Az én apám egyik története
– Hol van az unokám?
Ez a kérdés olyan éles szekerceként vágott a világba a két eperfa alatt, hogy egy legyet is röptében pontosan kettéhasítana, bólogatott az eperfa, ahogy Arany örökségként reánk hagyta a képet, mert ez bizony a legigazabb hagyaték, eperfáknak is csudák, mert így éli meg őket e szöveg alkotója, egyik fehér, másik fekete, és az alsó ágon, amely vastagon kinyúlt a törzsből, igazi hús-vér emberkarként nyúlt ki a mindenségből, kötélen hinta lógott, kicsiny gyerekeknek volt az szánva, előbb a fiaknak, aztán unokáknak, legkésőbb dédunokáknak. Hál’ istennek, megadatott mindez.
A hintán most éppen, a kérdés elhangzásakor, az öregember ül, a dédapa, (a szövegíró apja), mert itt szeret pihenni, mert itt a legjobb ülni az egész portán, a városszélen, ez a gyerekkor, mert itt áll ez a kedves ház, udvarban meg az egypetéjű iker eperfa, szakemberek mindezt nem így fogalmaznák meg, mert ikerfák nincsenek, de az ember lelke generál ilyen csodát is, s az északi fa vízszintes ágáról ott lóg a csoda, a hinta, a Balogh-nemzedékek batárja.
2000. augusztus elseje van, tiszta idő, nyár, talán béke is. Errefelé.
– Hol az unokám?
A hintán himbálózó öregember panoptikumában megszólal az óra kakukkja.
A zsidó asszony, egy nagyanya kérdése kegyetlenül és élesen hasít tudatába!
1945 októberének 31. napján, szép idő volt akkor, nap sütött, és a majdani dédapa aznap ért haza, délelőtt, valamivel a déli harangszó előtt erre a portára, haza, a második világháborúból, amely neki éppen négy év négy hónapig tartott, igaz, rövid megszakításokkal, mert néha hazatérhetett, gyakorlatról is, frontról is, munkatáborból is, de a népfölszabadító háborúból nem.
1945. október 31. Eszékről ért haza, katonakórházból, csak összeölelkezhetett feleségével, fiával, csak hallotta a Ferenc templom déli harangját, e templomot ő is építette 1938–39-ben, s aztán azonnal ide is ért a zsidó asszony.
– Hol van az unokám?
A zsidó asszony, Bergerné, 1944 áprilisában lépett először erre a portára, s akkor nem volt követelőző. Akkor könyörgött inkább. Az öregember, akkor még nagyon fiatal férfi, huszonhét éves, a zsidó asszony látogatása előtt tizennégy órával ért haza, szabadságra, a keleti hadszíntérről, mindössze négy napra, jutalomszabadságra, mert újítása a Szent László védvonal építésénél időben is, pénzben is rettentő sokat hozott Magyarországnak. Az újítás meg nem is volt korszakalkotó, hiszen Gyurcsik Flórián mesternél, Zentán, kipróbáltak már minden lehetséges betonozási módot, mert az öreg mesterének a fiatal segéd azt mondta, inkább próbáljuk végig az újdonságot, mint meglepődjünk, ha alkalmazni kellene! Ő vette rá a tanítómesterét erre a szemléletre, mondván, mester úr, ez hosszú távon kifizetődő lesz, bízzunk a cementben meg a betonvasban. Az öreg Gyurcsik megbízott a 450-es gyorsan kötő cementben. Vácott már gyártottak ilyen cementet, ilyet hozattak a tisztek Rahó fölé, a Kárpátokba, próbára, az ő javaslatára, még a mérnökök sem hittek a végeredményben, s neki lett igaza! Kötési idő, szilárdság, minden bejött, pont úgy, ahogy mondta, pont úgy. Pont úgy, ahogy annak idején megjósolta Gyurcsik mesternek is.
– Honnan e tudomány nálatok kisebbségi magyaroknál? – kérdezte akkor a százados úr.
Ő meg csak mosolygott, nem szólt, minek, minden szavát hitelesítette a gyakorlat, minden szó, amit kimondott, kőkemény, igaz, azt a célt szolgálja, ami miatt kiejtették a szájon. A százados úrnak nem is szólt semmit, soha. Milyen megfogalmazás az, hogy kisebbségi magyar, kérdezhette volna a keleti hadszíntéren, ahol naponta tucatjával haltak meg magyar bakák, mindnyájan nem is magyar anya fiai, és senki nem kategorizálta őket, de hát a százados úr inkább csak kérdezett, feleletet sem várt, és nem is felelgettek kérdéseire katonái, mert minek, mert a kérdések megválaszolhatatlanok voltak, jaj, akkor már megválaszolhatatlanok voltak!
Amikor réges-régen elviharzott környékükből az orosz ármádia, mert megkerülték az Árpád védvonalat, amelynek része volt a Szent László védvonal is, 1944. október végén, akkor, amikor már kezdtek megbízni a csöndességben, a százados úr eltűnt, soha többé nem látták katonái, oly mélyre visszahúzódhatott a hátországba, ki tudja, mi lett vele a háború után.
Egy karpaszományos őrmester maradt velük, mindvégig, a visszavonulásig, a futásig, egy szegedi gimnáziumi matematikatanár, aki maga sem tudta, hogyan és miért került a műszakiakhoz, talán mert számolni tudott, de ő ott maradt bajtársaival, végig, addig, amikor már nem hangzott parancsszó sehonnan, amikor csak négyen maradtak az egységből, s négyen gyalogoltak végig Rahón és Técsőn, amikor csak négyen látták, hogyan találkozik Fehér Tisza Fekete Tiszával, két kicsiny folyóvíz, édesanyánk, mondta a karpaszományos őrmester, Makai Feri, ez a folyó a mi édesanyánk, jegyezzétek meg ezt, társak, aztán ittak mindkét ág vizéből, a találkozásnál, ezt vigyétek emlékként, társak, mondta Feri, meséljetek majd gyerekeiteknek róla! Négyük közül csak neki volt gyereke ekkor, egyéves fia, a többiek nőtlenek még, kettő nem is jut el családalapításig, mert egyikük haza sem ér majd, elesik, pontosabban nyilasok akasztják fel egy út menti eperfára, elrettentő példaként, ám a kivezényelt asszonyok és idős férfiak hangosan siratták az áldozatot, és imát mondtak közösen fölötte a lelki üdvéért, de a nyilasok nem törődtek a könnyekkel és az imádsággal, mert a szökevény a helyszínen felkoncolandó, hangoztatták. Másik társuk egy pesti zsidó gyerek, valami rabbinak a fia, aki csodával határos módon apró sérülésekkel és fagyásokkal túlélte a rettenetes áldozatokat követelő visszautat a csöndes Dontól a Kárpátokig, s aztán tovább is, minden kegyetlen és gyilkos megpróbáltatást átélt, és haza is ért Pestre, ám 1946 márciusában nyoma veszett az Andrássy út 60-ban. Némelyek szerint megkínzott testét az ávósok kidobták az emeleti ablakból az udvari kövezetre. Mások szerint elpusztításakor részeg kínzói az Andrássy útra röpítették, s az ő teteme feküdt hosszú percekig az épület előtti kövezeten, körülötte tumultus támadt, eldugult az egyetlen pesti sugárút, és eme esemény megrendítő volt az egész magyar főváros számára, mert mindenki előtt bizonyossá vált, mi is játszódik le a nyilas uralom óta az elátkozott épületben.
De az öregember fölrémlett emlékeiben, akkor, 2000. augusztus 1-jén még négyen voltak, meneteltek, hazafelé, együtt Tokajig, ahol egy borpincében éjszakáztak, ahol a fenéken térdig ért a bor, két egyenruhás hulla úszkált puffadtan a nemes szőlőlében, borba fulladt hősei a magyar királyi hadseregnek, aztán reggel kétfelé váltak, ő és Feri a Tisza mentén, a másik kettő Pestnek tartott.
Orosz előőrsök rájuk aknáztak többször, szökésük nehéz volt, mert a magyar tanyasiak is idegenkedtek tőlük, rühesektől, ám mégis sikerült a menetelés, Tápé alá épen érkeztek meg. Ott géppisztolyoztak rájuk az oroszok, akkor sebesült meg Feri, mindkét lábán, lépni sem tudott, de ő szerzett egy biciklit, fegyverrel ragadta el gazdájától a járműt, lőni is képes lett volna érte, s ezen karikáztatta haza, Szegedre Makai Ferenc főgimnáziumi matematikatanárt, akit ezzel megmentett; az alsóvárosi apácák zárdájáig karikázott vele, ott van a húgom, mondogatta Feri, ők elápolnak engem, apácák, értenek hozzá, csak vigyél oda, a rókusi parókiára! Másnap Feri búcsúzóul azt mondta, ha valaha segíthetek rajtad, csak gyere, itt megtalálsz, a Rókusi plébánián.
Induláskor az apátnő megáldotta őt, s óva intette, nehogy Zenta felé vegye az irányt, ott már oroszok és véreskezű partizánok is vannak, sok magyart Tiszába is lőttek, ilyen híreket kaptunk, nagyon vigyázzon magára, kérem, szerintem ne is menjen még oda; de hát ott vannak az enyéim, tisztelendő anyám, sóhajtotta szökevényünk, s megindult ő haza, mert neki csak ott lehet dolga, Zentán, őt ott nagyon várják.
Csodák csodájára 1944. december második hetében Szegedtől háborítatlanul, könnyen hazaért, senki meg sem állította útközben, de megjelenésekor Zentán, otthon a rokonságból mindenki megrémült, mi lesz, itt vannak az oroszok, a partizánok meg épp egy hónapja tömegével lőtték a Tisza-parti gubigödrökbe a zentai magyarokat, csak azért, mert magyarok; fölszabadultunk, mondják a hangosbeszélőn, csak mi szólni sem merünk. Törékeny felesége ment másnap az újonnan kinevezett városelnökhöz, Nésics Iszóhoz, a borbélyhoz, akinek ő a háború előtt kuncsaftja volt, s aki beszervezte őt az illegális mozgalom támogatóinak hátországába. Iszó meg eljött hozzájuk, összeölelkeztek, s aztán azt mondta a város első embere, Pistám, jelentkezz te önként Tito seregébe, mert ott nem keresnek senkit, nem igazoltatnak, ott talán élve megúszhatod a zűrös időket, igaz, újra háborúba kell menned, de majd csak vége lesz minden megpróbáltatásunknak. Családodat segítem, ha tudom, de hát azt sem tudjuk, milyen idők következnek.
Másnap már Tito önkéntesei között volt, de azért ott a megbízhatatlanok csoportjába került, mert létezett ám ilyen gyülekezet, így előbb Mohol alá mentek erdőt irtani, legyen tüzelőjük a nélkülöző bácskai proletároknak. Viszont onnan regényes körülmények között szabadult, mert a moholi erdőirtók nagy részét valami szerb csillagosok, akik a semmiből teremtek a helyszínen, 1945 első napjaiban a Tiszába lőtték. Szabadulásához a biliárd segítette hozzá, mert háború alatti munkaadója, egy gyanús zentai pallér, aki annak idején falrakás helyett munkaidőben biliárdozott vele, s rendes órabért fizetett neki a játékért, most géppisztolyos őrizője lett. Csuda egy pallér volt ez az alak! A legzavarosabb időkben valamilyen alapon forradalmárrá lett, valamilyen csillagos szerencse folytán segédkezet kapott a kommunistáktól, s német géppisztollyal a nyakában járkált a moholi Tisza-parton, mint élet és halál ura. Ám a legnehezebb pillanatban fiákerkocsisként fölhasználta őt, a régi biliárdcimborát, ezzel megmentette az életét, lehetővé tette neki, hogy kijuthasson a legkegyetlenebb frontra, ahova Tito magyar bakái juthattak, a drávai hadszíntérre. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy ott a bevonultatott bácskai magyarokat föláldozták a különleges, a szocialista szabadság oltárán, de ő ott is sértetlen maradt, pedig nem kímélte magát! A hadosztályparancsnok fiát, egy sárgacsőrű, tizenhét éves hadnagyot, akinek fogalma nem volt a hadviselésről, a halálról, csak a forradalmi romantikáról és Osztrovszkij legfontosabb regényéről, amely acéllá edzi a jellemet, s aki valódi harctéren századosi föladatot kapott, hát őt ragadta ki a pokolból, mert a német aknavetők nem ismerték Osztrovszkijt, igaz, hősünk sem, s a hátán cipelte ki a szarházi sárgacsőrűt, kúszva, állandó aknatűz alatt, valósággal a saját élete árán. A dolog úgy történt, s erről a magyar század harcosai semmit nem tudtak, hogy a tábornok papa – mi az neki, Tito tábornokára még az ég is rámosolyog, mert ő tévedhetetlen – a kedves fiacskáját előléptette, egyetlen perc alatt hadnagyot kreált belőle (magasabb ranggal nem kezdhette, még a forradalmi hadseregben is léteznek korlátok), ám a gyerek, az elsőszülött, aki apja reinkarnációja, még a forradalomban is háborúzni akart, s ezt ki is nyilatkoztatta olyan környezetben, ahol apja nem volt jelen, de a talpnyalók igen – s aztán e spanyolországi hősnek, akiből titói tábornok lett, e szerető papának a hű alattvalói és talpnyalói századparancsnoki hatáskörrel tisztelték meg a tizenhét éves gyereket. Egy zömmel magyarokból álló század parancsnoka lett ez a kölyök. A fiú bátran jött oda egységéhez, csak akkor rettent meg, amikor látta, hogy katonái mindannyian idősebbek nála. Ahogy az egységhez ért, lekezelt az első katonával, aztán ékes szerb nyelven mondott néhány mondatot a nagy népfelszabadító föladatról, a szabadságról, csak úgy, félvállról megemlítette, mindjárt rohamra indul a század a német géppuskafészkek ellen, mosolygott, a képe fénylett, mint a kelő hold, a keleti frontot átélt magyar katonákban erre megállt az ütő.
Aztán rohamot vezényelt e ragyogó parancsnok-gyerek, nekilódult, szaladt vagy harminc lépést, takaratlanul, és elfeküdt a mezőben, ott maradt mozdulatlanul. Százada katonái, frontviselt magyarok, nem ugrottak utána, mert ennek értelme nem volt, a rohamot nem így vezénylik, nem így folytatják.
A gyerekért, a parancsnokért ő lódult neki, a mi hősünk, aknákat szórtak rá a németek, gépfegyvertűzzel is elárasztották, de szerencséje volt, mindent megúszott, a gyereket is, parancsnokát, gránáttölcsérbe vonta. Átvizsgálta a testét, gyorsan megállapította, nem vérzik sehol, lélegzik, tehát él, nem kell sietnie a gránáttölcsérből, megvárhatják az alkonyatot, akkor biztonságos lesz visszamenni az állásba. A gyerek csak sokkot kapott, összeszarta magát a robbanások hangjára, ez viszont normális jelenség azoknál, akik először kerülnek tűzvonalba. Várt hát a sötétedésig, akkor visszavitte az eszméletlen parancsnokot.
A mentés után azért adódott némi probléma: őrmesterek keresni kezdték a megmentett parancsnok rumadagját, amelyről ő nem tudott semmit, mert rum az nem volt a kölyöknél! Átnézte mindenét, a gránáttölcsérben, míg sebzett madár módján eszméletlenül feküdt két karja között, s aztán, két nap múlva, a takarító ügyeletesek megtalálták a rumosüveget, felbontatlanul, a zászlóalj-parancsnokságon. A gyanú árnyéka azért reávetült a szabadítóra, hogy sebesült parancsnokától eltulajdoníthatott valamit…
De a legnagyobb gondot a tábornok papa jelentette. Mikor megtudta a családi nagy szégyent, hogy parancsnok fia összeszarta magát az ellenségtől való félelmében, rohamot vezetve lett tele a nadrágja az egysége előtt, eszméletét vesztette rémületében, és egy gyanús magyar mentette ki, életét kockáztatta érte. Az apa először dühében fel akarta koncolni a fiát is meg a megmentő magyart is. Azért a fiának könnyen megbocsátott, a megmentő magyarnak nehezebben tudott. Maga elé parancsolta őt, a megmentőt, rettentő szigorú hangon lehordta, mert nem követték a katonák rohamot indító parancsnokukat, megtagadták az engedelmességet ezzel, meg kellene tizedelni az ilyen egységet, ordította, nyakán vastagon kidagadtak az erek, kétszer is a revolverére ütött, míg szónokolt, mintha az előtte álló harcos lenne oka az ő fia hülyeségének, beszarásának. A hadosztályparancsnok le sem ültette fia megmentőjét, aki pedig bátran szót kért, és elmondta, hogy a gyerek nekiszaladt a golyóknak, igazi hős volt akkor, de a tüzérség hangjától először mindenki telenyomja a gatyáját, még a tábornokok is, és elmesélte keleti fronton szerzett élményeit. Pontosan leírta, mint dobálták ki marokkal az ezredes urak vitéz lelkük maradványait nadrágjukból, sokan a csizmából öntötték ki a lélek sárgás levét az első tüzérségi támadás után, mindenféle sarzsik ilyen esendőek voltak, csak az őrnagy úr nem, ő megszokta a dörgést az első háborúban, de a többiek mindannyian, sarzsik és bakák, akik élve maradtak akkor a keleti fronton. Pedig éppen mi támadtunk, az oroszok vonultak vissza, mondta a tábornok elvtársnak, akinek a fiát megmentette, s aki a mese végén hamisan vigyorgott, s erről ő tudta, hogy a tábornok elvtárs is valamely alkalommal összeszarhatta magát, mert megszólaltak az ágyúk. A gyereket a tábornok papa azonnal visszavonta a frontról, hátországba, tisztiiskolába küldte, ott meg pompás pedigrét írtak róla: a népfelszabadító háború részvevője, pedig valójában csak néhány percig volt abban a bizonyos népfelszabadító háborúban, puskaport soha többé nem szagolt; ám e megfogalmazás mindenkor minden nehézségen átsegítette, nyugdíjaztatásáig, no, nem is volt korlátolt képességű a fiú, jól tanult, szorgalmas, szófogadó volt, így tábornok lett ő is, mint a forradalmár papa, aki a spanyol polgárháborúban lett parancsnokká, csak a fiú Frunze Akadémiát is végzett, a papa meg semmilyet, de azért tanár volt később a katonai akadémián, az utód akkor kupálódott a Szovjetunióban, amikor ez már pozitívum volt, így mások rovására még gyorsabban lépett elő, szóval negyvenhat évesen már vezérőrnagy, a békeidők legfiatalabb tábornokainak egyike lett, a marsall kegyence is volt, szinte naponta bejárt Titóhoz, mert az öreg valami miatt fiaként szerette.
Egyetlen fia született ez ifjú hadvezérnek, őrnagy korában, 1950-ben, mielőtt elindult volna nagy hadi karrierje. Néhány év szolgálat után, miután elolvadt az orosz jégkorlát, ismét megindult a katonaság e tájról a szovjet Frunze Akadémia felé, ő is köztük volt, ekkorra már jól beszélt oroszul is, de angolul is, mert az apa, a forradalmi tábornok csak az angolt és az oroszt ismerte el nyelvnek, a többi csak mezei kommunikáció, mondta. Fia, a gyerkőc parancsnok, aki a magyarokat vitte volna a biztos halálba, így különleges hallgatója volt a Frunze Akadémiának, verbuválták a jugoszláv tiszteket az oroszok, minden eszközzel, amelyeknek ő ellent sem mondott volna, de apja, a spanyol polgárháború őrnagya, a jugoszláv felszabadító háború tábornoka, megtiltotta, hogy más ország alattvalója legyen. Jugoszlávia a te világod, mondta ellenkezést nem tűrő hangon, s ennek az országnak szenteld életedet!
Hát így is történt.
A katona, akiről szóltunk, s aki megmentette a majdani tábornokot, rögösebb utat járt.
Említést tettünk arról, hogy egy idős zsidó asszony, Bergerné, rajta kereste unokáját. Mondtuk, néhány napot 1944 tavaszán hősünk otthon töltött, szabadságon, akkor is az eperfáról lógó hintán ült, s ekkor tért be hozzá Bergerné. Gerő István, a fogorvos úr, akit 1941-ben felakasztottak ellenállói magatartása, de leginkább zsidósága miatt, azt mondta, ha minden szakad, Balogh Pistát keressétek! Pistának meg előtte azt mondta a doktor úr, Pista, te többé ne járj közénk, ne is barátkozz velünk, s fölsorolt egy csomó nevet, akiket kerüljön, de járj a nagymisére Fábry páterhez, és fordulj hozzá bizalommal, bármi baj van!
Gerőt negyvenegy novemberében ötödmagával felakasztották a zentai kaszárnya udvarán, mint ellenállót, partizán vezért és zsidó világrombolót, a magyar királyi állam legnagyobb ellenségét, Bergerné viszont negyvennégy áprilisában jelentkezett, pont azon napok egyikén, amikor jutalomszabadságon hősünk itthon, Zentán tartózkodott.
– Balogh úr, a kisunokám, a Rézike, veszélyben van – mondta a vén kofa, akit az egész város ismert és tisztelt. – Gerő úr, a fogorvas, akit negyvenegyben fölakasztottak, azt mondta, közvetlen a magyarok bejövetele után, negyvenegyben, amikor azt hittük mi magyar zsidók is, hogy itt a fölszabadulás, föltétel nélkül és teljes bizalommal forduljak önhöz. Itt vagyok. Mentse meg, mentse meg a kis unokámat!
Két nap múlva, vasárnap, itthon tartózkodása utolsó napján rendezte el, hogy Rézike a Kis úti tanyák egyikére, Csukáékhoz kerüljön, keresztlevelet Fábry páter adott, olyat, amelyen azt írta ékes latin nyelven, hogy a kislány Zentán született, keresztszülei pedig Csukáék. Amit a környezet hozzátett (legenda, így mondja egy különleges nyelv), az annyi, hogy Rézikét Pestről kibombázták, aztán idetért keresztapja házába, hogy kivárja a háború végét. Rézike a Csuka gyerekekkel buzgón járt a kevi katolikus templom miséire, így senki nem fogott gyanút a tizenkét éves Rézike identitásáról.
Bergerné gyakorlati alkat volt.
Amikor elrejteni kívánta lányát, aranyat, drágakövet kínált Pistának, de ő csak egy borjas tehenet kért, amelyet az utolsó éjjel ki is vezetett a Csuka-tanyára, s amelynek teje segítette túlélését a Csuka gyerekeknek és a Berger unokának is, mert a Csukáék teheneit meg a Bergerné borjúját elhajtották az oroszok, de cserében ott hagytak négy rettenetesen lesántult lovat, ám Csukáék mind a négyet kiápolták, de ez sem hozott nekik szerencsét, mert a háború után Bergerné megjelent Balogh Pistával, és rikácsolva követelte vissza a tehenét meg a borját. Csukáéknak állataik sem voltak, csak a sántaságból szerencsével és szeretettel kigyógyult lovak, pénzük az éppen nem volt, mert az aztán nem volt sohasem, Balogh Pistára néztek, mi ez, Pista, életünket kockáztattuk a zsidó lányért, a lány megmaradt, túlélte a borzalmakat, nem is látott belőlük semmit, s a borjat meg a mi teheneinket elvitték az oroszok, most az utolsó tejelő tehén is elmegy? Nem mi emésztettük fel az állatokat! Mi lesz velünk?
Bergerné fenyegetőzött, lehordta mindennek a Csukákat, lekurvázta Rózsika lányukat, aki alig volt idősebb Rézikénél, és máris gyermeket dajkált. A csúf kofaszitkok hallatán Csukáné az istálló falának dőlt és felzokogott, Rózsika, kezében a pólyával, meglepetten kérdezte, mi van, édesanyám?
Rézike szája, nagyanyját meglátva, panaszra nyílt, templomba cipeltek, nagymama, katolikusok módjára imádkoznom kellett, kényszerítettek rá, ami igaz is volt, s az is megesett, hogy Rézike ellenállását lefegyverzendő, Csuka János akkora pofont teremtett a zsidó kislány képébe, hogy megnyílt előtte a csillagos ég, mert nem akart a katolikus templomba Kevibe menni, pedig a csendőrök előző nap vették őt számba mint pesti katolikus menekültet, Csukáék keresztlányát. Rézike hithű zsidó akart maradni, ezt vágta el Csuka János csattanós pofonnal.
Bergerné előbb megjött Auschwitzból, mint hősünk a népfelszabadító háborúból. Hősünk az eszéki kórházban gyógyult, Bergerné, az elhurcolt zentai zsidó család egyetlen túlélője, hazatért, keresni kezdte Balogh Pistára testált Rézike unokáját, de az elbújtatót nem találta házánál. Naponta megjelent Pista feleségénél, néha kedves volt, néha fenyegetőzött, néha boszorkányként rikácsolt, államvédelmisekkel, udbásokkal fenyegetőzött, mert nem akarta hinni, hogy a fiatalasszony semmit sem tud a zsidógyerek-bújtatásról. Az meg, szegény, nem volt elég a háború vihara, a megtorlások, a novemberi Tiszába lövések, a férje utáni aggódás, hónapokon keresztül még Bergerné károgásait is hallgathatta.
Aztán azért csak a helyükre kerültek a dolgok, Pista hazatért, Bergerné kiment vele a Kis útra Csukáékhoz, meglett Rézike, s az mindjárt panaszkodni kezdett, hogy őt felpofozták Csukáék. Bergerné rendőrrel fenyegetőzött, meg követelte a borjat, mert a tehén megvolt, és lepocskondiázta közben Csuka János tizenöt éves lányát, Rózsikát, mert már a gyerekét dajkálta, ekkor szólalt meg Rézike, nagymama, ne bántsd Rózsikát, ő elbújt, engem bántottak volna az oroszok, ő meg sikoltva nekiszaladt, ütötte ököllel őket, hagyjátok, hagyjátok, az engem megragadó orosz katonák megzavarodtak, kiszabadultam a karmaikból, én elmenekültem a kukoricásba, ő ottmaradt, a körmükben. Nagymama, én hallottam Rózsika sikoltását, ilyen lehet a halál.
Bergerné, a legortodoxabb zentai zsidó asszony, erre fölsikoltott, Uramisten! Előbb leroskadt a tanyaudvar füvére, aztán nehezen föltápászkodott, nem látott ő senkit, csak Csuka Rózsikát, odatántorgott hozzá, két kezét ölelésre tárta, kislányom, mondta, édes kislányom, és ölelte Rózsikát, mekkorát vétkeztem, és épp teellened! Erre nem lehet semmilyen bocsánat! Aztán meg kezébe vette és csókolta a kicsiny porontyot, édes istenem, mondta, édes istenem! Add, hogy szerencsés legyen ez a gyerek ebben a rohadt életben!
Csukáné a fehér tanyafalnak fordult, férje mellé lépett, ne sírj, anya, mondta, ne sírj, te nem vétettél senkinek, mi nem vétkeztünk, nem vétettünk, ne sírj, anya! Aztán lassan az istállóba ment. Kivezette a tarka tehenet, vigye Bergerné, a magáé!
Uram istenem, lihegett a zsidó asszony, én nem így gondoltam, nem ezt gondoltam, jaj nem vagyok én rontó lélek! A lágerben azt hittem, ők a romlottak, a fogva tartóink, a kiirtóink, ők a fasiszták! Aztán mivé lettem én? Jaj, Istenem! Íme, én is romlott lettem! Ó mekkora is az én vétkem? A maguk tehene ez, Csukáné! Ez Rózsika tehene! Rózsikám, kicsi lányom, azt sem érdemlem meg, hogy rám köpj! Jaj, Istenem! Mi lett énbelőlem?! Mivé tettek engem?!
Rózsika, szegény, aki nem értett semmit, hangosan fölzokogott. Anyja rívására a piciny poronty ordítani kezdett.
– Jaj, én vagyok a legelvetemültebb teremtmény e földön! – kiáltott Bergerné. A tanyaudvar közepére térdelt, szaggatni kezdte a ruháját, összeborzolta és tépte ősz haját. – Jóemberek! Én nem így gondoltam! Bocsássatok meg nekem! Azt hittem, ők a fenevadak, és belőlem lett állat! Bocsássatok meg nekem! Bocsáss meg, édes Istenem!
Leborult a tanyaudvar porába, s könnye keveredett a piszokkal, a ganéval. Aztán sokára, nehezen és mintha megébredne, fölállt. Odalépett az udvar közepén álló jószághoz. És fogta a kötelét és visszavezette a tehenet az istállóba. Próbálgatta a jászolhoz kötni a jámbor állatot, de nem látott semmit a könnyeitől, jaj, istenem, fuldokolta, jaj, édes istenem! Lerogyott az öregasszony a szalmába, bal kezével a tehén kötelét tartotta, fölcsúszott alkarján a pulóverujj s kéklett az Auschwitzból hazahozott tetovált számsor.
– Jaj, istenem! – kiáltott Csukáné, aki megjelent az istállóajtóban. Odalépett Bergernéhez. Hóna alá nyúlt s megemelte. – Keljen föl, asszonyom! Álljon lábra! Ne tegye velünk ezt a csúfságot! Jaj, mit gondolnak majd rólunk a szomszédaink?
Bergerné nehezen tápászkodott föl az istálló szalmájából. Megragadta Csukáné két karját.
– Édes lányom! – csókolni kezdte Csukáné arcát. – Édes lányom!
Az asszonyok összeölelkeztek és sírtak, hangosan zokogtak.
Soha többet nem találkozott Balogh Pista Bergernével, sem az unokájával, ők elmentek Izraelbe 1949-ben, akkor kiengedtek minden zsidót Jugoszláviából, hála istennek, ők megtalálták talán a boldogulás útját.
Balogh Pista zsidómentése véletlen volt. Ez bizony a színtiszta igazság. Balogh Pista Gerő István fogászhoz járt, fogápolás miatt, mint sokan mások Zentán. Gerő az ellenállás, a kommunista mozgalom egyik vezető személyisége volt a Tisza-parti városban, s azt mondta 1941 szeptemberében Balogh Pistának a fogorvos, Pista, te hozzánk tartozol, baloldali érzelmű vagy, de ne csatlakozz soha köreinkhez, vigyázz magadra, tiszta maradj, nem bukhatsz le. Ha bármi lesz a zentai zsidókkal, néhányat elküldök hozzád, talán segíteni tudsz rajtuk. Figyeld a világ alakulását, megtudod, mit kell tenned!
Pista 1944-ben két helyen építette ki a zentai tanyavilágban a zsidó gyerekek bújtatási lehetőségét. Egyikre szükség lett, csak egyikre, mert egyedül Bergerné jelentkezett nála.
Nos, ez a kérdés, hol az én unokám, hasította szét a levegőt 2000-ben, ahogy történetünk elején is említettük, szinte véres lett az a zentai levegő! Augusztus elsején történt mindez, egy verőfényes szép nap délelőttjén, amikor az öreg, történetünk hőse, ismét a hintán ült, amely nem a gyerekek, hanem a dédunokák szórakozását szolgálta immár. Bergerné arca tűnt lelki szemei elé, de a kiskaputól egy hozzá hasonló korú férfi közeledett, tábornoki ruhában.
– Hol az unokám?
Aztán a további történetet megírta hősünk fia egy kisregényben, amely megjelent 2010-ben az újvidéki Forum Könyvkiadónál Hintaszék címen. S a fiú most, a hitelesség kedvéért, alá is írja ezt a szöveget:
Balogh István