Irányt vesztve
Két emigrációban élő orosz művész, Alexei Aigui zeneszerző és Maxim Isaev dramaturg kísérleti előadását mutatták szeptember 18-án, pénteken a nagyváradi színház Transilvania stúdiótermében. A Perdre le Nord címet viselő kétszereplős darab a zenei improvizációt és a tárgyszínházi előadást ötvözte.
A francia cím a navigációs terminológiából származik, és az északi irány elvesztésére utal, amely határozottan egybecseng a kényszerűségből kivándorolt, s így gyökérvesztett előadók támpontkeresésének témájával egy megváltozott környezetben. A modern köznyelvben a kifejezést ugyanakkor a zavarodottságra, tébolyra is használják. Ennyit kaptak a nézők előlegbe kulcsként, a szavak és követhető narratíva nélküli, de erőteljes érzelmi töltettől lüktető előadás megfejtéséhez.
A játéktér összképét kartondobozok, valamint a belőlük rendre előkerülő, gyakran nosztalgikus hangulatot idéző tárgyak uralták – némelyik hétköznapi, míg mások azonosíthatatlan, groteszk játékszerek. A performansz során újra és újra átrendezett dobozok, hol az egymástól való elszigeteltség falát idézik, hol pedig oltalmazó várként ölelték körül a két protagonistát.
Alexei Aigui mély érzelmi húrokat megpendítő, gyönyörű hegedű-improvizációval adja meg az előadás alaphangulatát, élő looping technikát használva a többszólamúság megteremtésére. Eközben Maxim Isaev karaktere hívta játékra a dobozaiból előhúzott tárgyakat és néha a közönséget is. Gesztusainak visszatérő motívuma az önpusztítás, öncsonkítás, amely szimbolikus aktusként az öncenzúrázást, száműzetést, elhallgatást idézi. Folyamatos matatása, kísérletezése és kissé bohém jelmeze a bő szoknyanadrággal, rikító piros harisnyával, a parafadugókkal teletűzdelt zakóval és élénk kék kalappal Bruegel Flamand közmondások című festményének látványvilágát idézi, ugyanakkor határozott etnikai hátteret is kölcsönöz a szereplőnek.
A közönség értő szemekkel követheti nyomon, ahogy karaktere tesz-vesz varázslatos világában, miközben zenésztársa hangszeréből hátborzongatóan gyönyörű dallamok szűrődnek ki, melyeket csak elvétve tört meg néhány tragikus, sőt egyenesen sokkoló mozzanathoz kötődő csend. Az előadás során a két művész többször is interakcióba lép egymással úgy a mozgásművészet nyelvén, mint a zeneiségben.
Érezhető sorstársságuk ellenére karaktereik között éles ellentét is kirajzolódik a színpadon. Míg a zenész egy a sorsával kibékült, tehetségét folyamatosan megélő és megnyilatkoztató alak, aki együtt zenél az élet ritmusával és ez által meg is szabja az események alaphangját, addig a bohém mozgásművész egy nyughatatlanul törekvő, önkifejezését és az élet játékosságát folyamatosan kereső, és nemcsak külső, hanem saját belső démonjaival is küszködő számkivetett, aki súlyosan megszenvedi a ránehezülő világot és önnön természetét. Mindeközben a semmiből is szépséget kreál, ugyanakkor elvakult, reményvesztett pillanataiban el is pusztítja saját műveit.
A sajátos előadás egy párizsi gyökerekkel rendelkező újszerű színházi műfajt képvisel, amely kissé felkészületlenül érte a váradi publikumot, de mindenképp egy üde, bruegeli színfoltot jelentett a X. Nagyváradi Nemzetközi Színházi Fesztivál (FITO) kisszínpadi kínálatában.
Szombati-Gille Tamás