A kihagyott lehetőség
Ha egy kiadó életmű-sorozatot indít, az mindig óriási lehetőséget hordoz magában. Ha nem is kritikai igénnyel készül (mint például a Baka- vagy a Madách-életmű utólagos megjelentetése), de az olvasókon kívül a későbbi kutatók is inkább erre a szövegkiadásra fognak támaszkodni, mint hogy utánajárjanak a filológiai adatoknak. [Főleg azért is, merthogy a ma még domináns posztmodern tudományosság egyébként sem tekinti tudományos alapnak a pozitivista filológiai hagyományt.] Megjegyzem, hogy napjainkban, Jugoszlávia szétesése után szinte lehetetlen Magyarországról hozzáférni a korabeli, pontosabban a 20. század második felének információihoz; ezért óriási a felelősségük a déli határvonalon túli irodalmároknak!
Hogy a Valcsicsák Dóra által összehozott Mit jelent a tök alsó? után a kortárs Gerold Lászlóra bízták az Összegyűjtött novellák* szerkesztését, ez egyféle hitelesség-elvárást is jelent, hiszen Gerold nemcsak kortárs, pályatárs, de irodalom-értő irodalomtörténész is – lásd kikerülhetetlen adatgyűjteményét (Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum, Újvidék, 2001.)! Mégis, mit hozott létre?
Először is a szerkesztő nem élt a felkínált lehetőséggel, azaz tudatosan úgy döntött, hogy nem a megjelenési sorrendbe állítva adja közre a Gion-műveket. Pedig egyrészt utánajárt a filológiai adatoknak (az eddig megjelent életmű-kötetektől eltérően meg is adta azokat), másrészt rendelkezésére állhatott Horváth Futó Hargita Gion Nándor bibliográfia (Családi kör, Újvidék, 2010.) című filológiai alapműve is. A jegyzet-jelzések nem elegendőek; ha valaki, akkor Gerold László vagy Végel László tudhatná, hogy mely Gion-művek jelentek meg álnéven; sőt kiadhatta volna a megtalált korai kamaszkori műveket is. Ráadásul ismereteim szerint négy mű ebből a kiadásból is hiányzik: az Ahasvérus II. (ha ugyan létezik egyáltalán – Á. K.), a 140. Töredék Magyar Szó Kilátó, 2006. május 13–14. (22. o. – Futó-féle bibliográfiai adat), 251. Fülek és fejek Mozgóképeskönyv Antológia Objektív Filmstúdió Budapest 1995. (32. o. – bibliográfiai adat) és a Megbombázták Poligont [igaz, naplószerű, de van ilyen jellegű novellája is nem egy – Á.K.] Magyar Szó Kilátó 2001. 08. 31. A szerkesztő arra hivatkozik, hogy azért nem ragaszkodott a keletkezéshez/első közléshez, mert követni kívánta a szerző eredeti elrendezését.
Ez elfogadható lenne, hiszen a jelen összegzés kiadásában megszüntette a Valcsicsák-féle mesterséges „ciklus-címeket” („Mi történhet?”; „Borsszóró (Pepperbox) revolver”; „Nem baleset lesz”; „Mit jelent a tök alsó?”), amelyeknek semmi közük nem volt Gion Nándorhoz, de még csak hagyatékához sem [8 cipősdoboznyi anyag az Országos Széchényi Könyvtárban]. Sőt, ahogy a Tiszatáj 2005/2. számában írtam, olyan szövegeket is beválogatott, amelyek másutt már megjelentek. Ehhez képest Gerold László mint avatott szerkesztő a hitelességhez ragaszkodva közölte a Magyar Szóban 1975. 01. 19. és 03. 23. között megjelent ciklus-kísérletet, a nyolc novellából álló, kötetben soha meg nem jelent Történetek egy régi forgópisztolyról című alkotást is. Ám semmiféle hiteles adatra nem támaszkodva Valcsicsákhoz hasonlóan maga is kreált két ciklust: „A teherhordó halála” és „A jószagú szerzetes” címmel. Az első említett „kompozíció” három különböző újságban (Symposion, Új Symposion és Magyar Szó) jelent meg, és még csak nem is sorrendben közölte. Ugyan miféle hátrányt jelentett volna, ha a tematikusan szerteágazó írásokat például „Korai művek” vagy „Szárnypróbálgatások” címen közli? Arról nem is szólva, hogy a cikluscím csak egyetlen műre utal a toposz-témák feldolgozásai közül. A második meg hét(!) különböző helyen (Képes Ifjúság, Magyar Szó, Körkép, Forrás, Tiszatáj, Irodalmi Szemle, Kortárs) jelent meg; ráadásul szintén nem időrendben. Mindehhez a szerkesztői Utószóból hiányzik az indoklás. Itt jegyzem meg, hogy például Hatvany Lajos bármennyire is volt Ady Endre barátja, mecénása, Az utolsó hajók posztumusz kötetben nem hozott létre ciklusokat. Hasonlóan indokolatlan a kötet címadása is. [Arra nem is merek gondolni, hogy piaci megfontolásból választotta a figyelemfelkeltő címet.]
Ez a ciklus-teremtő, gioni életműbe beleavatkozó szándék azért is problémás, mert mellékesen Gerold beválogatott olyan úgymond elbeszélés- és novellásköteteket (Ezen az oldalon, Mint a felszabadítók, Jéghegyen, Szalmakalapban), amelyekről azóta kialakult egy olyan irodalomtörténészi felfogás, hogy inkább regényszerűek (mint az Ifjúsági regényekben közölt Angyali vigasság). Sőt, ha tekintettel vagyunk a vitákra, akkor a gioni műveket meghatározó koncepciók visszavezethetők a Mikszáthtal, a kései Jókaival indított, Krúdyval, Kosztolányival folytatódó, ma Bodor Ádám vagy Esterházy Péter, Spiró György képviselte új regény-kompozícióval megjelenő új regénytípus példáira. Igaz, Gerold az egyik, pontosabban a válogatását alátámasztó tábor több írására is hivatkozik tanulmányában, de akkor miért nem említi a többieket is. Az Utószó ugyanis a későbbi kutatók vezérfonala egyben – már amennyire látom az újabb felsőoktatási generáció pályakezdő munkásságát.
S ha már megtartja Gerold az ún. eredeti szerzői közlésrendet, akkor miért nem említi, hogy a Kereszthordozó… és a Példabeszéd… című korai novelláról már 2008 óta köztudott, hogy az Ezen az oldalon előzménye. Vagy hogy a Mint a felszabadítók az Izsakhár című regény világkompozíciójának olyan folytatása, amely összeköti a Jugoszlávia széteséséhez kapcsolódó (és a regényírás menetét visszaadó – lásd Kertész Imre: Gályanapló) művet az 1993 után keletkezett budapesti történetekkel. [Ezekről részletesen írtam korábban – lásd Az építő-teremtő ember című tanulmánykötetem (Bába és Társa Kiadó Szeged, 2008.)]
Gerold László idézve saját korábbi, 2009-es monográfiájának alapgondolatát, ismét kapcsolódik a Giont mágikus realistának minősítő iskolához. Pedig amit maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezett („a valóság határainak átlépése, a szürke hétköznapok poétikai eszközökkel történő megemelése” 715. o.), annak semmi köze a német irodalomtörténészek által deklarált-kreált irányzathoz. [Gyakorlatilag egyetlen művel sincs alátámasztva sem itt, sem korábban. Lehet, hogy egyesek Márquez műveihez hasonlítják, ám Gion alkotásaiban az irracionalitásnak/irrealitásnak és a népszerűség-hajhászó erotikának hasonló jellegű dominanciája nincs jelen, ez minden szövegismerő számára nyilvánvaló.]
A negyedik életmű-kötet elején közölt korai novellákról (amelyek közül már jelent meg Magyarországon korábban is egy-kettő) annyit, maga Gion Nándor vallott arról, hogy azok csak tollforgatói kísérletek voltak, akárcsak korai versei, recenziói, kritikái. Akkortól vallotta magát igazi írónak, amikor szülőhelye, közössége történetét kezdte el megformálni, közreadni. [Ehhez kapcsolódik korábbi dolgozatom, amely a Gion-életművet az ábrázolt történelmi korfolyamatokkal kapcsolta össze – lásd Gion-tükörben a világ in idézett mű.] Gerold László szerint „A Gion-opus kulcsszava a boldogság” (706. o.) – hősei ezt keresik. Ezt cáfolni nehéz annak, aki az anyaországban felnőve, élve olvassa az írásokat. Ám véleményem szerint inkább az élhető élet áll a középpontban. Élhető abban az értelemben, hogy az adott kereteket elfogadva hogyan lehet megtalálni az antropológiai harmóniát. Mintha a fiatal szerző által kedvelt ókorban megfogalmazott kalokagathia eszményt próbálná felmutatni később a 20. századi történelmi viharok és kelet-európai nemzetiségi problémák keretei között.
Száztizenkét szöveg olvasható a negyedik életműkiadás 5–701. oldala között; a műfaj keretei között nincs lehetőség arra, hogy részletesen elemezzük a már sokak által értelmezett alkotásokat (lásd Horváth Futó Hargita információi). Ha átlapozzuk a kiadványt, elmondható: a Gion-olvasók a fent jelzett hiányosságok ellenére hálásak lehetnek a szerkesztőnek. A 703–717. oldalon olvasható Utószó a jelzett elfogultságok ellenére útmutató jellegű, de nem zsinórmérték, ahogy a 718. oldalon olvasható Szerkesztő jegyzete sem.
A magyarországi, illetve a nem szerbiai vásárlók örülhetnek, hogy a Noran Libro Kiadó folytatja a megkezdett sorozatot; ám a Gion-kutatók sajnálhatják, hogy újabb esély veszett el. Hiszen mikor és kinek lesz anyagi alapja arra, hogy kijavítsa a hibákat, pótolja a hiányosságokat? A Valcsicsák-produkciónál is jeleztem, mi mindent rontottak el – s azt most sem sikerült javítani, kiegészíteni. Addig nem marad más hátra, mint nemcsak elhelyezni könyvespolcunkon a vaskos kiadványt, hanem időnként levéve olvasni is a nagyszerű mesélő történeteit. Mert Gion függetlenül attól, hogy regényíróként ismert, nagyszerű kis-történet-mondó is.
Az életmű-sorozat még nem zárult le. Várjuk a drámai szövegek kiadását!