Papírvadászat
A népi bölcsesség úgy tartja, hogy az első szerelem emléke csak az őt őrző emberrel együtt hal meg. Nem számít hány érzés születik még utána, az első az örök. A magam hosszú élettapasztalatából csak annyit tennék hozzá, hogy nem csupán a másik nem iránti első érzelemre vonatkoztatható mindez, hanem egészen prózai szokásokra is. Például a leghétköznapibb lépésekről is elszámoló „igazolások” vadászata. Ami nálunk most javában dúl. Igaz, eddig betegségekkel kapcsolatos ilyesféle ragaszkodásokról nem beszélhettünk, de hát jó száz éve – szerencsére – nem is telepedett a világra ilyen méretű járvány. Ráadásul a kontinensünkön is hetvenöt éve véget ért a háború, szóval a vesztegzár nekünk mindeddig irodalmi emlék volt csupán. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bárki is ujjongással fogadta volna a kvázi rabosítást, de most nem is a kényszerbezártságról szándékozom beszélni, hanem a lakossággal Madách óta köztudottan packázó Hivatalnak egy soha nem múló szenvedélyéről, a papírvadászatról. Ha nem lenne olyan siralmas, akkor nagyon jól szórakozhatnánk az egész agyonbonyolított nyilatkozatletöltésen, kinyomtatáson és az egész procedúrán, amivel nekünk, hatvan-öt éven felülieknek (is) igazolnunk kell, ha a kegyelemből kapott napi két órát házon kívül, a-kár minden különösebb célirányosság nélkül, egyszerűen a levegőn szeretnénk tölteni. Eszem-be jutott, mekkorát nevettem, amikor először akarta a kezembe nyomni az egyik diákom az állítólag valamelyik szülője által írt kérelmet, miszerint nagyon fontos családi mennivalójuk akadt és a gyerek jelenléte is elengedhetetlen. Ismertek annyira, hogy tudták, nem fogom azonnal felhívni a szülőt, de arra nem gondoltak, hogy felismerem a padtárs kézírását a papíron. Helyben tisztáztuk a „félreértést” és megegyeztünk, hogy szóban, az osztály nyilvánossága e-lőtt szól nekem a menendő ifjonc, ha komoly oka van és erről meg tud győzni, akkor mehet, ha nem tud meggyőzni, akkor vállalja a hiányzásért beírt egy-egy igazolatlan óráért a felelősséget. A módszer bevált, annál is inkább, mert tudták, tíz igazolatlan óránál egy jegyet levonok a magaviseleti jegyből. Megértették, megszokták, nem elégedetlenkedett senki és senkinek nem volt alkalma azon szórakozni, milyen jól átverték az oszit és mit kell neki bemesélni, mert azt elhiszi.
Most pedig vén fejemmel nekem kell számot adnom, abban a nyamvadt két órában milyen céllal merészkedem ki az utcára. Ami a legjobban bosszant, hogy az emberi szónak még mindig nincs errefelé semmi értéke. Vajon hová is mehetnének a magam korabeli emberek, hogy arról írásos „vallomást” kellene felmutatnunk?! És a nép ügyvédjének kinevezett hölgyemény miért nem tudta egy fél órára felfüggeszteni a speciális nyugdíját kikönyörgő összeköttetési láncainak csörgetését, ezt az abszurditást eltörölni?! Arról nem is beszélve, hogy éppen ez a korosztály fél leginkább a fertőzéstől, és van egy olyan gyanúm, miszerint ha például köteleznének a napi egy óra egészségügyi sétára, akkor a leginkább hajmeresztő kifogásokat kellene az igazoltató közegeknek végighallgatniuk, miért nem megy ki az illető az utcára. Ezek után viszont, ha bárki is katartikus befejezést várt, annak ecsetelését, milyen hősiesen kaszaboltam le az elém ugró egyenruhás papírvadászokat, vagy micsoda hazugságokat tálalok fel a mögöttem loholó, láthatatlan Kaszásról, csalódni fog: semmi hősies ellenállás, ékes retorika, hanem egyszerű belesimulás a soha nem kedvelt, kolompszóra masírozó nyájba. Talán csak annyit hozhatok fel mentségemül, hogy az orcátlanul feldobott büntetések riasztottak el, mivel ezt is jól ismerem: a szolgalelkű hivatalosságok az összegyűjtött rengeteg fölösleges papír mellett a pénzt még sokkal jobban szeretik. Nem lettem hát a nagyszájú ágálóból meghunyászkodó vénség, pusztán azt sajnálnám, ha az én munkámmal szerzett pénzemet mások tennék röhögve zsebre.