Kulturális folyóirat és portál

tohi 9

2021. augusztus 19 | Várad | Irodalom

A történetről

A történet egy szürke téli napon kezdődött, amikor a hegyek hó-ködbe burkolództak. Úgy gondolta, ez kezdőmondatnak jó lesz, noha története ekkor még nem volt, még csak nem is sejtette, hogy miről fog szólni. Ez így olyan, mint amikor a dolmányos varjú az úttest közepén toporog, és képtelen elengedni prédáját, azt a haszontalan maradékfoszlányt, pedig az autó egyre közeledik… Talán nem féli a halált, úgyhogy halált megvető ostobasággal ragaszkodik a semmihez. Ez a mondat, akár a varjú maradékfoszlánya, most csak a nagy semmi. Vajon lesz‑e belőle valami?

Na, jó, akkor most ki kellene találni a mondathoz a történetet vagy a mondat történetét? – dünnyögte magában, majd beleolvasott a napi hírekbe. Van, aki fázik, és van, aki éhes, és van, aki meghal, megfagy és éhen hal és…

Miért pont egy téli napon, méghozzá egy szürke téli napon kezdődik? Talán mert épp egy szürke téli napon jutott eszébe a mondat. Bár lehetne akár egy verőfényes nyári nap vagy épp egy szeles márciusi…, de ez egy szürke téli nap, aminek valahogy köze van a hegyekhez.

Mégis mi köze a hegyekhez? Hogy kerültek hegyek ebbe a mondatba? Lehet, hogy inkább a mondat történetével kellene kezdeni a történetet?

Lehet. Hol és mikor?

Kora délután, ahogy az állomásról hajt hazafelé.

Részletesebben?

A sarkon elsőbbségadást kötelező tábla, úgyhogy megáll. Nem jön semmi. Csönd van. Nyugalom. Majd amikor ismét előre néz, meglátja a hó-ködbe vesző hegyeket.

Máskor miért nem vette ezt észre?

Tán inkább felhők voltak – hegyekbe vesző felhők?

Akárhogy is, ez a kép valahogy beakad, nem hagyja nyugodni, és mormolni kezdi, és hazáig mormolja a mondatot, akár egy mantrát.

Aztán sok volt a teendője, és a mondat feledésbe merült. Csak este, amikor minden lecsendesedett, és már az ágyában feküdt, szólalt meg fejében ismét, sürgetőn, mintha valami vészjelzés lenne, mintha fenyegetné valami.

Vajon mi fenyegetheti egy szürke téli napban? A tél? …a hideg, a fagy, a jeges szél és a süvítő őrület a hegyek háta mögött… a hó-ködbe vesző hegyek mögött?

Talán mégis felhők lesznek, hófelhők, és akkor hóvihar készül, az fenyeget. A szélben kavargó hópihék csapódnak az autó szélvédőjéhez. Semmit sem lát, pedig az ablaktörlők teljes sebességgel próbálják megtisztítani a látását. Hiábavaló. Kilátástalan. Félre kellene állnia, amíg alábbhagy. Pedig már nem sok van hátra, közel a cél, csaknem odaért. Ott meleg lesz és fény.

De ez mégiscsak egy szürke nap, amiben a fenyegetés mellett ott van esetleg a remény ígérete is. A szürke semleges szín, s ha élénk színekhez keverjük, tört színt kapunk. Neki a fekete és fehér közti kompromisszumot jelentette, ugyanakkor a rejtőzködést, az észrevétlen elvegyülést a mindenségben, hogy kívülállóként is beleférjen…

Talán egy kicsit elkalandozott? Vagy elaludt? Az éjszaka csöndjében hallotta a ház minden rezdülését, akárha a csönd döbbenetét hallaná a hegyek mögött. Megreccsen a lépcső, panaszosan meg-megroppannak a gerendák, és odakint zsalu nyikorog a szélben. Ezek a hangok rémisztőnek, kicsit talán ellenségesnek tűnnek – de ez mégiscsak az otthona… vagy nem? Hová került? Itt nincs meleg, és a fény is kísérteties. A szél talán elfújta, elsodorta egy ismeretlen világba, abba a szürkeségbe, abba a hó-ködbe a hegyek mögé.

Hunyt szemmel tapogatózik, ujjai fagyos tárgyakhoz érnek, de nem látja, valójában egyiket sem érzi. Talán átlépett valamilyen határt, ahol eddigi léte lett álom, és ez a fagyos világ az új élettere? Ez így eléggé disztópikus, vagy hogy mondják, szóval olyan negatívan utópikus… Akárhogy is, itt nem érezi jól magát. Bár másutt se, már régóta nem érezi jól magát sehol. Ez olyasvalami, mint, mondjuk, az önként vállalt magány vagy inkább a test halálával szabaddá váló lélek csalódása? Nem szabadult meg az érzésektől, csupán a jó érzésektől, a rosszak mind bennragadtak.

És akkor felébredt, de most sem tudta, hová került. Bárhol lehet, itt minden ismeretlen, semmire sem emlékszik, mintha újra megszületett volna, egy újabb testben, egy ki tudja, milyen világban. Éles kontúrok, a távolban vörös, lángoló vörös az ég vagy valami ahhoz hasonló. Vajon a szavak még érvényesek? Mert csak szavakra emlékszik, de a legtöbb esetben nincs mögöttük semmi… Bármit is jelentettek valamikor, abban a másik világban, itt és most nem jelentenek semmit. Csak áll itt a semmi közepén, minden kopár, forró és világtalan, és vörösen lüktet hunyt szemhéja mögött.

Most kell túlélnem, mit eddig halogattam,

Elfogadni az elfogadhatatlant.

Elfogadni a jövőtlenséget.

És felfogni, hogy itt már nincs élet.

Egyedül van. Mozdulatlan. Vár. Vár a történésre, a történetre, ami elvetélt, szorosan összezárult, és most a semmi is semmissé lett. A vörös árad, a vörös perzsel, és mindent feléget. Minden elég, megszűnik, és az utolsó zsarátnok is fekete, üszkös semmivé lesz.

Reset… reset…RESET…!!!

Somló Ágnes

Névjegy: Somló Ágnes (1956– ) műfordító, író, esszéista, nyugalmazott egyetemi oktató, 1980–1982 között a História folyóirat lektora, majd szabadúszó műfordító, állandó külső munkatársa a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának és a Rádiószínháznak. 1997–2021 között oktató a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Angol–Amerikai Intézetében, kidolgozta és vezette a BA képzés fordító/műfordító programját, a posztgraduális műfordítói továbbképzés szakvezetője, az intézet Műfordító Műhelyének alapítója, vezetője. Két rádiójáték és több irodalmi esszé szerzője, közel 50 kötetnyi műfordítást publikált. Tagja a Magyar Műfordítók Egyesületének, a Magyar Irodalmi Szerzők Jogvédő és Jogkezelő Egyesületének, a Magyar Szak‑ és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek, tagja és 2010–2016 között elnöke volt az EST (Európai Fordításelméleti Társaság) egyik bizottságának.

(Megjelent a Várad 2021/7. számában)

Illusztráció: Csathó Töhötöm grafikája

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu