„Álmos lakótelep a nyár”
„Az iskolába menve egy kőre léptem én”… Vagyis nem, dehogy, „csak minden második kőre léphetek”, mondja Szénási Miklós, amikor épp gyerek. És mikor gyerek az ember? Jó esetben mindenkor, vagy többször is életében, pl. amikor már neki is gyermekei, később unokái lesznek, s játszik mindenfélét a különféle gyermekkorokban, ugróiskolát, lovacskásat, megélve többszörösen a gyermeki valóságot, leginkább azért, mert nem felejtette el, vagy fel tudja idézni. Ezért szól Szénási könyve hozzánk is, felnőttekhez, s az iskoláskorú gyermekekhez is. Szeretek ún. gyerekkönyveket olvasni, belebújni a fiatalkori énembe, vagy most inkább a Szénásiéba, ami azért az enyém is, mindannyiunké, másképp nem olvasnánk, s én nem is írnék róla.
Kerüli-e a könyvet vakációban a gyerek, ahogy a cím, az egyik vers mondja? Erről van-e szó? Nem, ez csak az ügyes figyelemfelkeltés, a dolog igazából nem erről szól, hanem a lakótelepi gyermekek magányáról, miközben azért van játszótér, s lennének társak is. Mégsem igazi a vakáció. Dögunalom, mondanám én, de Szénási ilyet nem mond, ő csak levonja a furcsa konklúziót: „tessék kinyitni gyorsan minden iskolát!” Elfilozofálgathatnánk itten, hogyan is kellene tölteni a nyári szünetet, amikor meleg van, jó idő, és végtelennek tűnő sok szabadidő szakad a nyakunkba, ám lakótelepi falak határolják ezt a szabadságot, s a pénztelenség: „Nincs mozira pénz. / Nincs fagylaltra sem.” Látszólag egyszerű kijelentésekkel mennyi mindent képes elmondani a szerző! Ezt a lakonikus megfogalmazást talán csak Onagy prózájában lehet feltalálni.
Egy kiskamasz minden fontos és kevéssé fontos gondolata benne a könyvben: pl. a gyerekkori babonák és történetek, amiket átöröklünk az előző generációktól vagy magunk találunk ki magunknak: „csak minden második / kőre léphetek. / Ha véletlenül mégis / vonalra taposnék, / akkor szörnyű dolgok / történnének velem”. Vagy: „Van egy történetem, / kíváncsi vagyok a végére, / sikerül-e életben maradnom / a lakatlan szigeten.” Ki ne talált volna ki magának, ne tapasztalt volna meg hasonlót? Feltételeket is állítottunk magunk elé, amelyeket nem árulhattunk el másoknak, ahogyan az ebben a kötetben is történik: „Nem beszélhetek nekik a szigetről, / Nem értik az állatok nyelvét”, s talán a pillanat rövidségét is megízleltük, akár így is: „Úgy érzem, mintha / lábamba harapna a föld, / innen tudom, / hogy ugrottam, / mert az ugrásra, / hogy történt volna valami / közben: arra nem emlékszem”. Az első, szerelemnek tekinthető érzések is megfogalmazódtak, ahogyan itt is, az osztálytárs vagy a matektanárnő iránt: „Nem tehetek róla, / hogy imádom azt a lányt ott / a hátsó padsorban, aki mindent tud”, vagy „Nem mutatja ki, de úgy érzem, / többet jelentek nála mindenkinél”). És a dolgok rendkívüliségének érzékelése is ismerős lesz: „Az első hó mindig akkor jön, / amikor nem várjuk”.
Néha lírai („Most a sötét ír a füzetbe, / a sötétet pedig gondolom én, / ahogy ringat az ágy / és aludni készülök”), máskor tárgyilagos („Nem vagyok kövér, / de ügyes sem”), de gyakran épít a kijelentésből következő konklúzióra is, mint ellentétre („Apám holnapra beígérte a fodrászt, / ma lóg a szemembe utoljára a hajam”; „hátba vágnak engem is, / ha nem figyelek”). És mindig lakonikus, összefogott, váratlan, akár a menzán, akár a boltba menve, akár kialvatlanul és álmosan, akár az erdőn gondolkodva vagy tornaórán, netán fogmosáskor pillantunk a már nem kisgyerek, de még nem is felnőtt napjaiba. Előttünk a család élete is, az anyáé, apáé, nagypapáé, testvéré, de a lakókörnyezeté, az iskoláé is, saját, ám mégis ismerős nézőpontból közelítve.
Kerek, egész, szerethető ez a verseskönyv: kicsit szomorkás, kicsit vicces, és nagyon igaz. Külalakra is kifogástalan. Debrecenben jelent meg, a Kortárs Szalon adta ki, Gyarmati Anett illusztrálta és tördelte, az Alföldi Nyomda nyomtatta. Kamaszodóknak, szüleiknek és tanáraiknak ajánlom, jó szívvel.
Láng Eszter