A teknősbéka meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy teknősbéka. Nem volt mozgalmas az élete, ahogy ő maga sem a szangvinikus természetéről volt híres. Szerette az otthon melegét, a friss salátaleveleket, a jó könyveket, és úgy általában véve békés, bár kissé unalmas mederben csordogált az élete.
Egészen addig, amíg be nem toppant az életébe Rodolfó, a szilaj paripa.
Rodolfó született hódító volt, és magabiztosan söpörte le lábáról a teknősbékát, aki azon nyomban beleszeretett. A paripa vagány világfi volt menő karrierrel, rengeteg híres baráttal, kalandos és színes múlttal, és nem ódzkodott izgalmas életébe bevonni a teknősbékát sem. Ő meg örömmel vett részt benne. A ló körül vidámság és pörgés volt. Imádta a közeli és távoli helyekre tett kalandos kirándulásokat is. Rodolfóval a világ tetején érezte magát. Úgy gondolta, most az, aki mindig is szeretett volna lenni. Egy igazi kalandornő. Persze tévedett.
Addig minden rendben volt, amíg a paripa észre nem vett egy magnetikus tigrislányt, és le nem dobta a hátáról a teknősbékát. Egy pocsolyába.
A teknősbéka összetört szívvel, lélekkel próbált kimászni belőle, míg Rodolfónak már csak hűlt helye volt. És hát… haladt is. Három év alatt három métert.
Az idő legnagyobb részében páncéljába zárkózva mélázott, nézegette telefonján a kedvesével készült közös fotókat, és bánkódott, csak bánkódott, amíg már a barátok is kezdték megelégelni a helyzetet. Legjobb barátnője még arra is megpróbálta rábeszélni, hogy keressen fel szakembert. Engedd el – mondták neki. De a teknősbékát fura fából faragták. Egyemberes kutya vagyok – válaszolta néha. Ezt egy kutyákról szóló szakkönyvben olvasta, és megtetszett neki. Azt jelentette, életében csak egy személyhez ragaszkodik. Ő is ilyen volt, csak egyszer szeretett.
Időnként, mikor emlékei vissza-visszavitték az áhított múltba, üzeneteket írt Rodolfónak. A paripának már kezdett tele lenni a hócipője velük. És kifakadt. Így szólt:
– Nézd, három éve szakítottunk, és te még mindig nem akarod megérteni, hogy nem vagyok kíváncsi rád! Felejts el, és lépj tovább, te pszihó! A teknőcnek ez nagyon fájt, és csak annyit tudott kilehelni magából: egész hátralévő életem ott van rá, hogy elfelejtselek.
De ezt a paripa már nem is hallotta, belerúgott a keservében páncéljába húzódott teknőcbe, és elvágtatott.
A teknősbéka kitinpáncélján hosszan csúszott a belvárosi macskaköves utcákon, és végül egy épületnél állt meg. Egy pszichológiai rendelőnél, ahol dr. Nagy Alburnus rendelt. Mikor kidugta fejét a páncéljából, és meglátta a cégtáblát, hosszan, szomorúan elgondolkodott. Aztán vett egy mély lélegzetet, letörölte könnyeit meg a port a páncéljáról, megköszörülte a torkát, és belépett az ajtón.
Dr. Nagy Alburnus fiatal, pályakezdő lélekgyógyász volt, szomorú barna szemekkel, ahogy a kutyákhoz az illik. A teknősnek azonnal tíz ülést rendelt el.
Az ülések során a teknőc lassan felfedte gyötrelmeit, és alkalomról alkalomra kezdte kibontakoztatni lelkét. A kutya komolysága, türelme, megbízható természete tetszett neki. Jólesett, hogy megértette természetét, hisz Alburnus is egyemberes kutya volt. Kezdett gyógyulni. És előfordult, hogy vele álmodott. Már. A kis Te kezdett vonzóbbá válni, mint a nagy Ő. Hogy hogyan, maga sem tudta.
Elérkezett az utolsó ülés, melyen érezhetően mindketten kicsit zavarban voltak. Hallgattak.
A kutya szólalt meg: leszel a feleségem?
A teknősbéka nagyon meglepődött, de mosoly terült szét kis arcán. De hisz csak ismersz –mondta. Nem is szeretsz.
Mire a doktor: nem, valóban. De egész hátralévő életem ott van rá, hogy megszeresselek…
(Megjelent a Várad 2023./12. számában)