2026. szeptember 6 | Várad | Társadalom

Visszatérés Indiába

Kettős útinapló a lelkiség földjéről – I. rész

Az életben néha bekövetkeznek olyan apró, jelentéktelennek tűnő pillanatok, melyek kihatással vannak az ember egész további sorsára. Ilyen volt számomra, amikor véletlenül ráléptem egy lány lábára egy bukaresti koncerten. Honnan is sejthettem volna, hogy az ártatlan baleset végérvényesen új medrekbe tereli az életemet, s nem csak egy különleges kapcsolat születik belőle, hanem meghatározza a szakmai pályámat – hiszen az ő bíztatására kezdek el írni, és ő illusztrálja az első sajtóanyagomat –, majd sok évvel később, az ő szabad szellemét követve jutok el a kamaszkori álmaim misztikus ködébe burkolódzó Indiába, a helyre, ahol minden pillanat sorsfordító erejű azok számára, akik nyitott szívvel látogatnak oda.

Egyhónapos, spontán barangolásunk során, 2019-ben, teljesen rabul ejt a távolkeleti vidék és az ott élő emberek, s amint hazatérek máris szervezni kezdem a következő kiutazást, melyet a világjárvány meghiúsít – alig három nappal a tervezett indulás előtt zárják le a nemzetközi légi közlekedést. Visszatérésem a lelkiség földjére végül további fél évtizedet várat magára. Talán kell is ez az idő ahhoz, hogy egy mélyebb tapasztalást kereső nagyváradi vándort ölelhessen újra keblére India.

Míg az első, páros utazás egy egzotikus kaland volt, addig a második szóló-út már jóval bensőségesebb megélést hozott az idei év elején. Az alábbi visszaemlékezések a két utazás során készített jegyzeteimből születtek.

Az újonnan érkezők szorongása

– Csak Delhiből jussak ki, aztán minden rendben lesz – mondogatom magamban, miközben repülőgépünk lassan köröz a leszálláshoz az éjjeli főváros végeláthatatlan égősorai fölött. – Át kell esni rajta, mint a kanyarón. Elmémben hat évvel ezelőttről felsejlenek a Delhiből kivezető autóút rémálomszerű emlékképei: a korai órákban is fojtogató szmog, a szennyezettségtől bűzlő folyók, a kivilágítatlan külvárosi utak mentén húzódó végtelen nyomornegyedek. Nem is szólva az ország talán legszörnyűbb nagyköveteiről, az embert megrohamozó taxisokról és kufárokról, akik a gyarmati idők emlékein lamentálva generációk távlatából is úgy érzik, hogy veleszületett joguk van megvágni minden külföldit. Milyen kár, hogy az ő látványuk az első és az utolsó, amivel egy Indiába látogató turista találkozik. Aki úgy érkezik ide, hogy korábban még nem járt távolkeleti nagyvárosban, annak jön is, hogy azonnal megforduljon és felszálljon bármelyik távozó járatra.

Első utam során több külföldivel megismerkedem – nyugateurópaiakkal, skandinávokkal, ausztrálokkal – akik saját országaikba csak évente egy-két hónapot járnak haza dolgozni, s keresetük elegendő ahhoz, hogy az év többi részét életvitelszerűen eldugott indiai falvakban töltsék. Mindannyian elmondják, milyen depresszív élmény volt számukra az első megérkezés. „Ez a kezdők szorongása, néhány nap alatt elmúlik, aztán beleszeretsz a helybe” – nevetnek.

Nekem azonban az idei már a második utam, s már rég beleszerettem. Így amikor a hajnali érkezésnél nem vár rám a reptéren a megbeszélt taxi, viszonylag hamar sikerül megalkudnom egy sofőrrel, aki onnan jött, ahová én tartok, s nélkülem üres járattal kellett volna visszamennie. Mindketten örülünk, hogy összehozott bennünket a sors – hasonlók gyakorta történnek Indiában. Felpattanok hát kocsijára, és már zötykölődünk is első úticélom, a Himalája kapujaként is emlegetett Rishikesh felé, magunk mögött hagyva a nagyváros nyomasztó forgatagát, és vele együtt az anyagelvű társadalom utolsó foszlányait. A fővároson túl kezdődik csak a valódi India.

A Himalája kapujában

Öt órán át szívjuk az országút porát, mire feltűnik előttünk Rishikesh zöld oázisa. A közepes városkát a hegyekből épp leérkező, kristálytiszta vizű Gangesz szeli ketté. A csipkés tornyú hindu templomokkal és teraszosan egymásra épített házak tarka soraival szegélyezett partjait két hatalmas függőhíd, a Ram Jhula és a Laxman Jhula köti össze. Kész kaland gyalogosan átkelni rajtuk, mert ijesztően kilengenek a sűrű tömegek ütemes léptei alatt, ráadásul az ember kiszolgáltatott helyzetét kihasználva, gyakran portyáznak arra lopkodni kedvelő, s nem egyszer agresszív rézuszmajom-falkák.

A hidak lábánál és a partmenti házak mentén jellegzetes ghat-ok húzódnak – hosszú, vízhez vezető lépcsősorok, melyeknek alján mosóasszonyok görnyednek gyolcsaik fölé, míg más részeken idős hinduk vesznek rituális fürdőt, vagy gyerekcsapatok ugrálnak fejest a Gangesz kék habjaiba.

A fűszerszagú piacokon, a kiabáló árusok standjai mellett hennaművészek készítenek testfestést. Az óvárosban barangolva tucatnyi rejtett zarándokhelyre bukkanhat az ember. Szentéllyé átlényegített szerény hajlékokra, ahol valamikor egy elvonult szerzetes vagy nagymester élt, kinek emléke előtt ma is fejet hajtanak az arra elhaladó helyiek.

A szűk kisutcákon gyakran kerülgetni kell a szent állatként kezelt, és szabadon közlekedni hagyott kóbor-teheneket, melyekre – mivel tejükkel táplálják a csecsemőket – a nép dadájaként tekintenek. A hinduk egyébként is jellemzően tisztelnek minden életformát. Már-már eltúlzott méretű fémabroncsokkal védik például a frissen ültetett facsemetéket, de gyakori látvány az is, hogy drága üzletekbe beengedik, és az eladásra szánt ruhába bugyolálják az esős évszakban megázott kóbor kutyákat.

Emberek és emberek

A vidéki lakosság teljesen más, mint a nagyvárosi. Az embereknek szinte semmijük sincs, mégsem vágynak arra, ami másé. Kifejezetten örülnek mások sikerének, és ha valamelyikük megszorul, a közösség összeáll és kisegíti.

Még egy olyan népszerű üdülővárosban is, mint Rishikesh, gyér a közvilágítás, ezért esténként, miután lemegy a nap, a falusiak apró tüzeket gyújtanak a kivilágítatlan utcasarkokon, nem egyszer filmekbe illő, méretes olajoshordókban. Vének és fiatalok együtt melegednek ilyenkor a lángok fényénél. Néhol sütnek is valamit, máshol beszélgetnek, vagy énekelnek, és az arra sétáló idegent szívélyesen leültetik maguk közé, s tejjel és fűszerekkel kifőzött forró chai-al kínálják.

Páratlan önzetlenségükről magunk is meggyőződünk, amikor az utcai forgatagot filmezve véletlenül lencsevégre kapunk egy jelkép értékű jelenetet. Egy turista hátizsákjából kiesik a pénztárcája anélkül, hogy észrevenné. Egy arra haladó indiai konflis és egy szintén helybéli járókelő egyszerre állnak meg, hogy felvegyék a földről a tárcát, s közösen viszik vissza meglepett tulajdonosához.

Később, a Himalája magasabb régióiban saját bőrömön is megtapasztalom ezt a fajta jóságot. Már bő negyedórája gyalogolunk fölfelé egy hegyi ösvényen, amikor rájövök, hogy az előző pihenőnk alkalmával ottfelejtettem a fényképezőgépemet egy meglehetősen forgalmas kifőzdénél. Visszafordulok, s lábam már futásra áll, de megtorpanok, s pánikom hamar elillan, amikor az ösvény kanyarulatának alján megpillantok egy kreolképű indiait az irányunkba loholni. – Uram, otthagyta a kameráját – lihegi angolul a minden külföldinek kijáró „Sir” megszólítást használva, amelyet úgy érzem nem szolgáltam meg. Hófehér fogai szinte világítanak mosolygó szájában, miközben kezembe helyezi a készüléket, amelynek árából egy évig is eltarthatná az egész családját. Mélyen meghajlok előtte, s ő sugárzó boldogsággal az arcán iparkodik vissza az ösvényen, oda ahonnan jött.

A spirituális főváros

Persze itt sem csak jó emberek élnek, hiszen India a végletek országa, ahol egymástól néhány méternyire megfér a mélynyomor és a pazarló luxus, a bölcsesség és a kuruzslás, és ennek megfelelően végletesek az emberek is. Ez az a föld, ahol egy mezítlábas koldus külseje is egy nagytudású mestert rejthet, míg a tömegek által követett, fényűző életű guruk is hamis prófétának bizonyulhatnak. Az olyan helyeken, mint Rishikesh, ahová sokan a megvilágosodást keresve érkeznek, különösen sok a fals mester. Megfigyeléseink nyomán viccesen meg is jegyezzük magunknak: ha egy indiai férfi hosszú szakállat növeszt, azonnal ott terem öt európai nő, hogy a lábainál hajlongjon.

A települést egyébként méltán tartják az ország spirituális fővárosának, mivel a lakosság mindmáig őrzi és életben tartja a himalájai bölcsek többezer éves hagyományait. Szinte egymás tőszomszédságában talÉlrtálhatók meg itt a legjelentősebb keleti irányzatok magasiskolái – jógaintézetek, meditációs központok és a világ zajától való elvonulásra alkalmas, bentlakásos ashramok, melyeket a hat földrész minden szegletéből érkező utazók sokasága keres fel évente. A jógik ősi tudományát a közoktatásban is tanítják a helyieknek, óvodától a felsőoktatásig, minden szinten. A kicsiknek a tanterv részeként, míg az egyetemen különálló szakként.

A külföldieknek szóló, drága jógaiskolák mellett működnek itt bárki számára ingyenesen látogatható gyakorlótermek is, ahol jellemzően nem okleveles oktatók, hanem felubéliek – néha egyszerű földműves-legények – osztják meg a tanulni vágyókkal az ősi tudást, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött a családjukban, s olyan magas szintű képzettségről tesznek tanúbizonyságot, amiből nyugaton egész vagyonokat kereshetnének.

A Röviden már hét évvel ezelőtt alkalmam nyílt érintkezni ezzel a sajátos világgal, mikor egy nem csak spirituális, de zenetörténeti szempontból is ikonikus helyet kutattunk fel az őserdő szélén. Majdnem egyórás gyalogút vezet Rishikesh külvárosain és a Gangesz hosszú, üres partszakaszain át a város peremén fekvő, mára már elnéptelenedett komplexumhoz, amely egykor a Transzcendentális Meditációt megalapító jógi, Maharishi Mahesh ashramja volt, s amelyet mára már félig bekebelezett a dzsungel. A hely nemcsak világhírű mesteréről, hanem talán még világhírűbb vendégeiről is ismertté vált nyugaton.

Több alkalommal is ide látogattak, és számos slágert szereztek itt a Beatles tagjai a ’60-as évek végén, de ide jártak kreatív válságukat orvosolni többek közt a Beach Boys és a Donovan frontemberei, sőt Mia Farrow is itt heverte ki a Frank Sinatrától való viharos elválást.

A hely azonban nem méltatlanul emelkedett a nemzetközi figyelem középpontjába. Nemcsak a mindmáig érezhető erőteljes kisugárzás árulkodik arról, hogy itt valamikor magasszintű spirituális gyakorlás folyt, hanem az épületek ódon romjai is: a minimalista közétkezdék, az egzotikus lakóépületek, az egyszemélyes meditációs kapszulák és a hatalmas közösségi csarnokok alagsorában megbúvó, érzékszervi ingerek megvonására kialakított, spirális alakú sötétkamrák is. Mi, szegény vándorok, csak elképzelni mertük, milyen lehetett hajdanán az elszánt jelölteknek ezekben hosszú időt eltölteni, kizárólag saját belső világukra összpontosítva.

Már ott és akkor megfogadom, hogy valamikor meglátogatok egy még ma is működő ashramot, és elhatározásomban csak megerősít az a tagadhatatlanul valós és nagyhatású életélmény, amelyet egy ténylegesen autentikus bölcs, a mindenki által csak Mooji-ként ismert jamaikai származású vándortanító által Rishikeshben tartott satsang – vagyis közösségi tanítás – során élek meg, bájos útitársam unszolásának köszönhetően. A satsang szanszkritül annyit tesz: összeülni az igazság jelenlétében. S valóban, egy bölcs élő útmutatása az utcai tábortűzhöz hasonlatos, melynek melegéhez odahúzódnak az útkeresők, s amely olyan fényben világítja meg számukra a világot, hogy annak már az emléke is elegendő ahhoz, hogy a megtapasztalás bizonyosságával éljék tovább egész hátralévő életüket.

Szvámik szellemi hagyatékát űzve

Arra a helyre azonban, amelyet egyik fő célomul tűztem ki, csak idei szóló-utazásom során sikerül eljutnom. Rishikesh déli csücskében, a Gangesz partján fekszik egy apró, buja természettel övezett ashram, a Sadhana Mandir, melyet a nagy huszadik századi spirituális tanító, Szvámi Ráma alapított. Ő azon kevés indiai jógik egyike volt, akik engedték, hogy nyugati orvosok vizsgálják és tudományos mérésekkel hitelesítsék a meditáció és a jóga révén saját testükben elért elképesztő fiziológiai változásokat. Élet a Himalája mestereivel című önéletírása kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányélménye volt, ezért amikor megtudom, hogy elérhető közelségben van az ashramja, ahol közvetlen tanítványai tovább éltetik és tanítják a mester által lefektetett tradíciót, kapva kapok az alkalmon, hogy meglátogassam.

Ezúttal azonban nem elégszem meg egy rövid vizittel. Beiratkozok egy hosszabb elvonulásra, melynek témája épp annyira aktuális, amennyire ősi: egyszerű módszereket tanítanak az elmélyülésre és arra, hogy az ember tudatosan megélje a jelen pillanatot ahelyett, hogy gondolatai a múlton keseregnének, vagy a jövő miatt szoronganának. Programvezetőnk, Dr. Shirin egy tüneményes és vasakaratú idős hölgy, aki évtizedekig dolgozott egy közel-keleti nagyváros szülészetén osztályvezető főorvosként, nyugdíjas éveire azonban visszatért szülőföldjére, hogy egykori mesterei, Szvámi Ráma és Szvámi Véda szellemi öröksége ápolásának szentelje hátralevő éveit.

Némasági fogadalomban

A sajátos lelkigyakorlaton a világ különböző sarkaiból érkező kicsiny, de elkötelezett csoporttal veszünk részt – koreaiak, skandinávok, spanyolok, britek, ausztrálok, hollandok és indiaiak osztják meg egymás közt az ashram puritán, de festői szépségű környezetben elhelyezkedő lakószobáit. Beköltözéskor leadjuk mobiltelefonjainkat, melyeket majd csak a távozásunkkor kapunk vissza, s a készülékekkel együtt mintha világi életünk terheit is letennénk. A vártnál jóval felszabadítóbb érzés, hogy ott-tartózkodásunk alatt nem kommunikálunk az otthon maradottakkal – csak egy központi biztonsági vonal él, amelyen vészhelyzet esetén elérhetők vagyunk.

Meglepetésként ér azonban, mikor Dr. Shirin ezen túlmenően egy maroknyi kitűzőt oszt szét közöttünk, melyen angol és hindi nyelvű felirat hirdeti: némasági fogadalomban vagyunk. Mint megtudjuk, nem csak a külvilággal, hanem egymással sem beszélgetünk az elvonulás nagy részében – kizárólag közvetlen környezetünk jelenére, és saját belső világunkra összpontosítunk, a kitűzők pedig arra szolgálnak, hogy ezt jelezzék az ashram más lakóinak és külsős személyeknek.

Ami eleinte nagy kihívásnak tűnik, azt egy nap elteltével már megértem és örömmel vállalom, mert megtapasztalom, hogy míg a szám csukva van, az elmém sem hangoskodik. Helyemet elfoglalva átadom hát magam mindannak, amit ez a nyugati fogalmak szerint leginkább kolostorként jellemezhető, bár annál jóval összetettebb hely a számomra tartogat.

Élet egy ashramban

Hajnali ötkor ébreszt az óra. Végre nem egy telefon, hanem egy valódi csörgőóra. Az egyik legértékesebb vagyontárgyam az ashramban. Mintha csak visszarepülnék az időben, egy egyszerűbb, gondtalanabb kort élek át újra, amint kibújok a vaskos takaró alól, bár hátam kissé vonakodva válik el a kényelmesen kemény gyékényágytól. Lábaim hangtalanul siklanak a gyérül bebútorzott szoba padlózatán.

Nincs túl sok időm a készülődésre, ha a reggeli meditáció előtt még be akarok surranni a konyhára egy tűzforró, napindító chai-ért. Gyors mosakodás hideg vízzel és öltözködés, kapkodás nélkül. A némaság és a tudatos jelenlét minden mozdulatot szertartásossá tesz. Még koromsötét az ég. amikor elhagyom szobámat és átsétálok az ashram gondos rendben tartott, parkos udvarán. A közösségi étkezdében néhány hozzám hasonló koránkelővel találkozom, szemünk mosolyával köszöntjük egymást és bőszen hajlongunk a konyhafelelősnek, aki szavak nélkül is megértve mire vágyunk, elénk teszi a gőzölgő teáskannát.

A napkelte már a meditációs csarnokban ér, ahol programvezetőnk és egy fiatal jógamester, Ashish irányításával végezzük a reggeli gyakorlatozást, ami rövid meditációból és az ízületek, valamint a nyirokrendszer bemelegítésére szolgáló mozdulatsorból áll, majd mindenki a saját szintjének és habitusának megfelelően jógapózokat gyakorol. Mintegy kétórás test- és elmegyakorlat után jön a várva várt reggeli, ami többnyire kardamommal és mazsolával kevert édes búzakásából, friss gyümölcsökből és a paratha nevű puha lepénykenyérből áll. Ezt követően a délelőttöt mindenki magántanulmányokkal töltheti. Én ilyenkor mohón bújom az ashram gazdag könyvtárának keleti bölcseletről szóló kiadványait, ámulva a magyarul meg nem jelent szakirodalom sokrétűségén.

Korlátainkat feszegetve

Rövid szabadprogramot követően légzőgyakorlatok végzésével folytatjuk átlagos napunkat az elvonuláson. Öt alapvető légzéstechnikát sajátítunk el, melyeknek fiziológiai hatásait Shirin doktornő páratlanul érzékletesen ismerteti. Tudományos megvilágítása új szemszögbe helyezi, az egyébként is nyilvánvalóan hasznos pránajámák szerepét a testi-lelki egészség megőrzésében. Rövid meditáció után ismét asztalhoz ülünk. Az ebéd többnyire fűszeres lencse-dhal, főtt rizs, lepénykenyér és curry párolt zöldségekkel. A testi után jöhet a szellemi táplálék. Délutánonként az élet létkérdéseiről és India legősibb írásairól szóló érdekfeszítő előadásokon veszünk részt, vagy Szvámi Ráma rögzített beszédjeit hallgatjuk a jógáról és önmegvalósításról.

A napot általában egy hosszabb meditációval zárjuk, mely során programvezetőnk napról napra keményebben feszegeti fizikai tűréshatárunkat. Bizonyos keletiek úgy tartják, hogy aki képes két és fél órán át kényelmesen és erőlködésmentesen egyenes gerinccel megmaradni a meditációs pózban, elmélyülve, az képessé válik a világmindenség megismerésére. Mi ennek az időnek a feléig sem jutunk el, mikor már minden porcikánk sikolt a fájdalomtól, vezetőnk mégis megdicsér mondván, hogy az egyik legkitartóbb csoport vagyunk, amelyikkel találkozott. Szerencsére némasági fogadalmunkban nem tudjuk elmondani neki, hogy kitartásunkat nem annyira lelki okok, mint az egymással való versengés motiválják. Mindenesetre nagy önbizalommal tölt el bennünket, ahogy napról napra nő a tűréshatárunk, és a rövidebb meditációkat már olyan könnyedséggel végezzük, hogy közben testünkről teljesen meg is feledkezünk.

Vacsoránk az ebédhez hasonló fogásokból áll – rizs és mung dhal keveréke, curry-variációk, savanyúság és ostyavékonyra sütött, ropogós papadum-kenyér. Jól tudjuk, hogy ez a bőség csak a mi szükségtelenül megnövekedett nyugatias étvágyunk kielégítésére szolgál. A helyiek napi két főétkezéssel is bőven beérik. Vacsora után még időzünk egy kicsit a kertben, majd hamar visszavonulunk. Szinte a nappal együtt fekszünk, mégsem kell minket álomba ringatni. Alvásunk példátlanul békés és pihentető, s hajnalban energiától duzzadva ébredünk.

Séta a Gangesz partján

A szabadprogram alatt mókusokat etetek a kertben, gyönyörködöm a púderpamacsfák rózsaszín virágaiból lakmározó, parányi smaragdzöld nektármadarakban, melyek a kolibrikhez hasonlatosan képesek villámgyors szárnycsapásokkal egyhelyben lebegni, vagy pedig hosszú körutakat teszek a partmenti sétányon, amely a kert tövében húzódik. Gyönyörködöm a Gangesz égszínkék vízében, melyből szívesen töltötték újra készleteiket a 18-ik századik kereskedőhajók, mivel egyedi ásványi összetételének és bizonyos bakteriofágok jelenlétének köszönhetően nem romlott meg a többhónapos hajóutak alatt. Ugyanezen tulajdonságaiért tisztelik a hinduk évezredek óta a népet éltető szent vízként és helyeznek el rajta rendszeresen füstölőkkel és száraz virágokkal megrakott piciny levél-hajócskákat áldozat gyanánt.

Néha társaimmal kisétálunk a híres Triveni Ghat-hoz, az egyik legkedveltebb fürdőzőhelyhez, ahol esténként látványos tűz-szertartással tisztelegnek Gangesz-anyácskának. Ilyenkor bejárjuk a helyi piacot, ahol én pörkölt mandulát veszek kedvenc mókusaimnak és hűsítő gyanánt frissen facsart, tejszerű cukornád-levet iszok a késő-tavaszias melegben. Amikor beszélni kéne, csak kitűzőmre mutatok, s az árusok és a járókelők megértő meghajlással nyugtázzák, hogy némasági fogadalomban vagyok, még a riksások is mindenben segítenek és támogatnak. Az ottani társadalomban olyan természetes lelki gyakorlatot tartani, mint idehaza a kocogás a parkban.

 

Az ashrambéli életünket tekintve, a szavak nélküli együttélés jobban összekovácsolja a társaságunkat, mintha hosszú éjszakákat áttrécselnénk. Apró gesztusokkal megérttetjük magunkat, és szinte tapinthatóan érezzük egymás energiáit, így mikor letelik elvonulásunk ideje, úgy veszünk búcsút társainktól, mint a régi jó barátok, akiket örökre összeköt az életre szóló élmény.

Az ashramban töltött időszakot lehetetlen és talán nem is ildomos egy ilyen útinapló keretei közt summázni, hiszen a tapasztalat lényegét főleg belső és nagyon intim jellegű megélések adják. Olyan időszak ez, amely leginkább a gyerekkorhoz hasonlatos, ahol minden tapasztalás élénkebb. A világ színesebb, illatosabb, az érzékelés élesebb, a környezeti textúrák és energiák jelentősége felerősödik és az élmények mélyen elraktározódnak a hosszútávú emlékezetben. És ami még fontosabb: az ember minden mozdulattal többet ismer meg önnön természetéről és a teremtővel való kapcsolatáról, függetlenül attól, hogy milyen néven nevezi azt.

Az elvonulás végén búcsút intve tanáraimnak és társaimnak, lelkiekben feltöltődve hagyom el az ashramot, és mohó várakozással sietek a buszmegállóhoz, ami következő úticélomhoz visz. Eltökéltem ugyanis, hogy megvalósítom, ami hét évvel korábban nem sikerült és a Himalája magaslataira utazom, hogy személyesen találkozzam a Dalai Lámával.

Szombati Gille Tamás

Megjelent a Várad 2026 júniusi számában.