A posztpandemiás világrend
Egy kérdés foglalkoztat már napok óta, időm van gondolkodni, eltöprengeni, ezért teret engedtem neki. Mi vár ránk azt követően, ha ismét szabadon járhatunk-kelhetünk majd a világban, milyen lesz majd az életünk? A kérdés önmagában, bizonyos szempontból értelmetlen: a tudósok jó ideje már, hogy figyelmeztettek bennünket és vezetőinket arra a veszélyre, amit egy esetleges szupervírus világméretű elszabadulás jelent, korábban is voltak hasonlóak lokális szinten, de amíg a nyugati ember közvetlen veszélyben nem érzi magát, igyekszik bagatellizálni a helyzetet. Ilyen értelemben nem lesz olyan, hogy koronavírus utáni kor, hiszen ez a vírus, újabb és veszélyesebb vírusokkal együtt jelen lesz az életünkben, átformálja a mindennapjainkat, megváltoztat bennünket és a társadalmat, amiben élünk. Valaminek azonban lennie kell majd akkor is, amikor a hatóságok szabadon engednek bennünket. Egyvalami egészen biztosnak látszik ebben a bizonytalanságban is: a változás.
Megtehetném, hogy spirituális szemszögből nézve egyfajta ninivei történetnek tekintem a jelenséget, ahol Jónás egy gonosz vírus képében próbálja a helyes útra téríteni immáron nem csupán egy városka lakóit, hanem az egész világ népességét. Vannak, akik ebben hisznek. Egyvalamiben keresztezi az én elgondolásomat ez a világnézet: változni kell, változásnak jönnie kell. Már csak azért is, mert jelen pillanatban elkerülhetetlennek tűnik. Nem az emberek változnak, pontosabban először nem az emberek fognak megváltozni, hanem a körülöttük lévő világ, ami kihatással lesz rájuk is. Nézzük meg, hogy melyek azok a világi változások, amelyek végbemehetnek az elkövetkezendő időkben.
Valójában, jelen pillanatban senki sem tudja, hogy milyen lesz az a világ, ami ránk vár, de belülről furdal annyira a kíváncsiság, hogy muszáj elgondolkodnom rajta. Nagyon nehéz olyat mondani most, április elején, ami aztán biztosan úgy fog történni a jövőben, ezért inkább megmaradnék a lehetséges világok egyik változatánál, az általam könnyen elképzelt variánsnál.
Ahhoz, hogy megértsük, melyek azok a tényezők, amelyek komoly változáson mehetnek át, meg kell vizsgálnunk a jelen világ, a jelen társadalmak működési mechanizmusait. A teljesség igénye nélkül kiválasztok néhányat, amelyek szerepet játszanak a világképletben. Világunk politikailag a liberális demokráciára, társadalmilag a fogyasztói társadalomra, gazdaságilag a kapitalizmusra, a tőke multinacionális jellegére, az egyének szintjén pedig a személyes boldogulásra, előrehaladásra – amely szorosan összefügg az egyén társadalmi státuszával, munkakörével – épül(t), s ezeket kiegészítve, a háttérben megjelenő életérzésre, ami a második világháború és Vietnám óta átitatja a (nyugati) társadalmakat: a világbékének az eszméje.
Kezdjük talán a legegyszerűbbel: a munkával. Az már most egyértelműen látszik, hogy a munkanélküliség az egyik legnagyobb hozadéka ennek a járványnak, ami lehet időszakos – csak a hatósági intézkedés idejére korlátozódik –, illetve hosszú távú, végleges. Bizonyára sokan azt gondolják, hogy ez a jelenség éreztetni fogja hatását a világban a vírus elvonulása után is. Ez minden bizonnyal így lesz rövid távon. Hosszú távon a társadalmak meg fogják tudni oldani ezt a problémát, megoldási lehetőségként felvetődik az iparágak helyi fellendítése. Az államok, ha nem is teljes mértékben, de törekedni fognak az önellátásra. Mit jelent ez? A megfelelő szükségletek kielégítéséhez olyan iparágakat fejleszt, amelyek lehetővé teszik az önellátást. Nézetem szerint a munkanélküliség átmeneti nehézség lesz csupán, nem olyan tényező ebben a hatalmas nagy képletben, amely gondot okozna. Ha másik szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor azt látjuk, hogy az államok sorra hirdetik meg a különböző akciócsomagjukat, melyeknek egyik része a krízishelyzetben dolgozni nem tudók megsegítésére irányul. Magyarul azért kapnak pénzt, mert otthon maradnak, más szóval: nem dolgoznak. Innen már csak egy rövid gondolati ugrás az alapjövedelem. Ha belegondolunk, hogy a világjárvány előtt is voltak hazánkban olyanok, akik különböző segélyek juttatásaira úgy tekintettek, mintha az alapjövedelem lenne, és ha az államunk úgy döntött év elején, hogy bizonyos juttatásokat megdupláz (igaz, a gyakorlatban ez még nem valósult meg), akkor még inkább közelibbnek tűnik egy esetleges alapjövedelem felvetésének a gondolata.
Ahogy manapság is tapasztaljuk, az országok egyre inkább befelé fordulnak, lezárják a határaikat, intézkedéseket hoznak, bevetik a katonaságot – magukba zárkóznak. Legalábbis elindul egy befelé fordulási folyamat, ami, ha egész őszinték akarunk lenni, már korábban is megfigyelhető volt egyes államok politikájában. Ez az elzárkózási folyamat felerősödik és felgyorsul azokban az országokban, ahol ez már korábban is megfigyelhető jelenség volt, illetve megjelenik más, korábban erre nem hajlamos államok politikai törekvéseiben is. A huszadik század közepétől megjelenő országok közötti politikai együttműködés a nézeteltérések békés úton történő megoldására minden bizonnyal gyengülni fog. A nemzetközi együttműködés visszaszorulásával párhuzamosan teret nyer magának a lokalizáció, ami ebben az értelemben nem csupán lokálpatriotizmust jelent, sőt elsősorban nem, hanem nemzetállamiságot. Az együttműködés politikáját a versengés politikája váltja fel, nem csupán a gazdaságban, hanem hadügyben és egyáltalán, minden szinten. Gazdasági vonalon megnő az állam szerepe, ő fogja átvenni a korábban multinacionális befektetéseket, s egy idő után már nem lesz pénzbeli kerete arra, hogy a kis- és középvállalkozókat megsegítse, ezért ők lesznek az egyik nagy vesztesei a kialakult helyzetnek. A bürokrácia erősödése csak az egyik, mondhatni jelentéktelen faktor ezekben a történésekben, sokkal lényegesebb ennél, az állami szervek, mint például a rendőrség, katonaság, rohamrendőrség hatalmának térnyerése és a korrupció felerősödése. Röviden: aki a hatalom érdekszférájába fog tartozni, annak jól fog menni, másoknak pedig nem.
Amennyiben csökken a nemzetközi egyezmények ereje, és az államok egyre inkább magukba fordulnak, ez maga után vonzza a liberális demokrácia hanyatlását is. Az államok önállóan döntenek majd társadalmi berendezkedésükről, politikai hitvallásukról. Valószínűsíthetőek a jobboldali, esetenként szélsőjobboldali nézetek térnyerése a nemzeti politikákban. És mi lesz a fogyasztói társadalommal? Első gondolatként felvetődhet, hogy ez is alaposan át fog alakulni, megszenvedi majd a változásokat. Azonban több ok miatt gondolom azt, hogy ez az a tényező, amit a legkevésbé fognak érinteni a változások. Egyrészt Churchill mondata a demokráciáról mára inkább a fogyasztói társadalomra lenne igaz: rossz, de nem találtak ki jobbat nála. Másrészt elég megnézni az üzletek polcait és azt a bevásárlási dömpinget, amit az emberek véghez vittek az elmúlt időszakban – viccesen azt mondhatnám, hogy még a koronavírus sem tudta őket meggátolni abban, hogy fogyasszanak. Harmadrészt, és talán ez a legnyomósabb indokom: a politikusaink tudják azt, hogy az emberek nem lázadoznak akkor, ha tele a hasuk, alattomos módon kihasználják azt az évezredek óta az emberbe kódolt ingert, hogy minden áron tele kell tömnie a gyomrát, mert különben éhen hal. És évezredeken keresztül éhen is halt. Az emberiség történetében szempillantásnyi az az idő, amikor jóllakottan, eltelve üldögélhet a kanapéján miközben úgy tesz, mintha a világ nagy dolgain gondolkodna. Lesznek azonban a fogyasztói társadalomnak olyan szegmensei, amelyek már soha nem fognak ugyanúgy működni, mint azelőtt. Gondolok itt a turizmusra. És eszembe jut Thomas Cook, hogy milyen jól járt a fél évvel ezelőtti csődjével! A külföldi nyaralások helyét a lokális üdülések fogják átvenni, az emberek kevésbé veszik igénybe majd a légitársaságok és az óceánjárók szolgáltatásait, van ugyanis egy mindennél nagyobb úr, az emberiség agyában megbújó félelem érzése, túlnyomó többségük félelemből nem utazik majd külföldre. Az utazási irodák, repülővállalatok többsége tönkremegy, másik részük zsugorodni fog.
Beszélnünk kell a következményekről is. Az egyének szintjén nagyon praktikus kihatása lesz a járványnak: megtanulnak kezet mosni, vigyázni a saját és mások egészségére, talán felelősségteljesebbé válnak, és talán megpróbálnak tudatosan egészségesebben élni. Az országok több pénzt fognak fordítani az egészségügyre, rájönnek, hogy a jövőbeli globális járványhelyzetek kezelésére a magánegészségügy nem alkalmas.
A világnak voltak, vannak olyan jellegű problémái, amelyeket nem tudott vagy nem akart megoldani. Kettőt említek ezek közül, a migrációt és a globális felmelegedést. A felerősödött félelem, a bizonytalan gazdasági helyzet miatt a migráció érthető módon rövid távon alábbhagy. De a vízhiány, az elsivatagosodás, a termőföldek pusztulása és nem utolsósorban a háborúk nem fognak maguktól megoldódni. A globális felmelegedéssel kapcsolatosan átmeneti enyhülés tapasztalható jelen pillanatban. Lelassult a kereskedelem, kevesebb repülő és teherhajó járja a világot. A Greenpeace átmeneti győzelmet ünnepelhet. Hosszútávon ez a probléma sem oldódik meg magától, csupán a helyzet fog javulni az államok bezárkózási politikájával, a termékek ökológiai lábnyomának kisebbé tételével. A korábbi szoros gazdasági függés meggátolta az államokat abban, hogy konfliktusokat vállaljanak fel. Kiegészülve a versengés tényezőjével az államok a jövőben könnyebben felvállalják majd a konfrontációt más államokkal, ami akár kisebb háborúkhoz is vezethet – nem feltétlenül a háború hagyományos értelmében.
Alapvető változás jön továbbá a munkavégzéseknek a módjában. Az otthonról végezhető, elsősorban informatikai jellegű tevékenységek, teret fognak hódítani. Bizonyos szempontból ez sokkal költséghatékonyabb a vállalatoknak, hiszen nem kell irodákat bérelniük. Amennyiben vállalják a dolgozóik feletti kontroll elvesztését, rengeteg pénzt takaríthatnak meg vele. De az olyan szakmákban is, mint a tanügy, hatalmas előrelépések történtek a digitalizáció terén, ami, ha nem kényszeríti rá a tanárokat a helyzet, talán sohasem jött volna létre. Nem gondolom, hogy a jövőben az online oktatás teljes mértékben fel fogja váltani a személyes találkozókat, de szintén költséghatékony megfontolásból a félreeső vidékek tanulóinak egy jó megoldási alternatívaként szolgálhat, ha nincs a környezetükben szakképzett tanár. És ha már az online és digitális világról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a mellett a gondolat mellett, hogy a jövőben önként fogjuk felajánlani az államnak, tálcán fogjuk felkínálni neki az intimitásunkat. És nem csak az államnak, bizonyos cégeknek, a munkahelyünknek, légitársaságoknak – mondván, ez a mi érdekünk is. Egy újabb tégla szétrombolás a demokrácia védőfalán? Itt nem csupán az online megfigyelésről van szó, hisz az már működik jó ideje, hanem sokkal inkább a térbeli lekövetésről – történjen az térfigyelő kamerák, mobiltelefonok vagy a bőr alá beépített szerkezetek által – és a testi folyamatok ellenőrzéséről.
A fentebb említett tényezők szorosan összefüggnek egymással, egyiknek a változása maga után vonja a többi változását is. A kérdés csupán annyi, hogy milyen mértékű lesz az első változás, és ez milyen mértékű változást von majd maga után a többi tényező esetében. Az azonban biztosnak látszik, hogy az emberiségnek a 21. században az egyik legnagyobb kihívása a világjárványok leküzdése lesz.