Verseghy Ferenc első prózai kísérlete
Verseghy Ferenc a 18–19. század irodalmának egyik legellentmondásosabb személyisége. Annak ellenére, hogy munkássága közel fél évszázadot ölelt át, s kiterjedt a korabeli tudományoktól az irodalmon keresztül a zenéig, napjainkban sem foglal el számottevő helyet az irodalmi kánonban. Találóan fogalmaz Margócsy István, amikor a következőket mondja Verseghyről: „Egy személyben képviseli ő generációjának hatalmas lehetőségeit, lendületét és tragikus töredezettségét is; mindennek következménye egy nagy jelentőségű, terjedelmét és sokszínűségét tekintve lenyűgöző, ugyanakkor teljesítményei értékére, alkotásai esztétikai minőségére nézve inkább torzóra, mint beteljesülésre emlékeztető, a kiválóság és a selejtesség között ingadozó írói-tudósi életút.”1 Való igaz, hogy életműve korántsem tekinthető egységesen maradandónak, sőt az időtállóság kérdése is vitatható. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy még napjainkban is számos műve található kéziratban. Az igény évről évre megvan ugyan Verseghy műveinek az irodalmi érték perspektívájából való feltámasztására, a teljes kiadás azonban még mindig várat magára.
Verseghy irodalmi pozíciója is kérdéses. Műveinek összessége nagyságrendben – a levelezést leszámítva – Kazinczy életművével vetekszik. Hangsúlyos azonban a „nagyságrend”, tehát a mennyiség kifejezés, hiszen esztétikai szempontból, az irodalmi minőség tekintetében némileg alul marad Kazinczy munkáival szemben.2 Számos olyan alkotása van ugyan, amely maradandó értéket képvisel, melynek kiválóságai elvitathatatlanok, s Verseghy teljesítményének csúcsát képezik. Az irodalmi diskurzusokban csupán az a hátulütő, hogy ezek a munkák többnyire a nyelvészeti, grammatikai értekezései. Nem véletlen, hogy Verseghyt már a 19. század első évtizedeiben is csupán grammatikusként, ortológusként tartották számon, irodalmi munkássága – köszönhetően Kazinczy hathatós mellőzésének – szinte teljes mértékben háttérbe szorult. A háttérbe szorulást természetesen nem csupán az ellenséges viszony és a kortársak személyeskedő mellőzése okozta, de Verseghy saját maga is, művészeteszménye és irodalmi felfogása ugyanis megrekedt a 18. század végi állapotában, s nem volt képes felvenni azt a tevékeny versenyt, mely a 19. század eleji irodalmi világot meghatározta. Verseghy élete végéig azt a literátor típust képviselte, amely még egybetartozónak tekintette a tudományokat és az irodalmat, a legnagyobb változásokat és az előrehaladást is a tudományokhoz kötötte. Ez a magatartás azonban a század elejére létjogosultságát vesztette, az irodalom, a művészetek és a tudományok különválása folyamatosan megújulásra és új esztétikai minőségek megteremtésére ösztönözte a szerzőket.3 Verseghy munkássága nem minden esetben rezonált együtt korának tendenciáival.
Irodalmi föllépése hitszónoki tevékenységével egy időben indul, kezdetben verselgetéssel próbálkozik, majd a háború alatti tábori papsága idején mélyül el igazán a költészetben. Olyannyira, hogy hazatérése után már egy kötet kiadását tervezi, egyházi ellenfelei azonban megakadályozzák azt. Első fontosabb mérföldkő irodalmi munkásságában a kassai Magyar Museumban való megjelenése. A folyóiratban – melynek korrektora is volt – közzétett írásai közül leginkább tankölteménye4 és értekezései5 tarthatók fontosnak, ezek mutatják az a folyamatos fejlődést, mely Verseghy irodalmi, filozófiai és didaktikai szemléletére jellemző. A jakobinus összeesküvés előtti költészete többszörösen összetett, különböző típusú és műfajú alkotások jellemzik a rokokó stílusú vagy felvilágosult eszmevilágú költeményektől az erotikus dalokig. Ez az egyik legmeghatározóbb stáció Verseghy munkásságában, lezárulta pedig egy ún. jelképes cezúra mind az életében, mind pedig életművében.
A fogság és az azt közvetlenül követő évek eseményei már merőben eltérő világképet rajzolnak ki előttünk. A korai szakaszra a humoros töltetű költemények és a szatirikus jellegű, de mélyebb indíttatású művek jellemzőek. Verseghy azonban nem írható le csupán ebből a szempontból, hiszen a korszakban kezdi meg igazán számottevő munkáját a nyelvtudomány területén. Nyelvészeti értekezései, grammatikai munkái és vitái a hazai ortológusok vezető személyiségévé teszik; Révaival való összeütközése többéves következményeket vont maga után. Szintén a 19. század első évtizedeire tehető a prózaepika világában való kísérletezése, melyről szó lesz a későbbiekben. Az viszont nyilván nem véletlen, hogy az epikus Verseghy olyannyira sem ismert, mint a költő. Élete alkonyát többnyire nyelvfilozófiai és a katolikus klérussal való együttműködés folytán kialakult munkái határozták meg, ez időben születtek zsoltárfordításai, valamint a Káldi-féle bibliafordításról szóló értekezése is.
A börtönben töltött évei alatt nem csupán a politika terén történtek alapvető változások, de a társadalomnézete sem egyezett már teljes mértékben a korábbi években megszokottakkal. A per és az ítélet évében a Habsburg Birodalom még nyeregben érezhette magát a radikális, forradalmi eszmék kordában tartását illetően, mind hazai, mind külföldi viszonylatban. Mire Verseghy kiszabadult, Franciaországot már Napóleon uralta, s sorban győzte le az ellene alakuló koalíciós csapatokat. A fogság éveiben Napóleonnal háborúzó Ausztriát nyugalom uralta a lunéville-i békeszerződést követően. Egy látszólag megváltozott világba csöppent, annak ellenére, hogy nem beszélhetünk gyökeres változásokról. A felvilágosodás szelleme nem veszett ki az értelmiségből, a jakobinus összeesküvés vérbe fojtása utáni sokk, az elvek azonnali megtagadása az évek multával megenyhült. Vissza-visszatértek korábbi elképzeléseikhez, a felvilágosult szellemiség hirdetéséhez, az azonban lényegbeli különbség, hogy nem a korábbi években megszokott formában. A megváltozott társadalmi és politikai viszonyokban már nem volt tartható a korábbi radikális hangnem. A francia forradalmi lelkesedés alábbhagyása, majd Napóleon színrelépésével majdhogynem teljes eltűnése, magyarországi viszonylatban is éreztette hatását, illetve ellenhatását: a korabeli értelmiség kudarcosnak ítélhette meg mind a francia, mind a hazai mozgalmakat, hiszen az egyik bukása egy újabb zsarnok hatalomra jutásához vezetett, a másik bukása pedig a hazai felvilágosult értelmiség „lefejezését” vonta maga után. A korai elkeseredés és teljes lemondás után új, de legalábbis újnak hitt szemléletek születtek. A korábbi radikális értelmiség: azok, akik a börtönévek után kiszabadultak, és azok, akik csendben vészelték át ezeket az esztendőket, már nem folytathatták addigi munkásságukat. A mozgalom utáni erős cenzúra is megakadályozta a korábbi hangnem megütését, nem volt lehetőség politikai töltetű szövegek megjelentetésére. Az átörökített eszmék azonban kinyilatkoztatásra vártak, s ennek függvényében szükség volt egy új típusú megnyilvánulási formára.
Verseghy esetében – konkrét források híján – csupán feltevésekbe bocsátkozhatunk. A belső változások, a fogság körülményeinek hatása, a múlt hibáinak belátása egyaránt szerepet játszhattak Verseghy perspektívaváltásában, amely magyarázatként szolgálhat a prózaepika útján tett kísérletekre. A megelőző évtized ellentétei, vitái a konzervatívokkal, a nagyszombati fogság, később a jakobinus mozgalomban való részvétel, a per és a közel tíz esztendős börtönbüntetés mind közrejátszottak abban, hogy korábbi munkásságát más fényben ítélje meg. Önmaga megítélése szerint nem volt bűnös, nem voltak bűnös gondolatai, a kor, melyben élt, viszont annak bélyegezte.6 Azok az eszmék, melyeket hirdetett, s melyekért évek teltek el fölötte hasztalanul a fogságban, megváltoztak, átalakultak. Belátta: ha nincs lehetőség az individuum, a szubjektum győzelmére, akkor – ha nem is teljes mértékben – asszimilálódni kell a társadalomba, mely kivetette. Alkalmazkodni kell a közfelfogáshoz, s ha nem is teljes alávetettségben, de az elvártaknak megfelelően kell tovább munkálkodni. Az eddigi elvekkel, elképzelésekkel való szakítás, azok átértékelése szükséges a megfelelő társadalmi integrációhoz, hiszen a megváltozott helyzetben amúgy sem volt már lehetőség a korábbi álláspontok tartására.7
Ugyanakkor a megélhetési gondok is nyomasztották. Váczy János Kazinczy Ferencről írott monográfiájának erre vonatkozó részéből derül ki, hogy az államkincstár visszakövetelte a tartásdíjakat a korábbi foglyaitól.8 Kazinczyra is, Verseghyre is ugyanolyan teherként nehezedett az anyagi, mint a szellemi gond.
A korábbiakhoz képest tarthatatlan radikális megnyilvánulások helyett felértékelődött a társadalom, az irodalom, a művészet érdekeit szem előtt tartó munkásság. A munka fontossága mindenkinél kimutatható; Kazinczy estében az irodalmi reform, Verseghynél a nyelvművelés jelentette a kibontakozás lehetőségét.9 Elhatározása nyilván korán köztudomásúvá vált, hiszen Kazinczy is megemlíti visszaemlékezéseiben: „Verseghi nagy dolgokat forral: Adelungunkká akarja tenni magát, ’s Grammaticát ad, nagyot, Lexicont, azt is nagyot, ’s Stylisticát és Aestheticát, azt is nagyot.”10 Kazinczy máshogy vélekedik, az ő megítélésében az irodalom művelése által lehet leginkább csiszolni a nyelvet: „Hetedfél esztendőm veszvén el örök munkátlanságban, de nem contemplátiók nélkül, meggyőződém az eránt, hogy Nyelvünket és Literaturánkat, mostani korában, semmi nem gyarapíthatja inkább, mint ha a’ Régiség’ és a’ Külföld’ classicus Írójit, kiknek érdemök közönségesen el van ismerve, minél nagyobb gonddal fordítgatjuk.”11
A hivatalvállalás is problémás ezekben az időkben, főleg olyanok számára, akik mögött hűtlenségi per volt. Kazinczy szerint az udvari hivatalokban csak az boldogul, aki „csalárdul tud kockázni”.12 Híven példázza az alábbiakat Batsányi esete. A jakobinus mozgalomban folytatott szerepét nem sikerült teljes mértékben tisztázni a per során, voltaképp ártatlannak bizonyult, de figyelembe véve, hogy tudott egy uralkodóellenes összeesküvésről, s elmulasztotta annak bejelentését, mégis egyesztendei várfogságra ítéltetett. 1796-os szabadulása után, szinte már rejtélyesen rövid időn belül hivatalt vállalt Bécsben. Joggal süthették tehát rá a bélyeget: Batsányi udvari besúgó lévén mentesült a kemény ítélet alól, s ennek tudható be a szabadulás utáni gyors hivatalba állás is. Batsányi ügynöki múltja még ma is tisztázatlan aspektusa a szerző életének, Kazinczy azonban joggal állíthatta, amit állított.13 Érthető tehát, hogy a fogságból szabadult szerzők miért kezelték távolságtartóan a hivatali állás betöltését.
Ismerve Verseghyt és írói kvalitásait, feltevődik a kérdés, mi késztette a prózaepika útjára. Haladó és újító szellemének nézőpontjából evidensnek látszik, hogy a 19. század elejére egyre nagyobb teret hódító prózaepika problémáiba és a körülötte kialakuló műfajelméleti gondolkodásba akart bekapcsolódni. Az viszont kérdéses, hogy a kort meghatározó többrétű vonulatok közül melyikhez társíthatnánk leginkább Verseghy epikáját. Ahhoz, hogy némiképp be tudjuk határolni hovatartozását, indokolt felvázolni a prózaepika 18. század végi, 19. század eleji alakulástörténetét s fontosabb mérföldköveit.
A 18. század derekától kezdődően nagy mennyiségben jelennek meg Magyarországon az epikai alkotások, leginkább nyugati szerzőktől való fordítások. Ez a tendencia arra enged következtetni, hogy a korábbi, szórványos előzményekhez képest idehaza is beindult az epikus műfaj utáni érdeklődés. Amit korábban csupán elrontott eposzként, az epikai műnem legsilányabb darabjaként bélyegeztek meg, az a század közepétől egyre inkább jellemző lett, s megkezdődött a műfajelméleti átértékelés.14 A korábbi gondolkodók körében ugyanis a regénynek, mivel nem mutatható ki gyökere az antik poétikai hagyományban, nem volt létjogosultsága; ezt a levezetést azonban nehezítette az eposzhoz és a történetíráshoz való szoros kapcsolata.15 A korabeli szerzők sem látták tisztán a román és a história, azaz a különböző típusú fikciók közötti eltéréseket. Problémát okoz ugyanis az 1830-as években kialakuló regény egy kategóriába sorolása a jelen sorokban elemezendő századfordulós román műfajával, mivel a két műfaj – bár egyes formai eszközök azonosak – eltérő poétikai elemeket érvényesít.16 Másrészt az eredetiség meghatározása is problémát jelenthet, hiszen a legtöbb mű egy külföldi, idegen nyelvű műből építkezik, mégis önálló gondolati és jelentésréteget alkalmazva, így létjogosultságot nyer a művek eredetiként való elemzése.
A lassú legitimációs folyamat egyik alapvető elemének a meghatározottság körüli problémák, ellentmondások tekinthetők. A korszak szerzői ugyanis még nem vontak kellően éles cezúrát a regény és a verses epika közé sem. Látható tehát, hogy nem csupán az eposz és a történetírás vonatkozásában problémás a regény helyzete, de a verses epikához való hasonlítása sem kizárólagos. Nem volt kérdéses tehát, hogy a regény életre hívása csak az eposztól való gyökeres szakítással lehetséges.
A műfajelméleti meghatározások is folyamatos transzformációknak voltak kitéve, másként értelmezte a regényt a barokk, másként a pikareszk, másként a szentimentális regénypoétika.17 A korai elméletek szerint a jó regény ismérve az erkölcsnemesítő-tanító szándék, így az első regények gyakran a morálfilozófiai írások helyébe léptek, az új polgári felfogások, erkölcsök hirdetőivé váltak. Ebből a szempontból talán magyarázattal szolgálhatunk Verseghy döntésére, mely szerint az epika terén, azon belül is a regény műfaján belül próbált meg elképzeléseket érvényesíteni. Ez a merev jelleg azonban az idő folyamán jócskán lazul, így a regények is fokozatosan szórakoztató szerepet töltenek be. Kialakul a lektűr műfaja, ugyanakkor nem mosódik el teljes mértékben a határ a szórakoztató jellegű és az esztétikai igényű alkotások között.
A különböző regénytípusok alakulása sem mutatható be teljes mértékben, hiszen a Nyugat-Európából hozzánk igencsak megkésve érkezett regénypoétika ezen korszakának közel húsz-harminc esztendeje alatt számtalan eltérő kompozíciójú és tematikájú regény született. Az első komolyabb próbálkozások e műfaj terén a nyugati barokk regények magyarra ültetése volt. Az eredeti műveket gyakran negyedére rövidítő fordítások többnyire átiratok és tömörítések, a hazai olvasóközönség elvárásaihoz adaptált imitációk, mintsem hű átvételek. Jellemzőek ezekre a regényekre a történet igaz voltát bizonygató előbeszédek, melyek a műfaj hanyatlásával fokozatosan közhellyé váltak, ezeket az önigazoló kliséket pedig felváltotta a valódiságra való törekvés.
Példa erre az érzékeny levélregények térhódítása. Akárcsak a barokk heroikus regény esetében, úgy az érzékeny levélregény műfajában is több említésre méltó magyar alkotás akad. A művek már az alcímekben, előbeszédekben felhívják a fikcionalitásra a figyelmet, önmagukat „költött történetként” bemutatva. Mégis folyamatos az eredetiség, a hitelesség látszatának fenntartása – amely végül is a levélregények alapvető poétikai eleme. A paratextusok gyakran meghatározó jellegűek is lehetnek, példa erre Kármán József műve.
A 19. század első harmadában a történeti elbeszélés irányába is mutatnak kísérletek. A korai történeti epika berkein belül keletkezett művek poétikai egysíkúsága és hatástörténeti ismeretlensége arra enged következtetni, hogy a 18. és 19. század fordulópontján még nem érett meg az epikus műfaj az efféle próbálkozásokra. A történelmet mint az egyént és a közösséget meghatározó tényezőt, környezetet, hátteret és centrumot csak a 19. század első felében, Jósika és generációja tudta olyan magaslatokba emelni, amelyek szintjét a 18. század végének szerzői még nem voltak képesek elérni.
A korszakban csak néhány regényről mondható el, hogy hatástörténeti jelentőséggel bír. Verseghy regényei nem ilyen alkotások.18 Jelentőségük megrekedt, mert az egymás után megjelenő regények barázdájába álltak be, így semmiféle újdonságot, egzotikumot nem kínáltak – következésképpen feltűnést sem keltettek.19 Könyvei inkább a populáris irodalom igényeit elégítették ki – viszont nem volt még akkora szakadék az „elit” és a „populáris” irodalmat olvasók között, mint a későbbiekben. Akárcsak a műfaj, úgy az olvasóközönség is alakulófélben volt, s fejlődéséhez ha nem is mérföldkőként, de Verseghy is hozzájárult. Az sem elhanyagolandó tény, hogy Verseghy regényei egytől egyik magyarítások20, hiszen amellett, hogy már meglévő és viszonylagos sikert elért művekkel operálhatott, a fordítás lehetőséget nyújtott arra, hogy a nyelvvel kapcsolatos nézeteit, álláspontját terjeszthesse. Ugyanakkor Verseghynek a próza felé való fordulása problematikus: egyrészt korábbi munkássága nem indokolta ezt a fajta váltást, s a későbbi műveiben sem érezhető az epikus múlt hatása. A kérdésre kettős magyarázat szolgálhat: egyrészt az a gondolatmenet, melynek értelmében Verseghy is tevékenyen be akart kapcsolódni a prózaepika hazai világába, másrészt egy olyan egyszerű és hétköznapi tényező, mint a megélhetési gond.21
Verseghynek az epikus műfajokban való tevékenységét többé-kevésbé négy alkotás fémjelzi: a szatirikus-anekdotikus hangvételű Kolomposi Szarvas Gergely22 , a társadalmi-tanító jellegű Báró Külneki Gilméta és Gróf Kaczaifalvi László, valamint egy történelmi regény, a Vak Béla. A dolgozat fő célkitűzése az első kísérlet vizsgálata, ezért nincs lehetőség a többi műről való értekezésre, következésképpen kizárólag a Kolomposi Szarvas Gergely tematikai, poétikai és kontextuális elemzésére és értékelésére szorítkozom.23
Nem elhanyagolandó azonban, hogy Verseghy ezen magyarítása milyen előzményeket vonultat fel. Első számú inspirációs forrásaként Gaál György elbeszélésfüzérét tartják számon, azonban Gaál A’ tudós palótz24 című műve sem tekinthető eredeti alkotásnak, figyelembe véve a nyugat-európai előzményeket. Joseph Richter (1749–1813) szerzeménye, az akkoriban már híres Eipeldauer Briefe nevezhető meg közvetlen előzményként; magyarországi hatásának tudható be Gaál munkája is. Az Eipeldauer Briefe történetek 1785-től 1797-ig Briefe eines Eipeldauers an seinen. Herrn Vetter in Kakran über d’Wiener Stadt címen 37 füzetben, majd kétévi szünetelés után 1801-ig Briefe des wieder aufgelebten Eipeldauer 24 füzetben, majd egy évvel később, 1802-től Richter haláláig Briefe des jungen Eipeldauers címen 120, összesen tehát 181 kis füzetben jelentek meg Bécsben. A mű rendkívül gyors ismertségre és népszerűségre tett szert az alacsonyabb társadalmi osztályok nyelvezetéhez igazodott humorával és szatirikusságával.25 Richter szerzeményének magyarítására Gaál vállalkozott, s meg is jelent hat kötetben, hazai jelentőségéről viszont aligha beszélhetünk. Gaál elbeszélésfüzérével Magyarországon műfajt honosított, melyben a laza kompozíciójú történeteket a helyzet- és a jellemkomikum fűzte egységes egésszé. Ehhez kapcsolódik szorosan Verseghy műve.
Verseghy nem következetesen folytatja a Gaáltól átvett koncepciót, de megmarad az alapkoncepció, a városba költöző vidéki egyes szám első személyű, humoros hangvételű, levélformában előadott története. Verseghy ezt tovább formálja, narrátorként beépít a szövegbe egy ún. „kiadót”, aki Kolomposi leveleit tisztázza és sajtó alá rendezi. A levelek szerkezetét azonban eltérő típusú szövegek lazítják fel, többek között lírai, sőt drámai műnembe tartozó szövegbetéteket is megkülönböztethetünk. Az amúgy is újdonságnak számító műfajt ezen eljárás még bonyolultabbá teszi műfaji meghatározás szempontjából.
Az epikus alkotások korabeli tendenciáját követve Verseghy is egy előszót, ajánlást illeszt műve elé. Hasonlatosságot azonban csak a szerkezeti elhelyezkedésben találhatunk, tartalmilag aligha köthető ezekhez az alaposan elkülöníthető előszavakhoz. A többnyire mecénásokhoz, pártfogókhoz szóló ajánlás ezúttal a visszájára fordul, hiszen egy ponton a megszólított személy kiszól a szövegből, s párbeszédet kezdeményez a szerzővel, amire addig nem akadt példa. Verseghy előszava az előszóírási gyakorlat tudatos kigúnyolása, a közhelyek szatirikus leépítése („Hisz ebben nem a’ Hérosnak gyermekkorárúl, hanem a’ jelenvaló munkának közre bocsátásárúl kellene szóllani: hogy p. o. szép papírusonn, szép betűkkel, kötetenkint, fertály esztendőnkint vagy holnaponkint, olly ócsó áronn ammint csak lehet, sok jó barátoknak kívánságára ’s a’ t. fog közre bocsátatni.”26). Egy idő után szükségtelenné válnak az apologikus töltetű, önigazoló és önfényező előszavak, melyeknek többnyire a mű elfogadtatása volt a céljuk. Ez mutatja, hogy a 19. század elejére a regény túllép a korábbi, meghatározó tendencián, miszerint egy kellően előkészített és megfelelő előbeszéd vagy ajánlás nélküli regény nem volt képes önmagát elfogadtatni az olvasóközönséggel.27
Verseghy előszava azt hivatott jelezni, hogy az előszavak hagyományos formája elavultnak bizonyul. Kezd kialakulni az irodalom kommunikációs formájának egy sajátos aspektusa, amikor a szerző már nem csupán a kiadást anyagilag támogató mecénást, hanem az olvasóközönséget is megszólítja.28
A fikció szerint a narrátor korrektorként van jelen a műben, aki előbb ellenőrzi, majd kiadja Kolomposi és barátja levelezését. Cselekményről aligha beszélhetünk, a történetet a központi figura és az őt körülvevők köré szerveződő epizódok, apró történetek alkotják, melyekben látszólag megvan a linearitásra törekvés szándéka. A rendezetlen kompozíciót tovább bonyolítják a már említett betoldások, a költemények, a nyelvészeti fejtegetések és az egyéb elmélkedések, melyek már önmagukban is megállnák a helyüket. A jelen történetre nézve azonban kevés a szerepük, sokkal inkább Verseghy saját álláspontjainak és véleményeinek propagálása nevezhető meg funkciójukul.29 Ez viszont egy jelentős és meghatározó jellegű funkció, hiszen Verseghy korábbi műveinek is erőteljes vonulatai a saját elvek beültetése. A Kolomposi esetében sem hiányzik ez, sőt, nyilván szokásához híven, ebben is maximumra kívánt törekedni elképzelései megjelenítésében, s jelen mű esetében valóban sikerül is, hiszen grammatikai, esztétikai, valamint társadalmi meggyőződései eddig nem látott végletekben fogalmazódnak meg. A szereplők szájába adott nyelvészeti és verstani nézetei olyannyira erősek, hogy önálló értekezésként szerepet is játszhattak volna Verseghy nyelvújítási harcában.30 Mindezeken túlmenően a nyelvművelés nemes ügye mellett való felszólalás egyszersmind önigazolásnak is betudható.
A kötet utolsó harmadában szereplő elmélkedés, mely a tárgyak, növények, állatok formáiból következtet az emberi forma tökéletességére, filozófiai attitűdje miatt képez érdekességet a művön belül. Véleményem szerint ebben a részben Verseghy elméleti filozófusi mivoltát kívánta megcsillantatni, így ezzel a résszel még inkább kibővülnek és összezavarodnak a kötet egységére, netán különbözőségére vonatkozó megállapítások. Szintén ide kapcsolható a Kolomposi levelezőtársa, Kénkövi által írott értekezés, mely az emberi nemzetek életkoráról és az életkorok közötti társadalmi különbségekről szól – a versben írott értekezés tartalmilag a herderi organikus nemzetszemlélet akceptálását reprezentálja.
A társadalom, szűkebben véve a magyar nemesi lét ellentmondásait ismét célzott támadás éri, hiszen már korábbi műveiben is szembeszökő Verseghy érzéke a társadalmi visszásságok, ellentmondások érzékelésére és ezeknek szatirikus módon való ábrázolására.31 Ezekben a részekben érhető tetten leginkább a szatirikus ábrázolás alkalmazása, a helyzet- és a jellemkomikum létét erősítve. Helyzet- és jellemkomikummal viszont igencsak sűrűn találkozunk a műben, kezdve ezt a már korábban megemlített előbeszéddel, a szereplők folyamatos megismerésétől a különböző hosszabb-rövidebb történetek kibontakozásáig. Az egyik legkomplexebb ilyen típusú ábrázolás a testi élvezetek propagálása és elvetése közti szóbeli harc során valósul meg, amikor a Borfi–Pipási (önmagukban is meghatározó értékű beszélő nevek) páros Kolomposival vitatkozik az alkoholfogyasztás és a dohányzás hasznáról, esetleges káráról. A duó és a főszereplő elvi harca betudható egy szimbolikus elvi harcnak is, a falusi, elmaradott, feudális környezetben élő, csak a testi élvezeteket előtérbe helyező nemesség,32 valamint a városi környezetben élő, szellemi frissességet élvező, a testi élvezeteket a vadság jeleinek betudó értelmiség33 küzdelmének, mely harc – szövegi és kontextuális elemektől lecsupaszítva – Verseghy számos évtizedét meghatározta. Ebben a részben a karakterek és a társadalmi osztályok szatírája valóban érdekes komikumot teremt, a közbeiktatott didaktikus szándékú jegyzet azonban megakadályozza a szatirikus ábrázolás teljes körű kibontakozását.34
A főszereplő, Kolomposi Szarvas Gergely sokkal egyszerűbb figura, mint az előző műveiben kidolgozott alakok. Verseghy látszólag egy testileg-lelkileg magyar virtusú, könnyen fellelkesülő, hívő, épeszű, szókimondó, de ugyanakkor jószívű alakot kívánt kreálni, aki sosem járt iskolába, mégis széles körű tudása van, a tudományokban és az irodalomban jártas, a logikai, esztétikai és filozófiai tudása pedig zavarba ejtő. Verseghy a szólásokba gyökerezett józan paraszti eszet próbálta meg személlyé formálni, itt-ott azonban félresiklott az elképzelése, Kolomposi alakja túlságosan túlírt lett. Érezhető az a szándék, hogy saját alteregójaként közvetítse a külvilág, az olvasóközönség felé az elképzeléseit, a literatúrával, az esztétikával, a nyelvműveléssel, a filozófiával kapcsolatos elveit, meggyőződéseit. Ezen a ponton pedig ellentmondásokba ütközteti saját szereplőjét, hiszen az elbeszélt események és a történet szempontjából indokolatlanul műveltté és sokoldalúvá válik. Kolomposi alakja sokban emlékeztetet bennünket Gvadányi nótáriusára,35 annyi különbséggel, hogy Gvadányi nem hagyja szereplőjét eltévelyedni a tudományos tudás útvesztőiben.
A mű nyelvezete alkalmazkodik a történethez, hiszen egyszerű, mentes mindenféle fennkölt és magasztos elemtől, a szövegkörnyezethez illő tónust sikerül megütnie. Ugyanakkor figyel arra, hogy a komikus helyzetek ábrázolásakor tréfás megjegyzéseket is illesszen a szövegbe, a komikum és humor forrásait pedig lépten-nyomon igyekszik kiaknázni. Szatírája nem alacsonyodik le a kifejezések, szavak szintjére, ügyel arra, hogy magát a tárgyat, a tartalmi vonatkozást fordítsa szembe önmagával. Ezért könnyedén félreérthetővé is válhatnak a megfogalmazottak, hiszen Verseghy kvalitásait nem ismerve gyakran ellentmondásokba ütközhetnek az általa írottak, nem akként értelmezték mondanivalóját, amire valójában szánta.
A szakirodalom nem tud a mű kritikai megítéléséről, sokkal inkább hihető, hogy a korabeli populáris irodalmat olvasó közönség igényeit elégítette ki. A mű keletkezéstörténete és előzményei is ezt az álláspontot támasztják alá. Viszont ez nyilván befolyásolta a mű hatástörténetét is, ami – Verseghy számos más művéhez hasonlóan – nincs. A saját korában két kötetben megjelenő mű harmadik kötete kéziratban maradt, s azóta, közel kétszáz év eltelte óta sem született újrakiadása. Nyilván felvetődhet a kérdés, hogy miért. A válasz igencsak könnyen megadható: Verseghy ezen műve sem volt képes megütni azt a mércét, amely szavatolhatta volna a későbbi recepciót, így a Kolomposi Szarvas Gergely is ugyanarra a sorsra jutott, mint számos más Verseghy-alkotás. Elemzés vagy szakirodalmi tétel egyáltalán nem született róla, csupán említésszerű utalásokban találkozhatunk a címmel egy-egy 19. század eleji prózaepikát vizsgáló vagy tárgyaló szövegben. A szakirodalom hiánya nagymértékben nehezítette az alkotás módszeres vizsgálatát, így a legtöbb megfogalmazást az egyéni értékszempontok alapján végzett elemzések és a kontextusból származó megállapítások implikálták.
Esztétikai hiányosságait talán ellensúlyozza az a feltevés, hogy Verseghy művét nem az elitnek, hanem a már gyakran emlegetett populáris irodalmat fogyasztó rétegnek szánta. A fogyasztói réteg szűkössége még inkább magyarázza a mű elfeledettségét, hiszen a korabeli műveltségi tudásra korlátozva igencsak kevesen voltak azok, akik a Verseghyéhez hasonló műveket olvastak. Számos alkotásában kimutatható a tanító, didaktikus szándék megnyilvánulása, legtöbb esetben a nemesség vagy az értelmiség megcélzásával. Jelen esetben azonban – kiindulva a kötet megjelenési körülményeiből, sőt, nem feledkezve meg az előzményekről, hogy konkrétan a városi polgárság szórakoztatására készült – úgy vélem, Verseghy is megcélozta azt a közönséget, melybe már korábban bizalmat helyezett a társadalmi fejlődésre nézve. A nép tanítása, jóra nevelése ismét erősen megnyilvánul a bölcseleteken, értekezéseken keresztül. Egyszerű, letisztult fogalmazásmódját talán ez is indokolhatja. Az viszont említést érdemel, hogy a szatirikusság szempontjából igen fontos helyet foglal el az életműben, hiszen záróakkordként, a szatirikus hangvétel betetőző műveként kezelendő. Ezt követő műveiben – legyen az líra, epika, vagy elméleti munka – nem nyúl többé a szatírához. Verseiben, regényeiben, értekezéseiben sokkal jobban felerősödik az elmélkedő, filozofikus jelleg, a szatirikus ábrázolás pedig elmarad.
Verseghy elemzett művét sokkal inkább tekinthetjük regénytorzónak, regénykísérletnek, a prózaepika világában való első próbálkozásnak, útkeresésnek. Sokkal inkább elbeszélésfüzér, mintsem regény, s nem is alkalmazkodik a korabeli regénypoétikákhoz, voltaképp a komikus elbeszélés hagyományát folytatja. Indokoltabb lenne a készület megnevezés, hiszen mind poétikai, mind tartalmi szempontból megközelítve ebbe az irányba mutat, s csak a következő művei kapcsán teljesednek ki – akkor sem maradéktalanul – azok az elvek, amelyek már a Kolomposi Szarvas Gergelyt is meghatározták volna. Így a prózaepika területén tett első lépése igencsak kudarcosnak tudható be bizonyos szempontokból, ez mégsem tántorította el, s talán saját hibáinak belátása után későbbi próbálkozásai már eredményesebbek.