágyi István
Tovább él soraiban
Megyénk magyar sajtójának olvasói hosszú időn át találkozhattak V. Szilágyi István őszinte, elgondolkodtató, talán valamennyiünket foglalkoztató témákra rávilágító írásaival. Lapunk és korábban a Biharország oldalain is olvashatták az általa jegyzett cikkeket, prózai írásait. Legutóbb nyár közepén küldött jegyzetet – sajnos immár az utolsót.
Váratlan halálhíre különös megvilágításba helyezi fentebb közreadott írását. Ebből is kitűnik mindenre nyitottan figyelő, környezetére érzékenyen reagáló, ugyanakkor a tágabb összefüggéseket kutató gondolkodásmódja. Szívesen adtuk tovább fejtegetéseit olvasóinknak, akik kötetekbe gyűjtött írásaiban még találkozhatnak vele.
A Várad szerkesztősége ezzel az utolsó jegyzettel búcsúzik kedves munkatársától. Nyugodjék békében!
(Megjelent a Várad 2021/9. számában)