A személyiség szétesésének a folyamata (A per)
Sötét, csupasz tér, minimális díszlettel: egy vörös kanapé, melyen Josef K. aludni próbál, mellette ül egy vörös ruhás nő, aki segíti álomba merülését. Aztán megjelenik két kalapos férfi, akik az előadás legfélelmetesebb alakjai, és letartóztatással fenyegetik meg a riadt K. urat: elkezdődik a keserves út az okok feltárása, önmaga megismerése felé. Az út a vörös ruhás nő karjaiból indul, és itt is végződik. De ki ez a nő? Számomra az a lény, aki folyton a valóság és álom (fantázia) világai közt teremt átjárást. Eleinte csak simogatja K.-t, aztán erotikus jelenetek bukkannak fel egy-egy táncfejezetben. Nem lehet teljes biztonsággal eldönteni, ki ő. Mindenesetre valamilyen energiát, érzést képvisel ebben az eleven piros színű ruhában.
A kanapé szerepe, amely a valóságból indulás és az álomba érkezés helyszíne, olykor visszaszorul, mert a többi színész (mint különböző kafkai művek szereplői, vagy K. történetének ismert és fontosnak tartott alakjai; mint egy metaforikusan értett, egyetemes „hivatal” munkatársai) dossziékkal teli polcokat tologat, teret formál velük. Ebben a térben mozognak mindannyian, ez az a hivatalos tér, munkahely, utca és lakás, amelyben K. is megnyilvánul. Hol az ő viszonyai állnak a mozgás középpontjában, hol pedig a hatalom, és az ahhoz való alkalmazkodás. Rengeteg a dosszié, ide-oda dobálhatók. Kicsit zavarba ejtő ezeknek a jeleneteknek az újrakezdése, mintha többször is figyelmeztetne az alkotó arra a tényre: ezek a dossziék nemcsak dossziék, hanem valójában K. és mindannyiunk sorsa, melyet a hátunkon cipelünk, és e sok cipelés közepette szeretetlenekké, korruptakká és gyávákká válunk.
Talán azért ismétlődnek a jelenetek, egyre kaotikusabban, mert K. úr skizofrén állapotba kerül. Ahogy egyre inkább találkozik önmagával, cselekedeteinek és érzéseinek egysége felbomlik, átcsúszik a valós létből valamilyen misztikus szellem-létbe, monológjai saját magányáról, belső küzdelmeiről szólnak. A személyiség szétesésének folyamatát, a zavarodottságot, érzelmi nyugtalanságot szuggesztíven fejezi ki a színpadi mozgás és a zene. Szemünk előtt látjuk a kutyává alázott hivatali alkalmazottak rángatózását, munkába görnyedését, az izmok megfeszülnek, a zene lüktet, mint a szív, és az ember, aki mindezt átéli, érzelmileg és értelmileg is eltompul.
Az ismétlődés és a káosz az álom felől is értelmezhető. Ahogy Josef K. elalszik a kanapén, álmában megjelennek azok a részletek, melyekből kikövetkeztethetjük a főszereplő tulajdonságait, félelmeit, kapcsolatát a világhoz, az emberekhez, és formálunk belőle egy történetet, formálunk belőle egy véleményt, ami maga a valóság. Talán épp azért izgalmasabb A per színrevitelében az M Stúdió formanyelve, mert a mozgás előtérbe helyezése által sokkal expresszívebben érzékeltethetik a művészek a groteszkké szenvedett testet, a megsemmisülő egyéni élettörténetet. A jelenetek, mint a vagonok, egymás után kattognak: szöveg, zene/mozgás, szöveg, zene/mozgás. Hiányoltam a finom áthajlásokat egyikből a másikba, mert a darabosság megöli ennek a színházi műfajnak az elevenségét. Pedig egy percig sem hiányzott a regény „nagyjelenete” (A dómba); a maga misztikus filozofikusságával, elég volt egy enyhe utalás az előadók részéről, hogy megtörtént a pappal való találkozás, a többi a mi dolgunk. Mert A per értelmezése attól függ, hogy rendszerét milyen más rendszerek segítségével próbáljuk megfejteni. Az M Stúdió egyre rátalált.