Az élet van előbb, aztán a szöveg
Kőrössi P. József (■): Köszöntöm Önöket és Borbély Szilárdot, akiről útközben megtudtam, hogy Nagyváradon csak futólag járt, egyszer tartózkodott itt valamivel hosszabb ideig annál, mint amikor átrohan a városon Kolozsvár vagy Marosvásárhely felé. Váraddal igazából most találkozik. Borbély Szilárd 1964-ben született Fehérgyarmaton, és ’88-ban jelent meg első, Adatok című verseskönyve. Azt mondanám, ha nem mellettem ülne, hogy nagyon gyorsan ívelt fel költői pályája, gyors egymásutánban jelentek meg könyvei, és ezek a könyvek ’89 után sorra hozták neki a hivatalos, de elsősorban szakmai elismeréseket. József Attila-díj, IRAT-nívódíj, Füst Milán-díj, és amit nagyon fontosnak tartok, a Palládium-díj 2005-ben. Azért tartom ezt fontosnak, mert ekkor a kritika őt a csúcsra vitte. Majd meg fogom kérdezni, hogy ő így érzi-e, de először, úgy, ahogy szoktuk, próbálja meg ő saját magát bemutatni kérdések alapján.
Úgy veszem észre az életrajzodból, hogy két település határozta meg az életedet; az egyik Fehérgyarmat, ahol születtél. Kérlek, beszélj erről, a szűkebb környezetedet is bemutatva.
Borbély Szilárd (□): Annyit pontosítanék, hogy én nem vagyok fehérgyarmati, ott annyi időt töltöttem, míg „anyukámban” bevitt a mentő a kórházba, ott megszülettem, azután hazaszállítottak. Néha betévedtünk Fehérgyarmatra a kórházba, ha beteg voltam. Én falusi vagyok, két kicsi faluban éltünk, először egy nagyon pici faluban, amit úgy hívnak, hogy Túrricse. Ha átmegyünk a határon, akkor Zajta, Tiszaberek, aztán Túrricse következik. A határtól a harmadik falu. Mi ott laktunk egy kicsi faluban, aztán egy kicsit nagyobb faluban, egészen addig, amíg el nem keveredtem az egyetemre, azóta Debrecenben lakom. Azt szeretném csak mondani, hallottam, hogy nagyváradinak lenni milyen nagy dolog, és a falusiakhoz képest ez egy hatalmas vízválasztó. Én alapvetően falusi vagyok, és az is maradok most már, hiába élek városban valamennyi ideje. Alapvetően a gyerekkorom, minden, ahogy világot látok, ahogy gondolkodom, ahova szeretnék tartozni, az falu, nem város. Ott nem éreztem jól magam.
■ Írásaid jelentős része sokszor falusi képet fest akár a nagyapáról, akár egy-egy családi környezetről – különösen az Árnyképrajzoló tárcanovelláidra gondolok. Az egyik ilyen novelládban régi letűnt világként ábrázolod.
□ A Gyerekkor falun című írásra gondolhatsz. Egészen különös volt az ott a hatvanas évek közepe környékén, a hatvanas évek végén; a világtól nagyon távoli vidék volt, ahol éltem a szüleimmel, pici falu. Túrricsén laktunk abban az időben ötszázan vagy hatszázan, szóval kicsike falu volt, és én ott még láttam, milyen volt a szatmári falu, milyen volt a magyar falu, olyan eszközöket használt a nagyapám, olyanokat használtak a szüleim, olyan tárgyaik, olyan szokásaik voltak. Később, amikor már egyetemista voltam, olvastam azt a gyűjtést, amelyet Rubin Magda készített, szatmári rémmesék ezek, igazából boszorkányos emberekről, tudálékos emberekről. Történetek arról, hogyan változnak át lóvá meg más állattá, és hogyan kísértik a többieket, meg mindenféle csodálatos dolgokról, amit varázserővel visznek végbe. Ezeket én a nagyapámtól meg az apámtól hallottam, mint esti mesét. Ez akkor még élő kultúra volt, aztán hirtelen, a hetvenes évek elején vége lett, mintha nem is lett volna. Arra emlékszem, hogy ez a világ, ami eltűnt, hirtelen és drasztikusan, engem a régi emberek világára emlékeztetett, és megvallom őszintén, az szimpatikusabb, szebb, kedvesebb volt, mint ami azután következett.
■ Most melyik nagyapádról beszéltél? A valódiról? Ez most egy ravasz kérdés.
□ Ez a létező nem valódi. Mert volt a nemlétező valódi, Auschwitzban tűnt el, őt nem láthattam. De volt a létező, nem valódi, akiről nem tudtam sokáig, hogy nem ő az igazi nagyapám, de úgy szerettem és úgy éltem vele. Ő kulák paraszt volt, nagyon rendes, kedves ember, és neki volt egy hatalmas gazdasága, eszközökkel, mindennel. Most elmegyünk a gyerekeimmel a falumúzeumba és mutatom nekik, hogy „na, azzal dolgoztunk”.
■ A Gyerekkor falun című novelládban, ami tárcának készült eredetileg, nem?
□ Tárca, de ez egy ilyen fajtalan műfaj.
■ Tehát itt írsz erről a világról, és ennek a novellának a hőse, a mesélője talál egy tárgyat a padláson, amit nem is padlásnak hívnak itt, hanem házszínnek.
□ Igen, arrafele úgy mondják.
■ Közben meg arról írsz, hogyan tűnnek el a bútorok, különböző eszközök egyik pillanatról a másikra a falusi házakból…
□ Nem tudom, ez itt végbement-e, nálunk a hetvenes évek elején az emberek úgy döntöttek, hogy modern bútort akarnak – préselt lemezt meg egyéb borzalmakat –, és egyszerűen fogták a gyönyörű bútoraikat – voltak parasztbútorok, diófából, fenyőfából, cseresznyéből meg mindenféléből –, kivitték hátra a pajtába, a sufniba, és azok ott tönkrementek, vagy eltüzelték, vagy tyúkketrecet, nyúlketrecet csináltak belőlük, ez iszonyatos nagy pazarlás volt – mert úgy gondolták, hogy ez ósdi, és akkor vették a bútorgyárból kapható ezt, azt, amazt. És amire utalsz, az nagyon érdekes volt, mert a hászjel egy nagyon régi szónak a fennmaradt változata – ez azért nagyon szép dolog, ez a régi magyar szókészlet eltűnt elemeihez tartozik. Felmentem, a gyerek szeret kutatni, és találtam egy kis bőrtasakot, és abban volt egy acél, volt benne egy kő, volt benne finom tapló – ez a nagyon-nagyon átdolgozott tapló, ezt leássák a földbe, és hagyják, hogy kilúgozódjon, tesznek rá fahamut és leöntik vízzel, akkor szépen átfő, átlúgozódik, akkor aztán kiveszik, kiszárogatják a napon, és akkor a taplónak ezek a szálai elválnak egymástól, és ha egy pici szikrát kap, akkor tűz lesz belőle.
■ Akkor mi volt ez a kő?
□ Ez egy úti tűzgyújtó volt, olyan kovakő is volt.
■ Szépen írod le, hogy hogyan használják ezt, mert megtanulja a gyerek. Az is nagyon szép, hogy mekkora öröm ez a nagypapának – arra már nem emlékszem, hogy ez az igazi vagy szerzett nagypapa –, hogy mennyire örül ennek az ajándéknak, amit a gyerek talált.
□ Igen, mert azt hitte, hogy ez már elveszett, valahol elkallódott, amennyire emlékszem, azt mondta, hogy ezt akkor használták, amikor még kinn aludtak – amikor volt még paraszti gazdaság, nem téeszesítettek és nem vettek el mindent – a földön a lovaknál, az állatoknál, és akkor kellett, hogy legyen valami, amivel ha muszáj, gyorsan lehet tüzet gyújtani.
■ A ravasz kérdés az lenne: vannak írók – és te közéjük tartozol egyértelműen –, akik saját legszűkebb környezetükből, saját életükből, mondjuk így: sorsukból merítik témáikat az esetek többségében, nálad ez kivétel nélkül így van, még a verseidben is tetten érhetők azok az életrajzi élmények, nyomok, amik téged személyedben érintettek meg, mégis tudom, hogy foglalkozol ezzel esszéidben is, de beszélgetésekben is elmondod, hogyan távolodik el a megélt élménytől a szerző, aki adott pillanatban azonos a hősével. Mennyire úriemberi dolog ez?
□ Én nem írok fikciót, nem írok olyat, amihez ne lenne közöm. Személyes indíttatásból írok, de a távolításnak a tanult gesztusait használom fel. Az a líra, amit próbálok írni, az rólam szól, meg arról a világról szól, amihez van közöm, de beépítve az irodalomnak ezeket a közvetítő, távolító rendszereit, hogy ez ne legyen személyes, ne legyen felismerhető, de ez csak egy védekezés. Úgy vettem észre, amikor az ember lírát ír, fiatal emberként nagyon hajlamos arra, hogy minthogy a líra valamilyen módon alapvetően a személyességnek a problémáját használja – nekem önmagammal, a világgal, dolgokkal alapvető bajom van, nem értem, nem működik, nem tudom, nem értek hozzá, és akkor ezt szeretném valamiképpen körüljárni, megoldani –, emiatt annak az érzései vagy gondolatai tolakszanak előre, aki ilyen módon lírát művel. De ez magánügy. Amikor arra adtam a fejemet, hogy próbálok közölni verseket, kiadni dolgokat, ez alapvetően morális kérdésként is felfogható: ha én azt akarom, arra akarok rendes, becsületes embereket rávenni, hogy olvassák el azt, amit én írok, ami nekem fontos, azt úgy kell csinálni, hogy az számukra is fontos lehessen. És akkor már nem szabad, hogy ez csak rólam szóljon, csak nekem legyen fontos. Meg kell tanulnom úgy gondolkodni, úgy írni, ahogy egy olvasó láthatja, és miáltal lesz az neki érdekes, miáltal tud valami olyasmit mondani, ami számára is üzenet lehet. A versszövegnek olyanfajta összetettséget kell tudnia birtokolni, ami az olvasókat emlékezteti olyanra, amit már olvastak. Vagy szembesíti őket valami olyasmivel, amit már olvastak. Úgy találkozzanak azzal a leírt verssel, hogy az egyszerre legyen ismerős és ismeretlen. Mert ha csak nekem ismerős, nekem fontos, akkor önzés elvárni másoktól, hogy ők most elkezdjék elolvasni csak azért, mert nekem az az úri passzióm, hogy én ilyeneket akarok írni, és azt szeretném, hogy mások meg olvassák el. Erre a lehetetlenségre kell részint törekednem, hogy találhasson benne a nagyon sokféle ember olyasmit, ami neki mond valamit. Ez akkor lehetséges, ha én használom azt a hagyományt, a költészet történetét, különféle írástechnikákat, amelyeket ő már ismerhet. Vagy olyan kérdésekkel, problémákkal próbálom őt meglepni, amelyek őt elgondolkodtatják, felháborítják, vagy egyszerűen talál benne valami fogódzót, ami miatt újra és újra visszatérhet ehhez a szöveghez. Hogyha ez átlátszó szöveg, amin egyszer végigfut a tekintet, átsiklik rajta, akkor kész. Ha én egész életemben ugyanazt az írásmódot használom, akkor írok még egy kötetet, még egy kötetet, meg még egy kötetet. Lehet az is érdekes, de az olvasóval szemben ez egy olyan gőg, amit a nagy költők megengedhetnek maguknak, mint egy Ady Endre, hogy őt csodálja a közönség, mert ő létezik és ő egy nagyon nagy költő. Tessék leborulni itt előttem, ez egy szép dolog, de ez csak olyan óriásoknak adatott meg, mint Ady Endre. Nekem az a munka van, az a hétköznapi kicsi munka, hogy mindig könyvről könyvre próbáljam újra és újra megnyerni az olvasót.
■ Egyszer valami olyasmit mondtál, a Halotti pompával kapcsolatosan – erről szeretném, ha hosszan beszélnénk, mert egyik fő művedről van szó –, hogy rájöttél, egy idő után nem érted, amit írsz. És akkor átírtad ezeket a verseket, egyszerűsítetted, érthetővé tetted, akkor meg rájöttél, hogy így meg nagyon nagy baj van velük, és akkor visszaállítottad az eredetit.
□ A költészet úgy működik, hogy egyszer csak a dolog elkezd magától történni. A számítógépen, a papíron átveszi az irányítást maga a készülődő dolog. Ez nagyon érdekes helyzet volt. A Halotti pompa létrejöttének – aki nem tudja – van egy életrajzi, a személyes élethez nagyon szorosan kapcsolódó oka. Kétezerben az én szüleim várták a karácsonyt és vártak minket – ez 2000. december 23-án este történt –, amikor utoljára beszéltünk telefonon, hogy akkor majd holnap utazunk és akkor ebben maradtunk, és valamikor december 23-án éjfél körül betörtek a lakásba – rablótámadás, rablógyilkosság volt –, mind a kettejüket súlyosan bántalmazták, az édesanyám 24-én hajnalban 2 körül belehalt a helyszínen, a hálószobájában az ágy mellett. Az édesapám valami csoda folytán túlélte, súlyos agysérülése volt, beszakadt a koponyája, de túlélte, a funkciók visszatértek és nagyobb részt úgy tűnt, hogy rendben is van a dolog, de pszichésen nem élte túl, lelkileg. Kétezer karácsonyán elkezdődött a mi életünkben valami borzasztóság. Az első egy-két évet az tette különösen súlyossá, hogy a rendőrség nem mozgott az ügyben. Gyakorlatilag eltüntették a nyomokat, hihetetlenül érthetetlen volt, maga a hír is érthetetlen volt, felhívtak telefonon, felvettem, vissza kellett hívni egy számot, és akkor ott közöltek valami olyan elképzelhetetlen dolgot, amit nem is tudtam elsőre felfogni … 25-én délelőtt 10 óra körül én hallgattam és nem értettem, hogy miről is van szó, hisz tegnapelőtt beszéltem a szüleimmel.
■ Köszönöm hogy te kezdtél el erről beszélni. Kérdeztem volna, hogy szabad-e erről beszélnünk.
□ Ez egy bonyolult történet, és ennek vannak mind a mai napig nagyon nyugtalanító szálai, vannak nagyon kellemetlen szálai, amelyek magánélettel, családdal, családtörténettel kapcsolatosak, ezek nem publikusak, hadd ne beszéljek erről. Csak azt akartam mondani, hogy hónapok teltek el azzal nap, mint nap, hogy jöttek rendőrök, kérdezgettek, át kellett menni Nyíregyházára Debrecenből, ilyen-olyan tárgyakat mutogattak, közben meg látod, hogy nem nyomoznak, nem veszik fel a nyomokat, olyanfajta dilettantizmus történik, amit magam is azt gondolom, hogy ez vagy azért történik, mert ennyire nincsenek a helyzet magaslatán a rendőrök, vagy pedig tényleg nem akarnak semmit tenni. Nagyon csúnya történet volt, iszonyatos, felfoghatatlan vérengzés, szétverték a lakást…
■ Akkor Te még egyedül éltél?
□ Nem, akkor már éppen egy éve úgymond fiatal házasok vagyunk – de gyerekünk még nincsen, és akkor belecsöppentünk ebbe a történetbe. Valami nem normális állapotban létezünk, egyrészt félünk, mert nem tudjuk, mi van magunk körül, félünk, mert látjuk, hogy a rendőrség kollaborál és nem dolgozik, félünk, mert felfoghatatlan, miért történik ez, felfoghatatlan, hogy a lakásban minden véres, a mennyezet is véres, smirglipapírral dörzsölöm le mindenünnen, és nem fogható fel, mi a magyarázat. Nem gazdagok, nincs pénzük, az egész érthetetlen minden ízében. Ilyen mértékű brutalitás szinte felfoghatatlan. Balta, vasdorong… Primitív módon történik, ami történik.
■ És akkor már elkezded írni a Halotti pompát?
□ Nem, nem, nem. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy van egy különös állapot, amikor az ember nem tud normálisan gondolkozni. Ugyanakkor éli az életét.
■ Egyedüli gyerek vagy?
□ Nem, van egy testvérem, egy bátyám. Éli az életét, munkahelye van, kötelezettségei vannak, teszem a dolgomat, és akkor közben már tudjuk, hogy lesz gyerekünk, rettenetes sok feladat van, amit meg kell oldani – munkahely, magánélet, család, napok telnek el azzal, hogy átmenni Nyíregyházára intézni ezt, intézni azt, és közben meg ott van az abnormális pszichés állapot. De ez annyira megalázó kezdetben, hogy azt mondom magamnak, hogy én erről nem akarok írni, ezt úgy, ahogy van, bezárom, mint a kagyló a valamit. Dolgozom is, mindenféléket csinálok közben, hogy dolgozzam. Írok gyerekopera-librettót, írok publicisztikát, írok esszét, írok színpadi szöveget, tehát közben dolgozom, de azt mondom, hogy ezt a dolgot, mint tárgyat, témát, ezt kerülöm, ki van zárva. De közben azért ott „hátul” működik valahol. Akkor történik egy váltás, amikor másfél évvel később – polgári szakmám szerint én irodalomkutató vagyok – Csokonai A pillangóhoz című verséről kell írnom egy tanulmányt. Kutatom, mint egy rendes irodalomtörténész, bemegyek a könyvtárba, és van egy Ámor és Psyche utalás ebben A pillangóhoz című versben. És akkor kikérek könyveket, a számítógépes katalógus kidob Ámor és Psyhe névre mindenféle könyveket, közben kihoznak Angelus Silesiustól egy különös könyvet, ami Psyche vágyódása, szerelme Ámorhoz, aki maga Krisztus. Ezt a könyvet elkezdem olvasni, egy idő után elkezd a dolog működni, ez nagyon jó, ez egy nyelv, és akkor elkezdődnek a Halotti pompának az Ámor és Psyche szekvenciái című fejezet versei íródni és akkor nagyon gyorsan dolgozom. Így kezdődött, az Angelus Silesius-kötet olvasásával, milyen érdekes ez.
■ Térjünk vissza oda, amit korábban mondtam. Amikor a Halotti pompa egy része elkészült, akkor kezdted nem érteni.
□ Darabonként. Igen, ennek a kötetnek bizonyos szövegeit ebben a furcsa állapotban írom, transzban vagy nem tudom miben, elkezdem írni, aztán ott van Angelus Silesius, és ott van az a sok-sok dolog, ami nyugtalanít, idegesít, választ keresek rá, és akkor ehhez a dologhoz találok egy nyelvet. Elkezdem írni, és ez magától íródik. Én soha életemben nem írtam kötött formát. Nem éreztem ennek sem a határait, sem pedig az igényét, és akkor jön, hogy én tudok írni kötött formát. És akkor készül a vers, és másnap megnézem és nem értem. Nem értem, és logikusan végiggondolom, kritikus szemmel megnézem néhány nappal később, és nem értem, és akkor megpróbálom visszajavítani. Volt ilyen több verssel is, visszajavítom úgy, hogy én is értsem, meg hát az olvasó is értse. És akkor azt látom, hogy szétesik a dolog, így nincs értelme. Bár én értem, felfogom, teljesen világos szöveg, de szétesik a vers. És akkor visszatérek az első változatra.
■ Visszaállítottad az eredeti változatot?
□ Igen, mert az az erősebb szöveg, igaz, hogy nem pontosan értem, de azt sejtem, ez a jó vers.
■ Egy gyilkosság mellékszálai címmel egy novella is szól erről, konkrétan, brutálisan, nyersen. Egyébként a Halotti pompában is időnként nagyon bátran, nyersen fogalmazol, most itt is erről van szó, a titok is nagyon szépen van kifejtve, egyszer csak egy ilyen félmondatban derül ki, ami utal a narrátor és Ilona viszonyára – hogy itt anya-fiú viszonyáról van szó, Ilona az, akit agyonvertek, és aki mesél, az Ilonának a fia. Szeretném, ha arról beszélnél, hogy lehet túlélni egy ilyen helyzetet, egy ilyen történetet. Azt sem tudom, hogy lehet ilyen hidegen – most ezt ne kritikának vedd, hanem távolságtartásnak vedd –, vagy csak így lehet? Gondolok itt az Egy gyilkosság mellékszálaira.
□ Igen. Én azt gondolom, csak úgy lehet, hogy eltolni, tárgyszerűen, illetve mosolyogva, igazából csak nevetve, mosolyogva lehet róla csak beszélni, mert hogyha nem, akkor előbb-utóbb összeszorul a torkom, és akkor nem fogok tudni róla beszélni tovább. Különös dolog ez, hogy minden természetes, van, ahol nincs ebben semmi rendkívüli, csak mi szoktunk el tőle. Az effajta archaikus indulatokat mutató tragédiák manapság nem részei az életünknek itt Európában. Van, ahol része az életnek, hogy egyszer csak jönnek és agyonvernek valamiért – nem tudom, miért, ha éppen kedvük szottyant valakiknek – ez ma a világon nem is olyan rendkívüli. Sokan borzasztóságok közepette élnek és természetessé válik számukra, az élet része. Itt is része volt sokszor, az volt a ritka, ha az ember békében megélte az öregkort. Ez most természetes. Ez a kötet az abnormalitásokat és normalitásokat járja körül.
■ Az ő haláluk nem csak az ő haláluk… Ez mindannyiunké, benne Krisztusé is.
□ Igen. Alapvetően én úgy nőttem fel, hogy egy görög katolikus család mentalitásával éltem az életemet, és része volt az életemnek a vallásgyakorlás. Ehhez képest egyszer hirtelen mindaz, amiről addig úgy tűnt, hogy választ ad arra, hogyan kell élni, mi a helyes élet, mik a fontos értékek, mit várhatok el a saját életemtől, másoktól, hogyan van értelme körülöttem a dolgoknak, hirtelen ez egy nagyot fordult.
■ Nem kaptál választ a kérdéseidre?
□ Nem, sőt, akkor vált átélhetővé az, hogy vallásosként, hívőként gondolok arra, hogy mit jelent a kereszténység, az én hitemnek, a kereszténységnek nagyon sok tanítása, ami addig nem átélhető volt, csak tudható – Krisztus története nem átélhető, tudjuk, miről van szó, de nem lehet átélni. Aztán hirtelen ezekkel a kegyetlenségekkel felnyílik valami olyasmi, amiről eddig nem tudtam. Azt tudtam, hogy van szenvedés a világban, azt is tudtam, mit jelent a tragédia, ezt mind csak tudtam, de nem éreztem. Nagyon érdekes volt az, a Silesius is ebből a szempontból volt egy nagyon kivételes dolog. Mindenki tapasztalta azt, ha ugyanazt a szöveget tízévenként előveszi, vagy ugyanazokat a verseket elolvassa, akkor mindig mást fog tudni megérteni belőle. Vannak olyan irodalmi művek, könyvek, amelyek az öregség tapasztalatáról szólnak. És ha én huszonéves vagyok, akkor én nem értem. És ha negyven-, ötvenéves leszek, akkor nyilván sokkal többet fogok érteni belőle. Ez történt velem másként ezekkel a szövegekkel, amelyekre rátaláltam, már tudtam, mit keresek, a Silesiussal kezdődött. Kezdtem olvasni Silesiusnak a verseit, amelyek ravasz versek. Nagyon ravasz versek, mert keresztény, vallásos költészettel van dolgunk, miközben ő egy antik mítoszon keresztül mondja el az Énekek énekét másképp. Korábban is olvastam ennek a korszaknak a költészetét, az egész misztikának az összes képe, metaforája ismerős volt, mert ésszel tudtam, hogy ez micsoda. Mindig unalmasnak tartottam. Klapancia. Ezt gyártották, ez volt az eladható költészet. Biztos, azért csináltak ilyeneket. De mikor már más tapasztalatokkal vettem elő, azt vettem észre, nocsak, nocsak, ez egy nagyon izgalmas vers, megnyílt. Akkor elkezdtem keresni a régi magyar költészetből a középkori egyházi énekeket, népi vallásos énekeket, gyülekezeti énekeket, a legkülönfélébb énekeket, amelyeket az 1600-as, 1700-as években készítettek, használtak, énekeltek katolikus, protestáns, szombatos vagy akármilyen közösségekben. Ezeket végigolvastam. Kinyílt egy olyan világ, ugyanazok a szövegek, amiket már olvastam tíz éve – egyszer ugyanígy a szakmámból adódóan Nyéki Vörös Mátyásnak a költészetével foglalkoztam, és akkor elolvastam ezeket a borzalmakat, végiggyötörtem magam rajta, mint tisztességes kutató. Nem élveztem, de túléltem. Akkor most elkezdtem olvasni, és valami egészen mást mondott. Mindaz, ami addig érthetetlen volt, mert csak tudtam róla, az most azok után, amit a szüleim kapcsán át kellett hogy éljek, meg kellett érzelmileg tapasztaljam, onnantól kezdve egészen másképp kezdett el szólni. Azt gondoltam, ez a hagyomány nem véletlen, több száz éven keresztül nem véletlenül mondta mindig ugyanazt, ezeket a közhelyeket. Nem véletlenül akarta azt, és közösségi éneklésben nem véletlenül adta a szájába az éneklőknek, hogy ők átélve azonosuljanak azzal a fájdalommal, azzal a szenvedéssel és azzal az örömmel, ami a vallási ünnepek ritmusa szerint mindig a fájdalom és az öröm vegyülékében, hiszen tudjuk, hogy meghalt Krisztus, de föl is támadt. Amikor fájdalommal gondolunk és azonosulunk a szenvedő Krisztussal, nekünk ott van a tudatunkban, hogy ő azért mégiscsak megmentő és feltámad és megvigasztal bennünket. Ez a kettő nagyon szépen összemosódik, átjárja egymást. És ha ez működött több száz éven keresztül, akkor ebben valami olyan erő is rejtőzik, és ha kinyílik ez az erő, akkor én ezt használni tudom arra, hogy érvényes módon, újra elmondható módon beszéljek olyan tapasztalatokról, olyan érzésekről, amelyek számunkra már nem természetesek. Hála Istennek, ez nem hétköznapi tapasztalat. Amivel én irodalomtörténészként foglalkozom, az 200 évvel ezelőtti világ. Sokáig nem láttam azt, és most látom, hogy ha megnézem a korabeli embereknek az életét, naplóikat, levelezéseiket, akkor azt látom, hogy ezek a teológusok, filozófusok, professzorok, akárkicsodák, ezeknek az élete tele volt olyanfajta tragédiával és fájdalommal, amivel a mai ember nagyon ritkán találkozik. Példának okáért iszonyatosan nagy volt a gyerekhalandóság. Minden ember, akinek ebben a korban életben maradt x számú gyermeke, elveszített még nagyobb számú gyereket. Megtanultak ezzel együtt élni. Elveszítették sokkal hamarabb a rokonok egymást. Nem volt olyan hosszú az átlagéletkor. Nagyon sok fájdalom, nagyon sok halál, szerencsétlenség szőtte át az életüket, ami számunkra ma már nem tapasztalat. Gyerekkoromban még a nagyszobában volt a dédnagyanyám felravatalozva, akkor mindannyian ott voltunk, szaladgáltunk körbe, időnként adtak egy nagy taslit, hogy ne szaladgáljatok, de az ott volt, a halál az ott volt és együtt éltünk vele. Dédnagyanyám 93 évig élt, és amikor a temetése volt, volt, aki sírt, de egy őrült nagy vigalom volt. Összejött a rokonság, egy fantasztikus nagy rokonság, mindenki most látta egymást, egy csomó gyerek ott hancúrozott az udvaron, nem is nagyon értettük, de azt láttuk, hogy van itt valami szomorúság, a gyerekek vitték elöl a keresztet, a zászlót, és nem tudom, még micsodát, és akkor röhögés volt, és akkor jöttek a nagyok, azok meg már próbáltak sírni.
■ Tévedek, vagy félreértelmezek valamit, ha azt mondom, hogy te vallásos emberként eljutottál addig, hogy nincs feltámadás, megbocsátás?
□ Én vallásgyakorló vagyok, és azt gondolom, valami tapasztalattal bírok Isten létezésével kapcsolatban, elfogadom. De nem vagyok igazából vallásos ember, sőt, a dogmákkal elég sok bajom van, meg az egyházzal is. Ez egy hirtelen és nagyon váratlan dolog volt. Nem tudom ezt jobban elmondani: mindent, amit addig gondoltam, fölborított. Amikor valakivel ilyen hirtelen történik egy ilyen fordulat, akkor az trauma, „miért pont én? Miért pont velem történik?” Első reakció a düh, az értetlenség, gyűlölet.
■ Elkaptak négy embert, akiket gyanúsítottak, és aztán mind a négyet fölmentették. Jelentett volna számodra valami elégtételt, ha megtalálják és bizonyosság van? Vagy ugyanúgy élnéd ezt meg, mint így, hogy nem lehet tudni, vajon az igazi gyilkosokat mentették-e föl vagy ártatlanokat?
□ Ez egy nagyon gyors és heves történet. Mire a dolog odáig elérkezik, hogy tárgyalások vannak, feljelentések, akkorra a családommal ezen már túljutunk. Sokféleképpen lehet ehhez viszonyulni. A megbocsátás és a rossz energiáknak a jó irányba való fordítása akkor már megtörténik, és nincs jelentősége akkor már a büntetésnek. Egyetlen dolog van, ami még függőben van, és némiképp félelem rejlik benne és szorongás, hogy nem értem.
■ Nincs magyarázat?
□ Magyarázat nem létezik. Bonyolult és hosszú történet, nagyon sok szála van, és ezzel nem szeretnék untatni senkit. Valójában az történt, hogy a rendőrség nem vizsgálódott, nem gyűjtött nyomokat. Amikor már a társadalmi elégedetlenség elég nagy volt a faluban meg a környéken, akkor tessék-lássék valakit lecsuktak három hónappal később. A tárgyalás után mindenkinek, aki érintett, joga van elmenni a bíróságra és kikérni az aktákat. Én elmentem, végigolvastam. Számomra az derült ki, hogy semmi sem bizonyítja azt, hogy a négy cigány ember, akit beraktak a kaszniba, valóban ott volt. Sokféle verzió van, de egy biztos: az, aki vallomást tett, az nem volt ott. Onnantól kezdve semmi sem bizonyos.
■ A Halotti pompa 2008-ban a Szépírók Díját kapta a vers kategóriában, majd Vidnyánszky csinált belőle egy előadást Debrecenben. Ennek a szövegkönyvét te írtad?
□ Nem. A színpadi darab teljesen az ő munkája. 2006-ban halt meg az édesapám, akkor én azt lezártam.
■ Van egy másik színpadi mű, az is ebből a történetből merítkezik, ugye? Láttam is egy videót az interneten, a debreceni színház honlapján, az Egy gyilkosság mellékszálairól.
□ Igen, abból is van egy pici benne. De ez ugyanaz a mű. Nagyon erős színpadi vízió, amit Vidnyánszky létrehozott. Érdekes, hogy nagyon nagy hívei vannak. Időnként előveszik, és sokan jönnek megnézni. De valami van ebben az előadásban, mert ugyanakkor meg nagyon nagy elutasítói is vannak.
■ Ő önmagában is elég szörnyű dolgokat szokott művelni a színpadon, már úgy értem, hogy gyomorforgatókat is. Öröm számodra, hogy ennek a történetnek ilyen nagy karrierje van? A kortárs irodalom egyik nagy alakjának tekint az ifjabb nemzedék. Urfi Péter, egy ifjabb nemzedék tagja, leborul előtted. Ezt mondta: „…az összefüggő szövegvilág, amely az utóbbi öt évben Borbély Szilárd mint szerzői név köré épül, a legfontosabb fejleménye napjaink magyar irodalmának.” Ezt azért nem nagyon írták le másról az utóbbi öt évben. Hogy éled meg, hogy ilyen sikert hozott neked ez a történet?
□ Nyilván ez egy elfogult írás.
■ De ez fontos, hogy egy fiatalabb írja, mert ha egy korosztályodbeli írja, akkor azt mondom, hogy igen, elfogult.
□ Nehéz történet ez és rossz lelkiismerettel beszélek én erről, mert az lett volna a tisztességes, ha én erről nem írok. Ha megtartom azt a fogadalmamat, hogy én erről az egészről nem írok, majd csak ha egyszer talán öreg leszek. De én ezt megszegtem, és ez valamiképpen rossz lelkiismeretet jelent, mert kiszolgáltattam ezt a tragédiát. Ez nem tisztességes dolog. A borzalmakat szeretik az emberek. Én azt gondolom, ami talán menti az én nem tisztességes eljárásomat, hogy nekem volt egy írói programom. Tudtam, melyik az a könyv, amivel foglalkozni fogok – ez a Berlin-Hamlet –, és erre vonatkozólag is voltak elképzeléseim, mert ez a könyv már kész volt. Nekem már volt tervem arra, hogy mi az, ami izgat, mit szeretnék kipróbálni. Ez összeugrott. Egészen másként terveztük az életünket, nem így, ahogy aztán történt az elmúlt tíz évben. Minden fölborult. Azzal mentegetem magam, hogy a Halotti pompát nem én csináltam, hanem kaptam ezzel a borzalommal. Én csak kibice vagyok az én szüleim tragédiájának, amin élősködtem egy kicsit. Mi mást tehettem volna? Magamat is meg kellett mentenem. Én ezért a könyvért nem dolgoztam meg. Mindenen nagyon sokat dolgoztam, a Halotti pompát pedig kaptam, egyszer csak úgy volt. Méltatlan módon még díjakat is kaptam rá, meg dicséreteket, de én ezekkel nem tudok azonosulni. Kifürkészhetetlenek a sors útjai. Ha hívőként gondolok erre, akkor azt mondom, hogy ez nem véletlen. Adatott ez a borzalom, és akkor az az én felelősségem, hogy ebből valami szépet hozzak ki. Azoknak az olvasói véleményeknek hihetetlenül örültem mindig, amikor olyat mondtak nekem, hogy valakinek ez a könyv egy nehéz életperiódusban, erős veszteség pillanatában segítséget jelentett. Az a legtöbb. Sok ilyen van.
■ Lehet, hogy ez így nagyon durván hangzik, te ezt túlélted és így élted túl, de ennek köszönhető, hogy író vagy, és olyan író vagy, amilyennek Urfi jellemez. Menjünk vissza Debrecenbe, mert Debrecenről keveset beszéltél. Két dolog érdekelne. Te az egyetemen tanítasz. Milyen Debrecen mint egyetemi város?
□ Az egyetemről nagyon röviden tudok beszélni. Vannak olyan időszakok, pillanatok, amiket nagyon szeretek, de régebben jobban szerettem tanítani, amíg még lehetett. Mostanában nem nagyon lehet tanítani. Ennek sok oka van. Egyik oka ez az oktatási reform, amely előkészületlenül lett beiktatva. Azonkívül meg nehezen tudunk mi azzal mit kezdeni – akik régebbről maradtunk az egyetemi rendszerben –, hogy az a fajta egyetemi munka már nem lehetséges, amely az olvasó diákokra volt alapozva. Tehát hogy jönnek a diákok, akik már eleve olvastak, és nem csak azt, ami kötelezően fel volt adva nekik, hanem boldogan beültek a könyvtárba. Most már a könyvtár gyakorlatilag üres.
■ Hogy érkeznek a diákok az egyetemre?
□ Erről nagyon nehéz beszélni, mert nem a diákok a hibásak. A debreceni egy vidéki egyetem, a regionalitás a térségben nagyon érvényesül. Erősen megváltozott a kulturális fogyasztás szerkezete. Ami tíz évvel ezelőtt még része volt egy család költségvetésének, hogy könyveket veszünk, az ma már nem nagyon része. Vagy azért, mert nincs rá pénz, vagy azért, mert hiányzik a családi szokás. Eleve nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy könyvek vannak a közelükben, ezért el kéne menni könyvtárba. Nagyon nagy a hiányosság. Ebből következik az, hogy az irodalomtanítás alapja, a szöveg sokféle értelmezésének a készsége az olvasás készségével együtt eltűnt. Ezek nélkül meg elég nehéz irodalmi szövegekről beszélni, ha az értelmezés is erőfeszítés, és olyan mértékű absztrakciót követel meg a hallgatótól, amihez nincsen hozzászokva. A hallgatók háromnegyede szövegértésben sajnos olyan szinten van, hogy az a fajta összetett szövegértési módszer, a rafinéria, amiről azt szeretnénk, hogy bölcsészhallgatók megtanulják, az sajnos már nem elvárható. Fölhígult a hallgatók állománya. A társadalmi átalakulásokkal párhuzamosan a bölcsészpálya nem jelent életpályát. A szülő a jobb képességű gyerekét elküldi olyan pályák felé, ahol lehetősége van. Például műszaki, közgazdasági, jogi. Az egyetemi diploma nem ér semmit, vagy hát sokat nem ér a piacon, azon belül meg a bölcsészképzésnek az a velejárója, hogy sokat kéne olvasni, anélkül nincs értelme.
■ Debrecenből lehet látni, hogy milyen egy pécsi vagy pesti egyetem?
□ Mindenütt ugyanerről panaszkodnak, de van egy nagy különbség. Nyugat-Európában az úgy működik, hogy bölcsészpályát választani igazából jó családi háttérrel lehet. Ez régen nálunk nem volt előfeltétel. Tehát az, hogy te megengedheted magadnak, hogy bölcsész legyél. Ez a fajta mentalitás nálunk is megjelent. Jó családi háttérre van szükség, ennek hiányában Magyarországon akik erre a pályára keverednek, nem engedhetik meg maguknak, hogy bölcsészek legyenek, és ennek megfelelően nem is kötelezik el magukat a szak iránt.
■ Aki elvégzi ezt a szakot, az gyakorlatilag utána egzisztenciálisan halott, valami más után kell néznie. Kényszerből mennek bölcsésznek, mert valahonnan kell egy papír. Ez van?
□ Igen. Az van, hogy van egy pontrendszer, nem felvételi van. Mindenből valamennyire jó kell legyél, nem érdekes, hogy nem értesz semmihez, meg nincs ambíciód. Nagyon sokan így keverednek oda. Ne legyen munkanélküli, nem tud máshová elmenni. Nagyon sok ilyen van. Amíg volt felvételi, addig lehetett látni, hogy ki az, aki alkalmas, mert látszott benne valami elszántság, elkötelezettség az irodalom iránt. Akkor lehetett őket besegíteni. Erre már nincs mód. A vidéki egyetemeknek van egyfajta tehetetlenségük. A budapesti egyetemen picit más a helyzet, hiszen egy nagyon nagy egyetem, egészen más kulturális közegből érkeznek oda a hallgatók.
■ És a nyers tehetség?
□ A tehetség az jó, de a tehetséget már nem engedik be. A rendszer olyan bürokrata, hogy a teljesen érdektelen hallgatót díjazza, aki semmit nem akar, semmiféle ambíció nincs benne. Gyakorlatilag ez a nyerő típus. Annak van szerencséje. Aki akar valamit, aki egy picit deviáns, a rosta azonnal kidobja. A nyolcvanas években a debreceni egyetemen egészen őrült fazonok rohangáltak, de az oktatók is egészen csodabogárszámba menők voltak. Futóbolondok voltak a mindennapokban, de a szakmájukban kiválóak. Ma a hivatalnok típusokat, a nem feltűnőeket kedvelik, a devianciát nem tűrik. Most már nem futkosnak bolondok a folyosón.
■ Rövidesen befejezel egy Csokonai-monográfiát. De amit tőled tudok, arra nem mondanám, hogy monográfia. Ez a te Csokonaid lesz, és reméljük, utána még sokaké. Beszélj erről a könyvről.
□ Az én Csokonaim elvileg egy irodalomtörténeti monográfia lesz. De valahol én ezt meguntam és egy picit megbolondítottam a dolgot, igazából egy rendhagyó irodalmi monográfia készül, Csokonai Mihály életrajza formájában, amely arra hegyeződik ki, hogy mik azok a szépítések, előítéletek, közhelyek, amelyek rárakódtak életére, életrajzára. Lesznek benne olyan dolgok, amik megbotránkoztatóak, mítoszrombolóak lesznek. Módszertana ennek a könyvnek az, hogy megnézzük, mi is vette körül ezeket az eseményeket, amiket az irodalom úgy mesél el, mint egy nagy, nemzeti irodalomtörténet részét. Nagyon fontos ebből a szempontból az a hétköznapi, egyszerű dolog, hogy irodalom abban az időben pénzért készült, vagy csere formájában. Bizonyos értelemben ez ma is így van, de a nemzet kultuszának már az irodalom is része. A valláskultusz helyére beillesztettük a nemzeti mitológiát, irodalmi dátumokat ünneplünk. Ez viszonylag újdonság. Szenteket ünnepeltünk, de József Attilát nem. Ha közel hajolunk a tényekhez, az időhöz, és visszatérünk, akkor leírjuk a történetet, hogy 1804. április 6-án itt Nagyváradon reggel hatkor megszólalnak a harangok és hírül adják, hogy valami nagy esemény történt. Debrecen és Várad ebben az időben sok szállal kapcsolódik öszsze, folyamatosan jönnek-mennek oda-vissza, annál is inkább – mert amit megint csak el szoktunk felejteni, és ez is szépen el van mosva ebből a történetből –, hogy a debreceni polgárok valójában mind nemesek voltak. Ezek rendszeresen ide jártak Váradra, itt intézték az ügyeiket, érdekeltek voltak Bihar megye törvénykezésében. A debreceni kollégium tanárai is jöttek ide, temetési beszédet mondani, meg mikor mit, meg jött a diákkórus énekelni. Rhédey üzenetét viszik Csokonaihoz, hogy volna valami zsíros munka. Azt tudjuk, hogy Rhédey egy nagy mecénás, szórja a pénzt ezerrel, és szól, hogy jöjjön, mert meghalt a felesége. Csokonait ez váratlanul éri. Ő még nincs kész, nincs se kabátja, se csizmája, mindent kölcsönkér a barátaitól. Egy kardot is kér. Eltelik ezzel két nap, elindul a saját költségén, a császári postára nincs pénze, megfogad egy gyors parasztot – korabeli szállítási eszköz. Korabeli olcsó taxi. Április 9-én elindul Csokonai, megfázik, egyébként is mindig ízületi gyulladása van. Mikor ideér, gyógyszerhez folyamodik, nagy mennyiségű borital ez a gyógyszer. Ez megy napokig, míg meg nem írja a költeményét, a beszédét. Az olaszi templomban 15-én elmondja, hatalmas ünnepség van, mindenki ott van, a tiszti kar, mindenki. Mikor felmegy a karzatra, föltűnően csörgeti a kardját, írja Kazinczy. Itt, e fölött a rész fölött mindig elsiklunk, pedig fontos. Csokonai azt terjeszti magáról, hogy nemes, holott nem az, botrány, hogy felköti a kardot, hiszen ebben az időben ezt csak a nemesek tehették meg. Ehhez kapcsolódnak a szépséges pletykák, amiket Kazinczytól tudunk. Kazinczy még Kassáról ismeri Rhédeyt. Ugyanannak a hölgynek udvaroltak, de Rhédey lecsapta a kezéről. Rhédeyn látszott, hogy férfi, Kazinczyn meg nem, ezért halálig gyűlöli Rhédeyt, mert hatalmas, nemes, ő meg nem az. Hagyott egy pletykát, miszerint amikor Teréz – akinek udvaroltak – hosszan beteg volt, Rhédey talált vigasztalást egy másik hölgy személyében. Ketten szövetkeztek is, hogy Teréziát kiküldik a világból, megmérgezik. Állítólag így történt. Borcsa aznap, amikor meghalt Terézia, átrohan a palotából és megcibálja a haját, gyalázatos dolgokat csinál a halott testtel. Puskaporos helyzet alakul ki. Ebbe a helyzetbe csöppen bele Csokonai, aki folyamatosan iszik. Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt. Mi lehetett az, ami Rhédeyt annyira fölbosszantotta, és nem adott egy fillért sem Csokonainak. Ezek a szépségei ennek a történetnek.
■ Kétféle irodalomtörténészeti meglátás van, az egyik, hogy nincs szükségünk arra, hogy ismerjük az író életét ahhoz, hogy megértsük a művet. A másik azt mondja, szükség van erre. Te is erre voltál példa ma este. Mit gondolsz erről?
□ Van egy irodalomelméleti doktrína, hogy a szövegen kívül minket semmi nem érdekel. Ez egy nagyon tanulságos közelítés, különösen ha már sokat beszéltek az életrajzról. Ha sokat beszélünk egy dologról, akkor átesünk a ló túloldalára. Nyilvánvalóan ez nem így van. Az élet van előbb, aztán a szöveg. Magyarázni sokféleképpen lehet, de ha az irodalmi szövegek létrejötte felől nézzük, akkor mindig az van, hogy az a szöveg érdekes és maradandó, amelynek van egy erős tétje, ami az életből származik. Az élet és a szöveg között viszony kell legyen, gondolom én. Mindig kiderül az, hogy új irodalmi módszertani ajánlat nem elvont axiómákból jön létre. Az van, hogy egy irodalomtudós találkozik egy szöveggel, ami kihívást jelent neki, és ez a kihívás ad egy választ, és ekkor jön létre egy új módszertan. Nehezen értelmezhető szövegek olvasásával jönnek ezek létre. Az ember és egy kor találkozásával megváltozik a világ körülöttünk, az életből jönnek ezek az új szövegek, amikor a régiek már nem működnek.
Elhangzott 2010. február 12-én a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.