Adalékok a nagyváradi nyomdászat történetéhez 1870–1944

Nagyvárad 1870-ben kezdetleges vidéki város volt, a kiegyezés utáni években a legtöbb magyar vidéki városra a kisvárosi miliő volt a jellemző, politikai jelentőségük csekély volt, kultúrtevékenységük még jóformán szunnyadt, urbánus kiépülésük is csak egyes merész álmodozók fantáziájában rajzolódott ki. Nagyvárad történelmi múltja azonban már akkor inspirálta az intellektuális társadalmat arra, hogy az elsők között legyenek, akik tovább lendítik a civilizációt, amely az abszolutizmus éveiben elakadt1. Mindegyik generációnak megvolt a maga magasztos hivatása, a kor, a politikai hullámzás, a város indusztriális és kulturális fejlődésének, válságainak periódusa szerint.

A hetvenes évek elejének Nagyváradja még kisváros, csak a történelmi múltja jelentős. „Nem véletlen, hogy a városnak tíz év előtt megakadt fejlődése véget ért és kezdetét vette a lassú, megfontolt mértékű fejlődés. Megindult az építkezés, újabb meg újabb vállalatok keletkeztek, az ipar és a kereskedelem új csapásokon haladt, szintén fejlődésnek indult. Építkezzünk, mert Nagyváradé a jövő, a miénk pedig a jelen, a kockázatos, a kötelező, a gyümölcsöző!”– hangoztatták a nagyvállalkozók”2 A lakosság a kínálkozó munkaalkalmak folytán észrevehetően szaporodott, amint azt az 1890. évi népszámlálás megdönthetetlen számadatokkal is bizonyította, a lakosság száma akkor 38 557 fő volt. A demográfiai növekedést a későbbi évtizedek statisztikai adatai is alátámasztják: 1900-ban 50 177, 1910-ben 64 169, 1930-ban 82 687 és 1941-ben 92 942 lakosa volt a városnak.

Az erőteljes urbanizáció jegyei Kelet-Magyarország valamennyi nagyobb városában (Szeged, Arad, Nagyvárad) már a 19. század végétől megmutatkoztak. Közöttük Nagyvárad átváltozása volt a leglátványosabb.

Az a cívis öntudat, mely Nagyvárad polgárságát mindig megkülönböztette más vidéki városok polgárságtól, fokozottabb erőre kapott, és lassan kialakult a város vezetőinek képzeletében az a kép, amely a 20. század első évtizedében megvalósult, bizonyítva, hogy a vezérférfiak fantáziája mindig is reális számítással párosulva működött.

Az urbánus fejlődés előretörése megváltoztatta a társadalmi és politikai közélet színtereit, új kulturális intézményeket hívott életre. A társadalmi nyilvánosság hatékony eszközeivé a hírlapok váltak.3 A városlakók információs igénye fokozatosan megváltozott, a városi közélet szereplői, a helyi arisztokrácia képviselői, a politikusok főleg a választási kampányok idején új igényekkel léptek fel, s ez a vidéki hírlapírás professzionalizálódásához vezetett. Az új kommunikációs eszközök térhódítása, a távíró- vagy a telefonhálózat kiépítése felgyorsította a nyugat-európai típusú városi kultúra meghonosodását. A hírlapírás és hírlapkiadói konkurencia jelentkezésével, valamint a kereskedelem és az ipar fejlődése által diktált nyomtatványkeresletnek köszönhetően a városban működő nyomdák száma is növekedett. Ezzel egy időben fejlődött a papír- és csomagolóipar, és a könyvkötészet is felvirágzott. A sokszorosító iparként nyilvántartott nyomdavállalkozások többnyire vonalzóintézetként* termelték ki azt a jelentős profitot, melynek birtokában a vállalkozók újabb – gyakran rokon – területeken fektethették be tőkéjüket, legtöbb esetben papír-, írószer- vagy könyvkereskedést nyitva, ahol saját termékeiket is forgalmazták. A Monarchia országainak vámpolitikája a papír- és nyomdatermékek Monarchián belüli piacát kiszélesítette, a több lábon álló vállalkozások az ismétlődő gazdasági kríziseket jobban átvészelték.

A kiegyezés előtt, 1866-ban 89 vidéki nyomda volt Magyarországon, s ez a szám 1900-ig 531-re, vagyis hatszorosra szaporodott, 1840 szakmunkást foglalkoztatva. Ez a szám – Novák Lászlót idézve5 – sok helyen nem annyira a magyarság kulturális erejének megsokszorozódását jelentette, hanem inkább annak volt köszönhető, hogy a nyomdászat 1867-től szabad iparágként működött. Ez lehetővé tette a szaktudás nélküli vállalkozók piacon való megjelenését, tekintettel arra, hogy a nyomdatulajdonossá válás egyetlen feltétele az induláshoz szükséges alaptőke volt. Így a vidéki nyomdák felét sem nevezhetjük a szó nemes értelmében vett tipográfiának.

Az 1900-as években a nyomdagépek több típusát is meghonosították a vállalkozók. A könyvnyomdászat területén három sajtótípusról beszélhetünk, ezeket a váradi nyomdavállalkozások is alkalmazták: tégelyes sajtó; lapos formáról nyomóhengerrel (cilinderrel) nyomtató gyorssajtó; rotációs gép. Ezek mindegyikének már 1900 körül is egy sereg altípusa volt. A könyvnyomtató ipar valamennyi ágazata nemcsak bőségesen el volt látva nyomtató sajtókkal, de még az azonos célra szolgáló sajtókból is igen nagy volt a választék. A könyvnyomtató ipar fejlődése a könyvkötészet páratlan technikai fellendülését vonta maga után már a 19. századtól. A régi tisztes kézi munkának lépésről lépésre vissza kellett vonulnia, a könyvkötést indusztrialisztikus jellegűvé átalakító gépek inváziója következtében.

A betű- és ornamentum-anyag folytonos szaporodása a szedéstechnikában is éreztette a hatását. A 19. század első felétől mind szélesebb körben elterjedt az iparművészeti jelentőségű akcidens vagy mesterszedés, s ezzel egy új munkaágazat alakult ki a könyvnyomtatás területén. A hetvenes-nyolcvanas években már megkülönböztettek: kompressz-, vagyis újság- és könyvszedőket, táblázatszedőket, hirdetésmunkával foglalkozókat, kereskedelmi nyomtatványok előállítását végző munkásokat és „akcidens” szedőket. A hatvanas évek első felére jellemző cifra litográfiai munkákat kiszorította a kaleidoszkópnak nevezett népszerű dísz, majd 1895-től a „szabad irányt” a müncheni Jugendstil és az osztrák szecesszió köré tömörülő új művészeti stílus váltotta fel. Ami ebből a művészeti áramlatból a betűöntők mintakönyveibe és onnan a nyomtatványainkra átkerült, csak igen csekély s nem épp a legszerencsésebben összeválogatott része volt a szecesszió által föltárt új formagazdagságnak. Ezek a stílusváltások a nagyváradi nyomtatványok formai változásain is nyomon követhetők, jóllehet a nagyváradi nyomdák csak a 20. század közepétől nyomtattak igényes grafikai kivitelezésű könyveket.

Nagyvárad látványos fejlődése, a gazdasági fellendülés és a politikai életben való aktív részvétel megteremtette a társadalmi nyilvánosság hatékony eszközeit, a hírlapokat, amelyeket magánbefektetők hoznak létre és üzleti vállalkozásként működtetnek. Az első kőnyomda és könyvnyomda a római katolikus egyház szemináriumi nyomdája, mely hatvan éven keresztül szolgálta a katolikus klérus érdekeit, magánkézbe került (1803), a nyomdába szerződtetett faktorok, nyomdavezetők fokozatosan beindították saját vállalataikat, így a millennium évében Nagyváradon több mint öt nyomdát tartottak számon.

A nyomdák működésére vonatkozó adatokat, bár hiányosan, a Nagyváradi Kereskedelmi és Iparkamara jelentései közlik. Az 1892-es jelentés a sokszorosító ipar, könyv-és kőnyomdászat kielégítő tevékenységéről ad hírt, „tekintettel arra, hogy a nagyváradi kamara székhelyén egy kőnyomda és 5 könyvnyomda van, melyek a legjobb a felszereléssel bírnak s magas színvonalon álló irodalmi viszonyainknak megfelelnek. Működik itt még több kézisajtó is”6. A könyvnyomdák szintén megfeleltek az igényeknek, bár nagyobb díszmunkák elkészítésére nem voltak berendezkedve. Az elkezdődött verseny a következő, 1893. évben is jellemző volt.7 Ugyancsak a jelentésből értesülünk a szakmai képzés hiányáról. „A nyomdaipar képesítéshez nem kötött jellege miatt az ipartörvény védelme alatt ki van szolgáltatva az inkább papírfogyasztásra dolgozó papírkereskedőknek és papírárusoknak, kik az ízlés és a csín rovására elviselhetetlen versenyt támasztanak a nyomdaiparban. Nyomdaiparunk ezen egyáltalában nem kedvező helyzetén leginkább lehetne segíteni az által, ha a nyomdaipar képesítéshez köttetnék”8.

1904-ben a nagyváradi papíripar tekintetében visszaesést jelentettek, ezt részben a vámterület magas védvámjai terhére írták, részben a város szűkkeblű iparpolitikájának tudták be. A rossz piacviszonyok áldozata lett az első műdomborító és papírdíszműgyár, „áldozatul esett a főváros felszívó erejének”, a céget 1902. január 15-i dátummal jegyezték a társascégek jegyzékébe, Friss Zsigmond nevére, Első magyar műdomborító és papírdíszműgyár, Erste Ungarische Kunst Prage néven; fiókvállalata Budepesten működött a Lehel utca 8 szám alatt. 1905-től tevékenységét Budapestre helyezte át.9 A sokszorosító- és műipar – ide sorolták a nyomdászatot – az előző évekhez képest nem jutott jobb viszonyok közé. Az álláshirdetésekre jelentkezők pályázatai középszerűek, a magyar nyelven beküldött pályamunkák tele voltak fogalmazási és helyesírási hibákkal. Ellenben a német nyelven beérkező pályázatok színvonala – még a legalsóbb fokú munkaszakmára pályázók fogalmazványai is – az előbbieket túlszárnyalta. „Nem mintha a mi közönségünk nem beszélne németül, de ki vagyunk téve annak – amint már több esetben is előfordult –, hogy megszólnak érte és nem szívesen veszik a német nyelvű fogadtatást. Ezt az állapotot a szakiskolai képzéssel lehetne kiküszöbölni”10. A tanonciskolákban és a Popper János-féle felső kereskedelmi iskolában (1888), amelyet később a Nagyváradi kereskedelmi csarnok (1898) működtetett, folyt az a típusú szakképzés, amelyben gondot fordítottak a rajztanításra. A rajztudás több könnyűipari szakmában is a tanonc előnyére vált, akár a cipőiparban, a ruhaiparban vagy a nyomdaiparban. A szakmát a helyi nyomdákban sajátították el. 1900-ban a neves nagyváradi nyomdászok képzett szakemberek voltak.

A városban működő négy jelentős nyomdatulajdonos: Hügel Ottó, Hollósy Simon, Laszky Ármin és Láng József budapesti és bécsi nyomdákban szerzett szakképesítést, és még a Nagyváradon való letelepedésük előtt tagjai lettek valamelyik budapesti országos jelentőségű szakmai egyesületnek.

A vidéki filantróp, tudományos és irodalmi egyletek mellett, a 20. század elejére megalakult vidéki nyomdászegyesületek is jelentős szereppel bírtak. Egyik égető problémájuk az önsegélyezés megoldása volt. A nagyváradi egylet a hasonló budapestiek mintájára szerveződött: a budai egyetemi nyomda 1837-ben alapított beteg- és temetkezési segély egyletet, s ez 1862-ben országos egyletté bővült; 1882-ben alakult meg a budapesti magyar nyomdászok köre, amely a magyar nyelv terjesztését és az önművelést tűzte ki célul; a Budapesti Könyvnyomdászok Társas-Köre1882-ben alakult, és a segélyegylettől függetlenül működött. Az 1885-ben Budapesten megalapított könyvnyomdászok szakköre Láng Józsefet, a későbbi nagyváradi nyomdatulajdonost választotta titkárának. Láng József, a későbbi nagyváradi lapszerkesztő, kiadótulajdonos és nyomdatulajdonos neve a társaskör bizottsági tagjainak névsorában is szerepel.11

A nyomdászok országos szinten ismert anyagi és szakmai gondjai jellemezték a nagyváradi nyomdászok helyzetét is, ennek javítására, 1880-tól, Nagyváradon is elkezdődött a nyomdászok önsegélyző, majd szakmai egyesületének létrehozása. Az élvonalbeli nyomdatulajdonosok a vezetői és támogatói lettek a létrejövő egyesületnek.

1880-ig a nyomdászat nem számított a jelentős iparágak sorába Váradon, rendezetlen állapotok jellemezték a nyomdászok helyzetét. Az alkalmazottak között nem volt egyetértés, hiányzott a kapocs, mely az érdekeiket összefűzte volna. Nem lévén egyletük, ha a városból elutazott egy nyomdász, segélyre sehol nem számíthatott. A váradi egylet létrehozatalára a budapesti egylet egyik tagja, Salzmann Lajos tett indítványt. Salzmann terve 1880-ban sikerült. Körlevélben hívta tagtársait tanácskozásra, s a szervezésben segítségére volt Sturm (Rónai) Imre gépmester. 1880-ban Nagyváradon is megalakult a nyomdászok beteg-, temetkezési, átutazó- és munkanélkülieket segélyező egylete, s ebben a Hügel és a Laszky nyomda munkásai is részt vettek. A tulajdonosok az egylet alapító és tiszteletbeli tagjai lehettek. Az egyleti tagság kötelezettségekkel is járt. A tulajdonosokat és főnököket felkérték az egylet alaptőkéjéhez való hozzájárulásra, ezt 10 kr főnöki illetékben állapították meg. A tulajdonosok engedélyezték, hogy vállalatuk alkalmazottai egyleti tagok legyenek, és azt is, hogy az általuk felszabadított tagok beléphessenek az egyletbe. Alapszabályzatukat a budapesti nyomdászegyletéhez igazították. A beiratkozási díj kezdetben 5 kr, később belépőknek 10 kr, főnököknek 10 kr főnökilleték és ezenkívül még 30 kr. A folyósított segélyek összegét a következőképpen állapították meg: betegsegély naponként 90 kr, temetkezési segély 50 frt, munkanélküli-segély 5 hétig heti 4 frt, átutazói segély 60 frt.

1880. augusztus 29-én tartott közgyűlésükön Hügel Ottót választották az egylet elnökévé, s ő megfogadta, hogy mindig szívén fogja viselni az egylet érdekeit. 1880 novemberétől az egylet működőképes volt, a szabályzatát felterjesztették jóváhagyás végett a minisztériumba. Iparoskörökben kezdetben nem fogadták lelkesedéssel az egyletet és gyors bukását jósolták, de a gáncsoskodás rövidesen megszűnt; a tagok száma 16 fő volt. A megalakulás után Hügel a nyomdászok ingyenes orvosi ellátását oldotta meg dr. Dreiszker irgalmas rendi orvos megnyerésével. A gyógykezelést vagy a kórházi ellátást az irgalmas rend magára vállalta, a gyógyszereket pedig jutányos áron folyósították. A miniszteri engedélyt a taglétszámhoz kötötték, ennek következtében újabb engedélyért folyamodtak. Laszky Ármin a büntetéspénzeket is felajánlotta az egylet javára, és azt is megígérte, hogy vállalatához csak egyleti tagokat alkalmaz. Dr. Dreiszker távozása után az orvosi teendőket dr. Csáky irgalmas rendi orvos látta el hosszú ideig. Hügel Ottó közbenjárására az egylet megkapta a működési engedélyt, alelnöknek a Laszky-nyomda alkalmazottját, Ruzicskai Györgyöt jelölték, a választmányi tagok között volt Maksa Andor mettőr. Ruzicskai képviselte az egyletet a budapesti nyomdászkongresszuson 1883-ban. Az egyik alelnök Csávásy Gyula későbbi nyomdatulajdonos lett. 1886-ban az egylet vezetését Laszky Ármin vette át, 1887-re a tagok száma 20-ra szaporodott. Az 1887-es budapesti kongresszuson Spitz Samu képviselte a váradi nyomdászokat. Az országos gyűlés határozata szerint: „Minden városban, hol könyvnyomda létezik, önképző-osztály alakítandó, ahol pedig egy ilyen osztály fenntartásához a tagok megkívántató létszáma nem volna meg, az egylet, egy hasonló, könyvtárral rendelkező egylettel lép összeköttetésbe, minden kötelezettség nélkül.” A Szilágy megyei szaktársak a nagyváradi egylethez tartoztak mindaddig, amíg a megyében 10 szakembernél kevesebb tevékenykedett.

1888-ban újra Hügel Ottót választották meg elnöknek, ugyanabban az évben a váradi önálló egyletet megszüntették és az országos egylethez csatolták miniszteri határozattal. A nagyváradi nyomdászsegélyző-egylet 1888-ban beleolvadt a magyar könyvnyomdászok és betűöntők egyesületébe. A városban az országos egylet kerületi egylete működött. A csatlakozáskor 18 tagja volt. Önképzőkörük nem lévén, a tagok beléptek a nagyváradi Iparos ifjak segélyező- és önképző egyesületébe.

1890-ben Hügel halálával az egyletet újabb tagok vezették. 1892-ben a tiszteletbeli tagok között szerepelt: ifj. Berger Sámuel, Láng József, Laszky Ármin, Seper Kajetán és Sonnenfeld Adolf; a tagság létszáma 38 volt.12

Az 1880-as években Nagyvárad a nagy tervezgetések városa volt. Legvagyonosabb eleme a római katolikus klérus és a pénzarisztokrácia, utóbbi mellett a nagyváradi polgárosodó kereskedő- és iparosréteg volt a nagy változások motorja. Ennek eredményeként a kilencvenes évekre az ország alkotó munkájának felfelé haladó útján Nagyvárad az élen haladt. A vidékiesség, amely nem volt minden báj híján, teljesen helyet adott immár az előkelő nagyvárosias életmódnak.13

Az 1890-es évek vége és az 1910-es évek, a dinamikus fejlődés évei meghatározóak a város fejlődésében, a századelő legendás évei, melyekre a nagyváradiak ma is büszkén emlékeznek. Ezeknek az éveknek a hozadéka a hírek, információk naprakész közlése, melyre a hírlapkiadók vállalkoztak. A város vezető hírlapjai, a Nagyvárad, Szabadság és Nagyváradi Napló a friss hírszolgáltatással, állásfoglalással, a nagyvilág dolgainak naprakész tálalásával, olvasótáborukat egyre bővítették. 1891-ben a váradi lapoknak 2370 előfizetőjük volt, de ezek mellett 1814 más sajtótermék is járt a nagyváradi megrendelőknek.14

Az új típusú hírlapírást Fehér Dezső honosította meg (1898), aki a város problémáit tárta olvasói elé „szoros kapcsolatot teremtve a város társadalmának minden rétege között”15. Nagyvárad ekkor kezdett átalakulni, igazi városi „emporiummá” a kereskedelem és az ipar fejlődése kapcsán. „A vidéki újságíró horoszkópja jobban, közelebbről látja az anyagi, erkölcsi boldogulásért lázas ambícióval reggeltől estig szakadatlan munkával robotoló polgárokat, a maguk erejéből célhoz érő, pozícióba jutó self made man-okat, mint a főváros Bábel rengetegében dolgozó újságírókat. Ezért érzi a vidéki újságíró hivatásának, hogy ne az emberi gyengéket, botladozásokat, bajba kerüléseket firtassa, hanem buzdítson és bátorítson”16 – vallotta Fehér.

A Nagyváradi Kereskedelmi és Iparkamara 1912-es jelentésében közölt utalások alapján megállapíthatjuk, hogy nyolc év alatt a nyomdaipar helyzete alig változott, a kamara területéhez tartozó nyomdák forgalma nem érte el az előző évekét, megcsappant az ipari termelés, csökkent a kereskedelmi fogyasztás, s mindez érzékenyen érintette a nyomdaipart. Ezt a visszaesést főleg a kisnyomdák sínylették meg. Nagyváradon a nyomdaipar túltengése volt a jellemző, ami országos jelenség volt. Soha annyi foglalkozás nélküli szakmunkás nem volt, mint 1912-ben. A vidéki nyomdaipar forgalmát befolyásolta a Magyar Királyi Belügyminisztérium vonatkozó rendelete, amely az állami gyermekmenhelyek nyomtatványszükségletét a vidéki ipar mellőzésével, a központtól igényelte. Vidéki mozgalom indult a rendelet vissszavonására, mert a központosítás a fővárosi nyomdák előnyére szolgált. A vidéki nyomdaipar egyik legnagyobb baja továbbra is a féktelen, számítás nélküli vállalkozás maradt. Egyetlen iparág sem volt annyi laikus kézben, mint a nyomdaipar. A szakértelem hiánya érzékenyen érintette ezt az iparágat, a szakképesítés kötelező bevezetése függőben maradt. A szakmai színvonal megtartását a nyomdák túlszaporodásának korlátozásával, azok létszámhoz kötésével vélték elérni.

„A nyomdaipar, amely a közművelődésnek állandó szolgálatokat tesz, méltán elvárja az elavult ipartörvény módosítását, és azt, hogy az újra alkotandó sajtótörvény védelmet adjon a nyomdaiparnak.” A papíripar körében a könyvkötészet és üzleti könyvgyártás terén nyereséges üzletekről beszélhetünk. Két vállalkozást emel ki a jelentés: Sonnenfeld Adolf könyvgyárát és Lévai Márton könyvkötészetét és üzleti könyvgyárát; mindkettő az országos piacokon is túlnőtt.17

Az 1914. év háborús eseményeit a váradi polgárok nehezen vették tudomásul. 1914. február 14-én a város Fehér Dezső negyedszázados tevékenységének országossá szélesedő jubileumát ülte. Az évforduló egyben a vidéki sajtó jubileuma, a lapkiadó újságírói működésének és a vidéki zsurnalizmusnak az elismerése volt. „Valóban lelkemmel, tiszteletemmel, hálámmal ott leszek a Fehér Dezsőt ünneplők gyülekezetében – üzent Ady Endre. – Betegen fekszem, de ha csak valamennyi erőhöz jutok, ott leszek. Az emlékezés és ünnepi alkalom szárnyakon visznek az én régi nagyszerű, biztató, nevelő mesteremhez. Ritka kiváló ember, tálentumok rajongója, művészi formálója, önzetlen »vir publicus« a Holnap városában.”18 A Nagyváradi Napló március 25-i számának tárcarovatában jelent meg Juhász Gyula A holnap városa című lírai jegyzete. „Nem tudom mit csinál most, mit vár, tervez, mit akar és álmodik a holnap városa. De bizonyos, hogy valami újat, szépet, valami egészen mást mint a többi városok.” Az állandó cselekvés, az újat akarás volt az a játék, amely „igazán gazdaggá, büszkévé és érdekessé tette a várost, amely a holnap városa”19. Ebben az értelemben nem meglepőek azok a vállalkozások, amelyeket olyan ismert személyiségek kezdeményeztek, mint amilyen Fehér Dezső volt. Tulajdonképpen Fehér nyomdatulajdonosi karrierje is a tízes években kezdődött: 1911-ben jegyeztette be a Franklin nyomdát, majd 1914-ben a Sonnenfeld Gusztávval közös Nagyváradi Napló nyomdát a Nagyváradi Napló nyomtatására – ez a vállalkozás 1917-ig működött. A háború végén, 1918-ban jegyezték nevére az első nyomda-részvénytársaságot, a Nagyváradi Napló Nyomda Rt.-t, s ezt 1927-ben újabb befektetés követte, a Transilvania nyomda Rt.

A különböző családi bánatokat megélt, „de gondtalan életet élő polgári világ, 1914-ben el sem tudta képzelni, hogy hamarosan vége lesz az Osztrák–Magyar Monarchia polgári fénykorának, a megszokott biztonságtudatnak. A polgárok nagy része a háborút nem tartotta a maga ügyének, ahogy azt sem, hogy a parlamentben miről is vitatkoznak a képviselők és melyik kormányt melyik másik kormány követi az ország élén. A polgárok úgy képzelték, hogy a politika ugyanúgy hivatásos politikusok szakma szerinti foglalkozása, mint a fűszeresé, hogy fűszert árul, az utazóé, hogy utazik és üzleteket köt, a hivatalnoké, hogy ül az íróasztala mellett és iktat, számfejt vagy könyvel. Úgy gondolták, a politika arra való, hogy törődjék az állampolgárokkal, arra való a rendőr, hogy vigyázzon a rendre, és arra való az utcaseprő, hogy seperje az utcát. A háború pedig távoli országok dolga volt”.20 „Ezerkilencszáztizennégy nemzedéke nem nevelődött bele a háborúk valószínűségébe, mint az utána következő generációk. […] Ezért érték taglócsapásként, s hozták vonaglásba idegrendszerüket a júliusi események”21. „Június 28-án járt le a katonaidőm – emlékezett Tabéry Géza, pont azon a napon, amelyiken Szarajevóban Princip revolvergolyója Ferenc Ferdinánd életét kioltotta. Visszautazóban – a szegedi katonai gyakorlatról – Várad és Nagykároly felé, valahol Hódmezővásárhely körül szereztem tudomást a gyilkosságról, az alföldi vonaton. Ezen a napon tartotta a Radikális Párt zászlóbontását Nagyváradon. A párt gyűlése után az Elite kávéházban tárgyalták a bekövetkező eseményeket Jászi Oszkár, Biró Lajos, Szende Pál, Ágoston Péter, Emőd Tamás, dr. Berkovits René, dr. Mártonffy Marcell, Kollányi Boldizsár, Dutka Ákos és Kerekes Manó.”22 „Ezen a beszélgetésen hangzott el Ady Endre komor jóslata: »Vége a Monarchiának!« Ha végiglúdbőrözött is felkiáltása nyomán egy-két polgáron az iszony, legtöbben nem sok jelentőséget tulajdonítottak szavainak. Tavaly a Balkán-háború idején is annyit beszéltek a hadbalépésünkről! S lám a viharfellegek milyen szépen elvonultak.”23 „Világos, hogy nem a mi háborúnk indul. Ady jó tíz évvel előbb a végzet emberének nevezte II. Vilmos császárt, a háború egyik spiritusz rektorát. […] Pacifista szemmel néztem a mozgósítást, és lelkesítő mámortól mentesen szállottam hadba. […] Úgy éreztem, hibát követek el, ha pacifista érzelmeimnek rám bízott emberéletek rovására engednék érvényesülést a fronton” – olvashatjuk Tabéry Géza tartalékos hadnagy emlékírásában, aki a háborút saját szemszögéből és a magyarság szempontjából esztelennek, emberi szempontból szörnyűségesnek tartotta. A háború kezdetén „a polgárság itthon maradt része legkevesebbet szenvedett a hátsó országrészek városai között. Kitűnően szervezett ellátása sok olyan nélkülözést hárított el feje fölül, mely más helyen már-már elviselhetetlenné vált”. A közellátást Lukács Ödön alpolgármester szervezte meg Elek Móriccal, „a váradi boltok felduzzasztották készleteiket, s volt itt minden még a legsoványabb esztendőkben is”. Az izraelita kereskedők elsők voltak a hadikölcsönjegyzéseknél, de elöljártak a háborús jótékonyság megnyilvánulásaiban is. Aztán az első emberi veszteségek, a családi bánatok hatására, a háború izgalmai éppúgy áthatották a váradi lakosokat, mint más vidéki városokéit.

Az újságkiadók lapjaikban ontották a háborús híreket és rendeletek szövegét, a nyomdaipar nem stagnált a háborús évek alatt. Ekkor alakult meg a Nagyvárad Lapkiadó Vállalat, Sonnenfeld Gusztáv és András tulajdona. A kisvállalatok sínylették meg a válságot, 1919-ig: több gazdát cserélt, vagy lehúzta a redőnyt.

A váradi polgár keveset tudott a Magyarország területén élő román, szlovák, szerb, horvát nemzetiségek törekvéseiről, úgy képzelték, hogy ezek a kisebbségi nemzetek éppoly lelkes fiai Magyarországnak, mint ők. Ezért is volt olyan elképesztő az első világháború végén a „történelmi Magyarország széthullása”24.

1918-ban a béke nagyobb felfordulással tört ki, mint amilyet a háború kitörése okozott. A kezdetben hangoztatott „Éljen a háború!” szlogent felváltotta a „Le a háborúval, éljen a béke!” üdvkiáltás. Nagyváradon a köztársaság kikiáltása egy nappal megelőzte Budapestet. A hír a Nagyváradban jelent meg, ennek hatására a délelőtti órákban hatalmas tömeg lepte el az utcákat és tereket. A nép szónokokra vágyott, dr. Nagy Mihály, dr. Katz Lipót és Ágoston Péter a színház lépcsőjéről intéztek beszédet a tömeghez. A lazuló fegyelmet a polgárőrség próbálta kordában tartani, helyreállítani. A márciusi forradalmi napoknak 1919. áprilisi 21. vetett véget, a román csapatok nagyváradi bevonulásával. Megkezdődött az impériumváltás politikailag bonyolult időszaka.

A hatalomváltás a hivatalnoki réteget érintette főleg, a kereskedők és vállalkozók a gazdasági válság hatását később, de folyamatosan érzékelték. Ezt mutatja az a tény is, hogy a repatriálók aránya Nagyváradon volt a legnagyobb. Az impériumváltás, 1919 új feladatok elé állította a város társadalmát. A kezdeti passzív ellenállást 1920-ra felváltotta a politikai és kulturális újraszerveződés.

A nyomdák és a nagyváradi könyvkiadás 1919–1940 közötti helyzetére vonatkozó adatokat a Monoki István által szerkesztett Magyar könyvtermelés Romániában (1919–1940) című bibliográfiában találunk. „Ezerkilencszáztizennyolc – a »főhatalomváltozás« – után (ahogyan akkoriban nevezték az első világháború végeztével nagyhatalmi döntésekkel is megpecsételt történelmi változást) a Romániába került magyarságnak szellemi és anyagi léte minden területén ki kellett építenie a maga önálló intézményrendszerét és azok működési mechanizmusát. Számot kellett vetni a történelmi realitásokkal, folytatni kellett az életet. […] A húszas évek elejére is az újrateremtés láza és nyomorúsága volt jellemző a könyv- és hírlapkiadás terén. Akkor is egyre-másra születtek az irodalmi és lap-vállalkozások, s egyre-másra múltak ki, a szegénység vagy az olvasóközönség szervezetlenségének következtében.”25. Jó példa erre a Magyar Szó és Tavasz című irodalmi lapok drámai megszűnése (1919–1921).

A kettős cenzúra és a katonai zóna bevezetése Várad kulturális életére is rányomta a bélyegét, a város perifériára szorult. A kulturális és adminisztratív központ szerepét Kolozsvár vette át. Az említett bibliográfiának a nyomdák városonkénti megoszlását kimutató táblázata szerint az 1920-as évektől a nyomdák és nyomtatványok száma szerint is Kolozsváré a vezető szerep. A kezdeti útvesztett „néma ellenállás” állapotából való kilábalás 1923-ban kezdődik.

1922–24-ben az erdélyi könyvirodalom lendületes kibontakozásnak indult, a csúcspontot 1924-ben érte el. 1919–1920-ban olcsóbban előállított és grafikai kivitelezésükben egyszerű kiadványok kerültek ki a nyomdákból. A későbbiekben a helyzet valamelyest Nagyváradon is megváltozott, s ez a Sonnenfeld család által működtetett Grafika nyomdavállalatnak volt köszönhető. 1919-től Nagyváradon 34 nyomda dolgozott kisebb-nagyobb haszonnal, Temesváron 64, Szatmáron 23, Kolozsváron 87. Nagyváradon a kiadványszámok alapján három jelentős nyomdát említhetünk. Érdekeltségük szerint a Fehér Dezső nevével fémjelzettek a Nagyváradi Napló Rt., amelyben 174 könyvet és 4 időszaki sajtóterméket állítottak elő, és a Franklin Nyomda, ahol 18 könyv és 7 sajtótermék látott napvilágot. A Kálvin nyomda 158 könyvet és 8 időszaki kiadványt készített, ezek jó része az 1920-ban megalakult Királyhágómelléki Református Püspökség missziós kiadványa. A Sonnenfeld család részvényein alapuló nyomdák nem csak könyvnyomtatással foglalkoztak. 1923-ban a következő vállalkozásokat működtették: Sonnenfeld A. Rt., üzleti könyvgyár, Sonnenfeld dobozgyár, Sonnnenfeld papírárugyár, Sunfild dombormű nyomda, Sonnenfeld Adolf Rt., Nyomda és grafikai műintézet. A Sonnenfeld Adolf Rt. 125 könyvet és 19 periodikát, a Grafika nyomda 24 könyvet és 6 időszaki kiadványt állított elő. A római katolikus érdekeltségű Szent László nyomda 100 könyvet és 14 időszaki kiadványt nyomtatott.26 Az 1930–33-as gazdasági válság mélypontra juttatta a könyvkiadást és a sajtót, s a cenzúra 1938-as újabb bevezetése, a vállalkozók nemzetiségét ellenőrző eljárások, az optáns törvény a helyzetet még inkább nehezítette. A nagyváradi nyomdák munkájában és struktúrájában újabb változást a második bécsi döntés okozott. 1940-től 1944-ig a nyomdák tevékenysége ingadozott, a vállalatok kamarai beíratása kötelező volt, és kötelezték a vállalkozókat törzstőkéjük módosítására. A nyomdavállalatok vesztesége hatalmas összegeket tett ki.

Egy 1940-es szociográfiai felmérés a városban 20 működő nyomdáról és egy litográfiai intézetről beszél. Ezekben 3 rotációs és 11 szedőgép dolgozott. A rotációsokon hét magyar és egy román nyelvű napilapot, 14 heti és időszaki kiadványt (6 román nyelvű) jelentettek meg 1940 júniusában. A városi nyomdák kiadványait a városban működő 14 könyvkereskedés forgalmazta, a könyvkereskedések havi átlageladása az 500 könyvet nem haladta meg. A papírkereskedelmet hét nagyváradi és egy vidéki vállalkozás bonyolította le. A nyomdák, a litográfia, a lemezgyár, a papírfeldolgozók és a fűszeresek évi szükségletét 150 vagon papírra becsülték.27 Tekintettel arra, hogy a nagyváradi nyomdák négyötöde izraelita tulajdonban volt, az életbe léptetett zsidótörvények befolyásolták a nyomdaipar működését. Az izraelita tulajdonban levő vállalkozások megszűntek vagy ideiglenesen felfüggesztették működésüket. Ezek között volt az országosan elismert, 1856-ban, Sonnenfeld Simon által alapított és Sonnenfeld Adolf által tökéletesített, fejlesztett Sonnenfeld részvénytársaság, az a nyomdaipari nagyüzem, amely 1948 után Crişana nyomdaként folytatta tevékenységét. 1944 tavasza-nyara megváltoztatta a város arculatát. A „végső megoldás”, a Shoa kitörülhetetlen eseményeit követően, az izraelita lakosság elszállítása után „hirtelen megszűnt minden kapcsolat velük. Húszezer ember tűnt el egyszerre egy vidéki városból. Olyan emberek, akiknek egy része temperamentuma és anyagi képessége révén a társadalmi élet felszínén szerepelt. Képmutatás tudta leleplezni, hogy a vérkeringés üteme lecsökkent. Lépten nyomon szó esett férfiakról, akik itt éltek gyermekkoruk óta, asszonyokról, akik még nemrég a korzón sétáltak, vagy dolguk után siettek. Mosolyogtak vagy civakodtak, tervezgettek vagy alkudoztak, mindegy, itt voltak, s most eltűntek egy szálig. Senkise mondta, nem is mondhatta, hogy hiányoznak, mégis mindenki érezte hiányukat. Az orvosi rendelőkben és ügyvédi irodákban, bankokban és pultok mögött, kávéházakban és cukrászdákban, a szerkesztőségekben és nyomdákban mindenütt csak hűlt helyük maradt. Nevek, amelyek évtizedeken át mentek át a köztudatba, már csak kapuk előtti névtáblákon, vagy lezárt redőnyű üzletsorok portáléi felett szerepeltek”28.

A második világháború végigsöpört a városon, s a vállalkozások területén a változás újabb nehézségeket gördített a befektetők elé. 1946-tól a Nagyváradi Kereskedelmi és Iparkamarához több mint 300 kérvény érkezett tulajdon-visszaszolgáltatás érdekében. A kérvények zöme megoldatlan maradt. A nyomdaipar területén két vállalkozás nyitotta meg kapuját, a Sonnenfeld Gusztáv és Kurländer Ármin vezette Grafika nyomda és az egykor Vidor Manó tulajdonát képező Vidor nyomda. Tevékenységük az 1948-as államosításig tartott.