Vázlat a debreceni cigányság 16–19. század közötti történetéhez
Vázlat a debreceni cigányság 16–19. század közötti történetéhez
A 16–17. század során, a legtöbb cigánynak biztonságot adó Erdéllyel szemben (protekcionalista-oltalmazó törvények, etnikai és vallási tolerancia, mobilabb letelepedés), az ország középső és nyugati részén latens feszültségi gócok alakultak ki, annak ellenére, hogy a mindenkori hatalom kifejezetten profitált abból, hogy a háborús zónákat, határterületeket szinte sértetlenül léphették át a csavargó kompániák (hírszerzés, kémkedés, futárok), s a vándorló csoportoktól leszakadva hosszabb-rövidebb időszakokra meg is telepedtek az erdélyi, Habsburg- vagy a török fennhatóság területein. A kölcsönös haszonelvű kapcsolatban az így mobilitásukat vesztett, de sokszor oltalomlevelet (1557, 1583, 1616,1675, 1697)1 is kapó cigányok jól jártak, hiszen valósággal a hadsereg „szakmai hátországa” voltak (vas- és pléhmunka, lőfegyverkészítés, fegyvermesteri-tüzéri feladatok, lókereskedelem, zenélés, sátorverők, borbélyok, vásári felügyelők, pribékek, hóhérok – például a 17. század második felében Debrecenben is cigányok voltak a hóhérok).2 Az említett területeken kialakult tartósuló konfliktusoknak három okuk volt: 1. a kóbor-nomád életmód több évszázados hagyományával még az átmenetileg letelepült cigányság sem tudott igazán szakítani; 2. két szokásrendszer (cigány közösség feudalizmus előtti életformája – helyi lakosság keresztény magántulajdon-képzete) egymást elfogadó hallgatólagossága, egyfajta lefojtott előítélet az oláh és a betagozódó többségi cigányok egybemosásával; 3. két jogi-politikai felfogás (adóztató felvilágosult abszolút állam – autonóm szabadságban élő közösség) szembeállása. A cigányság tehát kényszerűen konzerválódó, a társadalom legalsó rétegébe beolvadó etnikum lett, akiknek másfajta identitását a mindenkori hatalom adminisztratív-közigazgatási eszközökkel próbálta normalizálni,3 sokkal racionálisabban és toleránsabban, mint a korabeli (1501–1772) „művelt” Európa (felakasztás, lelövés, csonkítás, megvesszőzés, kitelepítés, boszorkányüldözés stb.).4
A 16. századtól kezdődően, főként a Duna-Tisza közéről és a Dunántúl déli részéről, a török által „futásra” kényszerített magyar jobbágyok telepedtek be Debrecenbe, nyilvánvalóan cigány személyeket, esetleg kisebb csoportokat is magukkal sodorva. Ez a beszivárgás a török hódoltság után is tartott.5
Debrecen város 1628. május 28-án már tanácsi-törvényhatósági rendelettel (Regulatio Zingarorum) szabályozta a cigány kovácsok munkáját, s mellékesen a városban tartózkodásuk idejét is.6 Aztán a céh a tanáccsal erélyesen összefogott 1661. május 28-án a „tiganosok”ellen: „Az czigányoknak meg nem engedtetik, hogy a szántó vashoz nyúljanak és lakatoshoz, kovácshoz illendő uj munkát végbe vigyenek.”7 1667-ben lóeladási tilalmat rendel el a tanács.8 A statútum szerint: „Az czigányok vásárok felől végeztetett, hogy hétfőn napestig, kedden tizenkét óráig, ne legyen szabad az czigányoknak lovakat árulni, lovuknak elvétele poenája alatt; sem venni és másoknak elejekbe kimenni.”9
1668-ban a városi magistrátus rendelkezik a cigányok konkurens iparűzéséről: „Nem lehet az kovács mestereknek ellennek az czigányoknak az ekoráig két kezi munkájok által végbe ment munkájok és dolgok, az mit az előtt nem műveltek ez után is ne műveljék.”10 1670-ben bizonyos feltételek között engedélyezik a fémmunkát és javítást11, gondosan meghatározzák a tevékenységi köröket: „az czigányoknak műve: vas villa, békó, ó ásó, rostély, kolomp, doromb, fúró, fogó, nyárs, iszkába, lécz szeg, ó kapa ásó, sindely-szeg, zabola, ó munkát meg nyúthattya, szántó vasat is céh mester hírével meg csinálhattya”.12 A rendelkezés bő teret adott a cigány kovácsok részére. 1671-ben mégis tovább szűkítették a lehetőségeket: „Az czigányoknak meg nem engedtetik, hogy az szántó vashoz nyúljanak és lakatoshoz, kovácshoz illendő új munkát végbe vigyenek, el vétele alatt.”13 Hasonló, szinte már adminisztratív-rendfenntartó szigort foganatosít az 1689. évi lótartásról szóló rendelet: „Az czigányoknak törvénytételre való authoritásuk és lóval való kerekedések a modo in posterum penitus tolláltatik / mostantól a jövőben teljességgel eltöröltetik /, hogy a város határán sem belől, sem kívöl, lovakat vehessenek és azt árulhassák, meg nem engedtetik, az nálok található lónak elvétele alatt. Ha az városon akarnak lakni, a kóh/kohó/ mellett dolgozzanak. Az aránt reájok vigyázás és ezen végezésnek executiója commitáltatik az vásár inspectorainak / végrehajtása a vásár felügyelőire bízatik.”14 Miért ez az ingadozó-szigorodó megítélés a hagyományos cigány szakmák hasznos adaptálásával kapcsolatban?
A 16. században, amikor a cigányság létszáma még csekély volt Debrecenben, nem foganatosítottak céhszabályokat ellenük, de a 17. század elején megjelenő rendeletek a cigányság létszámának növekedését és a fémműves ipar átalakulását egyszerre mutatják. Több új fémipari ágazat is (kardverés, kaszaverés, kapaverés) céhes keretekbe szerveződött, s így a céhen kívüli házaló, főként cigány iparosok tartós konkurenciát jelentettek a város számára. Az ipari specializáció beszűkítette a cigányok eddigi legkiterjedtebb (az aratási és őszi betakarítások mezőgazdasági eszközeinek javítása), archaikus technológián alapuló fémműves tevékenységi körét. Az életmódváltás kikerülhetetlen volt, elsősorban az erős céhes keretekkel rendelkező nagyvárosokban, így Debrecenben is. A vidék azonban még a 18. század végéig, a 19. század elejéig (a modern tömegtermelés megjelenése előtt) igényelte tőlük a falusi életben nélkülözhetetlen apróbb fémtárgyak (például fúró) speciális-minőségi előállítását.15 Hasonló következményei voltak a cigányok nagyállattartáshoz való kapcsolódásának. A szabad lókereskedelmet a hatóságok nem nézték jó szemmel, mert gyakran elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lólopással, a vásárokban pedig felborították az árviszonyokat a cserélésben kialakult rendkívüli szakértelmük révén. A nagyállattartó térségben csak akkor fogadták el speciális lótartó-lótenyésztő tudásukat, ha azok hasznosan beépíthetők voltak a termelés rendszerébe, például Kecskemét.16
A 17. század második felében a cigánykovácsokat a török, a debreceni lakosságtól elkülönülve, sokszor igen nagy összegben adóztatta, például 1683-ban ezer lóra való patkót és szeget, valamint 400 forint készpénzt követeltek tőlük. A török számára igen fontosak lehettek, mert e gyakorta helyét változtató rétegnek városban lakását nem tiltotta, viszont igyekezett megakadályozni az adózó jobbágyok beköltözését, mert azok városlakóvá válásával megszűnt a külön adózásuk. Sőt külön felügyelt rájuk a cigányok ura nevet viselő tisztje révén: például 1672-ben a Várad, illetve a Piacz utcán lakó Sigó, Péter és Jani nevű vajdák a cigányok vezetői lehettek. A 17. század végi debreceni forrásokban megjelenik az erdélyi és magyarországi fővajdákéhoz hasonló török funkció. A nagyváradi pasa a debreceni cigányok fölé egy nemcigány török elöljárót rendelt, akit a magyar forrásokban a cigányok urának neveztek. Ő ügyelt rá, hogy a cigányok teljesítsék a rendkívüli adókat, de nemcsak gazdaságilag, hanem személyileg is szinte korlátlan hatalommal rendelkezett a cigányok felett. A debreceni diariumba 1682. április 18-án ezt jegyezték fel: „Interim a czigányok ura is az Basa emberével itt benn lévén, Czigány András (új hóhér) feleségét megkapván, fogságban tészi, kinek is kiszerzésében sokat fáradoznak az uraimék; kér az czigányok ura rajta fl. 300 id est háromszáz forintokat; végre sok érette tött fáradozások után ez esztendőbeli dolga, adaja eligazétattván, in fl. 13. elbocsátják, igérvén, hogy ennek utána csak az rendes és személy szerént való adót fizesse.” A cigányok ura egyébként is sok gondot okozott a városnak. A városban való megjelenése nem csekély riadalmat keltett, és még nagyobb anyagi károkat okozhatott. 1683. január 20-án Szűcs György és Nagyházi János debreceni polgárokat küldte a magisztrátus Nagyváradra, „az benn lévő czigányok urának itt való qurtélyozását megpanaszolni.”17
Úgy látszik, a városi magistrátus egységesen kezelte az igen nagy létszámú kovács között élő cigány kovácsokat is, de nehezen tűrte a lótartó és egyéb fémműves foglalkozású „kis-egyiptomiak”jelenlétét. Például egy 1732-es Kapun kívüli kunyhó és viskó összeírásnál említtetik egy proscribált (száműzött) Rézműves cigány elhagyott viskója.18 Számukra szökésen, elköltözésen kívül (hajdú és jászkun kerületekbe például cigány muzsikusok Debrecen város engedélye nélkül mentek Hajdúszoboszlóra 1797, vagy a jászkunokhoz 1768)19, kevés lehetőség maradt, hogy letelepülten, a város védelmében élhessenek: kínálkozott a pásztorkodás, csőszködés, háztetőkötés, tapasztás, téglavetés, rézművesség, foldozás,. szekerezés, kézi munkás, napszámos, kocsis vagy szolga az uraságnál, koldulás, lopás, „hírhedt, piszkos mesterségek” űzése vagy a cigány muzsikusság (hegedűs, muzsikus) felemásan megbecsült pozíciója. A „piszkos mesterségek” (levélhordás, fogók és szegek készítése, szénahordás, gyepmester-kutyapecérség-sintérség, dög- és szemételtakarítás „büdöskirály”, testi büntetések: például városból való kiűzés, rossz asszonyok kivesszőzése, pellengérezés, kalodázás, deres, kínvallatás, kivégzés = megkövezés, eleven elvermelés, vízbefojtás, lófarkon vonszolás, karóba húzás, felakasztás) sokszor egyidejű, kényszerű, de egyben elismert gyakorlása a cigányság számára az integrálódás egyik útját jelentette. Nemcsak a temetőkben kellett munkálkodniuk, de az elhullott állatok tetemének elhantolása is a feladatkörükbe tartozott. Az állandó éhség rászoktatta őket a dögevésre: a kihantolt tehenek, disznók húsát megsütötték, megfőzték és megették. A legelismertebb tevékenységi kör a hóhéré (szuzdár, esetenként lictor) volt a 16–17. században, akit mindhárom országrészben egyaránt jó fizetésért, cigány segéddel, egyéb járandóságért (ing, nadrág, „bátorságra való ital”) nagy megbecsültséggel alkalmaztak.20
A források sohasem említik a zenélést a cigányok sajátos foglalkozásaként, hanem többnyire magyarokkal, törökökkel és idegenekkel (olasz, francia, német, lengyel) együtt játszanak (hegedűsök, dobosok, síposok), a cigányság zömétől elkülönülve. Az erdélyi fejedelmi, magyarországi királyi és főúri udvarokba kerülhettek, de a hódoltsági területen is kedvelhették az egyiptomi hegedűsöket „keleties-törökös” muzsikájukért. A 17. században zenéléssel foglalkozó cigányok többsége ismeretlenül tevékenykedett, és másfajta munkát is végzett. Az egyéni ambícióval bíró, legtehetségesebb zenészek, akik máshoz is értettek, csak a század végén találtak biztos megélhetést a nemesi udvarházaknál (például Thököly veres dolmányos és az Esterházyak kék gránátos zenekara). A reformáció puritán etikája, normatív esztétikája sem nagyon kedvezett az „ország romlását előidéző bujálkodó táncok” terjedésének. Egy 1547-es debreceni tanácsülési jegyzőkönyv megtiltja a citerázást, hegedülést, pajzán énekek dalolását, általában a zenés mulatozást. Persze a tilalom ellenére a dalt, nótát kedvelő lakosság megtalálta a lehetőséget az ilyen szórakozásra is.21 1719-ben megbüntettek egy Hatházi István nevű hegedűst „…hogy tilalom ellenére hegedült, s másokat gonoszságra ingerelt, verettessék ki az városból. Hegedűje furatossal /büntetőlapát/ az farán törettessék össze. Többször pedig ne cselekedje.”22 Az 1732-es kapun kívüli összeírásban Szatmári Sigmund lakójaként van említve egy hegedűs: Hegedűs Palkó.23 Céhek, testületek, iskolák nem nézik jó szemmel, vagy egyenesen megtiltják, hogy tagjaik szórakoztató zenéléssel foglalkozzanak. A pápai kollégium consistoriuma 1803-ban így vélekedett a hegedülésről: „A hegedülés minden okos Tzél nélkül való Muzsika, amit Deákjaink az oskolai Árnyékidőn túl semmiféle tisztességes állapotban botránkozás nélkül nem gyakorolhatnak; s ez az oka, hogy Debretzenben és Patakon is 400 deákok közül egy Időben alig van több 10 Musicusnál, azok is pedig jobbára Korhelyekből, és Erkölcstelenekből telnek ki.” /27/ A protestantizmus szigora egyrészt kedvezett a cigányoknak azzal, hogy elfoglalhatták a szórakoztatási pozíciókat, másrészt kényszerpályának bizonyult, mert ott, ahol nemcsak méltatlannak tartották, hanem meg is büntették a táncolókat és zenélőket, nem lehetett kihasználni ezt a megélhetési lehetőséget. Ezért a cigányzenekarok katolikus és mohamedán környezetben zenéltek szívesebben, ott, ahol vármegyei rendeletre nem törték össze hangszereiket. Debrecenből már a 18. század második felében is említenek megbecsült cigány származású polgárokat, akikhez magyar szülők is szívesen férjhez adják gyermeküket. Nem véletlen, hogy a zenélés mint foglalkozás a 18–19. században terjedt el szélesebb körben a cigányok között. „A primitív cigány iparra az Alföld nem szorul rá. Viszont eldorádó az alföldi zenés czigányoknak” – sommázza véleményét az 1893-as cigányösszeírás.24 Debrecen városának 1828-as összeírásában 13 muzsikus szerepel, s említenek még két mestert, akik szabadidejükben zenélnek.25
A városi anyakönyvek és adóösszeírások adataiból is jól nyomon követhető a cigány lakosság fokozatos térnyerése Debrecenben, hiszen már évszázadok óta gazdák-polgárok, házzal és házzal nem bíró lakók (zsellérek/szegények) élhettek itt, ha a tanács tudott a bent lakásról, és ha a lakó a rá kivetett vagyoni adót megfizette.26 1703–1708 között 11 család élhetett a városban, feltehetőleg régen megtelepedve. Egy részük adófizető volt (1–8,16 Ft között): Hattya vajda, Péter vajda (Mester utca), István vajda (Péterfia utca), Mihály vajda (Varga utca), Tóthné cigányasszony (Várad utca).27 1732-ben a kapun kívüli viskók és kunyhók lakóit (33 fő, 16 háztartás ) írják össze, akik zömmel „házzal” és foglalkozással bírtak (lakójuk nem mindig), amelyet az összeírásokban nem ritkán a név jelzett, például Ötvös Sigmund rézműves, Hegedűs Palkó hegedűs: 1. a Német utcai kisajtó mellett lévő kunyhókban tizenketten éltek (gulyás, csordás, kocsis, háztetőkötő), kunyhónként átlagban 2 ember (gyakran tulajdonos és lakója), s összesen 6 gyerek egy fedél alatt; 2. a Kapun kívül tizenketten laktak (kovács cigány, rézműves, bornyu pásztor, hegedűs, szolgáló, lóval bíró – falopásból élő nincstelen), ketten engedély nélkül építkezve; 3. a Téglavetőnél lakó 9 személy lehetett a legszegényebb (3 téglavető, 1 kertség alatt dolgozó, 1 egy lóval bíró szekeres, 3 koldus).28 A vajdáknak nagy szerepük lehetett az „egy tagban maradt kompániák” fegyelmezésében, s ezt a rendtartást a város meg is becsülte: 1745. január 6-án a város vezetősége utasítja a városi pénztárt, hogy „a cigány vajdák tételére tett költségeket”, azaz kiadásaikat (száz ittze bor, négy kenyér, ötven font hús, bors-só-sáfrány, két felvett ódalt, Summa: 11 Rsf. 41 krajcár) fizesse ki.29 Az 1747/48–1751/52. évben 28 családot írtak össze,30 1776-ban pedig már 38-at.31 A szabad királyi városok (Debrecen 1693-tól az) szabályrendeletei kevés adatot tartalmaznak arra nézve, hogy a 18. század eleje óta mely városokba költöztek cigányok és melyekbe nem. Debrecenben az 1776. évi, utcák szerinti cigányösszeírás szerint 71 cigány háztartás volt. A cigányok majdnem mindnyájan iparosok voltak, teljesen letelepedtek, erősen hasonultak a többi lakoshoz: a helyiekhez hasonlóan öltözködtek, többen is nem-cigányoknál (gádzsó) laktak zsellérként, s a céhek nem vonakodtak a cigánygyerekek felkarolásától.32 Az 1770–79-es demográfiai adatok szerint a város népessége azáltal növekszik 27-29 ezerre, hogy nagy a természetes szaporodás (2139) és a beköltözők száma is (1000). Ráadásul a város árkán kívül, az ún. hóstáton élők száma is gyarapszik: elsősorban a Hatvan, a Csapó és Ceglédi utcai kapuk előtt, ahol éppen a cigányság leginkább él.33 1780. augusztus 19-re senator Szombati István utasítást kap a városi vezetéstől, hogy a külső Városi Czegléd utcai Czigány Kunyhókat harmadnapra a 6 kunyhótulajdonossal bontassa le. Szombati a kiküldetésről (exmissian) jelentést (relatio) tesz, melyben megjegyzi : „…hogy mára kunyhójukat el rontották, hanem még Czanka Ádám a nagy gödör hejét be nem huzatta, melyért őtet keményen meg pirongatván, Szemem láttára kényszerítettem, hogy hozzáfogjon. Melyet cselekedett is. Én pedig mind őtet, mind a többit adomenáltam, hogy többször kunyhót állítani ne merészellyenek.”34 A Habsburg-dinasztia népességletelepítő és -megtartó szándéka abban is megnyilvánult, hogy a Királyi Biztos a Tekintetes Hajdú Kerületeknek leiratot küld a „czigányok szabályozása és elrendezése tárgyában”, miszerint az 1772-es 769-ik és 1783-as 9817-ik királyi határozatokat végre kell hajtani: „szorosan tiltatik, hogy a czigányok sátorba vagy kunyhóba lakhassanak, ellenbe szigorúan parantsoltatik, hogy házaiknak a többi lakosoknak házaik sorába leendő felépítésére szoríttassanak.”35 1789. november12-én a Csapó utcán 5 családot írtak össze 11 gyerekkel.36 1796. november 11-én 7 családot, 18 gyerekkel írtak össze a Czegléd uttczában Az otthon tartózkodó háztalan 3 kovács, 3 muzsikus, 1 napszámos közül csak kettő nem volt részeg.”37 1797. augusztus 26-án összeírták a Czegléd utcai kapun kívüli 7 cigány családot: 15 felnőttet (foglalkozásuk nincs, ketten zsiványságból, tolvajlásból élnek, többnyire szállás nélküliek vagy másnál laknak) és 18 gyereket. 1798-ai Czapó utcai összeírás szerint 5 család: 10 felnőtt 11 gyerekkel él itt. (3 kovács, két hegedűs, háromnak nincs háza)38 1799-ben a Czegléd utcában 9 családot találtak, 18 házas felnőttel (2 kovács, 2 fodozó, 3 hegedűs), 29 gyerekkel. 1814-ben a Nagyméltóságú M. K. H. Tanáts „parantsoló” levelet küld a városi magistratusnak a Varga utczai kunyhók megszüntetésével kapcsolatban, ezért a minél gyorsabb „elhányattatás” miatt 1815. április 25-én 65 személyt írtak össze.39 Talán az 1828-as, 37 kérdésből álló összeírás a legrészletesebb, amely ugyanazokat a rovatokat tartalmazza, amelyek a hajdúvárosok összeírásánál szerepeltek 1783-ban. Negyven családot írtak össze a Hatvan, Péterfia, Csapó („Felsőjárás”) és a Ceglédi, Piac utcákon („Alsójárás”), 77 gyerekkel. A 12 éven aluliak száma 35, ebből mindössze 9-en jártak iskolába, pedig a tankötelesek száma feltehetőleg több volt. A 40 családból 29 családnak a háza az utca sorjában volt, 6 családé pedig soron kívül, 5 család nem rendelkezett házzal. A családfők közül 13 muzsikus volt, 25 mester, 1 kézi munkás és 1 koldus. A cigányok adót is fizettek, a legmagasabb házadó 2 Rénesforint 23 krajcár volt, a legalacsonyabb 10 krajcár. A katonaadó legmagasabb összege 4 Résforint 42 krajcár volt, a legkisebb katonaadó 30 krajcár. Mind a 40 családnál jó ruházatot és bútort találtak, a hasonulás és beépülés tipikus indikátorait. Érdemes itt összefoglalni a debreceni adóösszeírásokban eddig leggyakrabban szereplő cigány családneveket (nemegyszer hely- és foglalkozásnév eredetűek), amelyek bizonyítják a más etnikumokkal való gyakori, praktikus és természetes érintkezést, s nem ritkán a vegyes házasságok tényét is: Bakó, Balogh, Bárándi, Benke, Berki, Bódi, Bossányi, Buga; Csabai, Czanka; Daróczi, Dina, Doktor; Erdélyi; Gödény; Hattya vajda, Hegedűs, Horváth; István vajda; Jeremiás, Juhász; Kállai, Kis, Kiss, Kolányi, Kolozsvári, Kórodi, Kováts; Létai; Márton, Márkus, Mihály vajda, Mihály koldus, Milák, Mocsári, Munkácsi, Mursi; Nagy, Nyitrai; Polgári, Öreg és Ifjú Polgári, Plorg, Péter vajda; Ötvös; Rézműves, Rácz; Sárai, Síró, Seress; Szabó, Szanka, Szatmári, Szél, Szilágyi, Szőke, Szőrcsi; Terge, Tóth, Török; Újvárosi; Veres.
1810–19 között a természetes szaporodásból bekövetkező népességnövekedés csak 1217 fő. A város vonzása erős a környező falvak népességére. „Az innen bevándoroltak nem állhattak távol a debreceni gondolkodástól, és sokkal könnyebben olvadhatnak bele az egységbe, mint a távolabbi vidékekről vagy éppen idegen országokból és idegen fajokból származók.”40 Ebben az évtizedben majd 3000 beköltözővel növekedett a lakosság. A tanács szigorú harcot folytatott az éhínség elől, „Szilágyságból és Erdélyből kijött számos oláhok ellen.”41 A népességnövekedésből adódó társadalmi feszültség levezetésére az 1811. évi tűzvész után házhelyeket méret ki a Pacsirta, a Csillag, a Bercsényi utcán. Így a népesség ebben az évtizedben 41-43 ezerre tehető.42 1833-ban az „erdei tanyákon” (vákáncsosok?), Debrecentől északra, északkeletre 199 kunyhóban 797 lakos él, a szántóföldi tanyákon, 1838-ban 934 lakos.43 1848. április 26-án a „hóstátiak” is megkapták a teljes polgárjogot (pár száz zsellércsalád, taksások, szegény emberek)44, nem csoda, hogy 1869-re a népesség 15,42 százaléka idegen beköltöző.45 A romániai rabszolga-felszabadítás (1864) után nagy számban jelennek meg Debrecenben oláh cigányok és román (vlach) pásztorok. Erről egy 1876. szeptember 9-i városi feljegyzésben a következőket találjuk: „A fő Biró Úr propanálja, hogy a Szilágyságból és Erdély Országból ide koldulni ki jött számos oláhok; már annyira megtelepedtek, itt, hogy Privátusok házai és javai már miattok bátorságba sincsenek, de á mostani Élet termés szűkibe nem ok nélkül lehet attól tartani, hogy itten telelvén ezen számos ház néppel ki jött oláhok, az ide való Nép táplálására szükséges Életet, á néptől nagy részént meg emésztik; és maga fogja á Nép, az ezek által emésztett Élet szükségeit látni és érezni. Erre nézve végeztetett: Minden további haladék nélkül… 88 családot írtak össze.”46
1893. január 31-én József főherceg javaslatára dr. Jekelfalussy József miniszteri tanácsos, az orsz. m. kir. statiszt. hiv. igazgatója rendeli el az eddig legrészletesebb országos cigányösszeírást. A számbeli és demográfiai állapot felmérésének célja „a czigányügy végleges rendezése” a vándorló cigányság letelepítésével, „néprajzi és embertani momentumok alapján”. Az összeírás idején Magyarország lakosságának létszáma 15.231.527, ebből cigány 274.940 fő (állandó lakos 243.432, huzamosabb ideig egy helyben lakó 20.406, vándor 9838, katona vagy börtönlakó 2164), vagyis az akkori népesség 1,7 százaléka.47 Az összeírás végső eredménye, hogy Budapesten kívül, a történelmi Magyarországon élő cigányok kilenctizede teljesen letelepedett életmódot folytatott, vagyis alaptalan volt a „problémás” vándorló cigányoktól való félelem. Hajdú megyében 2501 cigány élt (a lakosság 1,3 százaléka), Bihar megyében 9229 fő (a lakosság 1,4 százaléka). Debrecenben 468 letelepedett volt és 1 vegyesen lakó, de egyáltalán nem szerepelt cigányház, putri, odú. Ahol muzsikus cigányok éltek (Hajdúnánás, Debrecen), ott volt jövedelem is, nem szorultak arra, hogy kertet gondozzanak, ezért sem földdel, sem kerttel nem rendelkeztek, s nem is bérelték azokat. A két megye összesítése szerint 61-féle foglalkozást folytattak a cigányok, ahol a munkaképesek 91-92 százaléka dolgozott. Míg Bihar megye cigányai állandó mozgásban voltak, főként a Havasalföldről betelepült sátoros oláh cigányok hatására, Hajdú-Bihar megyében több volt a letelepült cigány, akik gyermekeiket már iskolába járatták. A cigányok adminisztratív-hatósági letelepítését a 18–19. században kezdték el, de ez sokszor csak kísérlet maradt izolált jellege, a megyei hatóságok törvényes támogatásának elmaradása és a következetesség hiánya miatt. József főherceg A mi nomádjaink c. cikkében (1893) az engedmények-kedvezmények sokaságában látja a telepítések sikerének igazi zálogát, egyfajta „nemzeti” konszenzusban: „…vaskézzel, következetes eréllyel községenként is lehet telepítést foganatosítani, de sok költségbe kerül az államnak, és sok kellemetlenséggel fog járni a községekre nézve. A telepítendőket lakóházzal kell ellátni, nekik munkát teremteni és őket arra nevelni, de mindenek előtt szükséges a gyermekek iskoláztatása.”
A cigányzenekarok bizony nemegyszer az egész város éjjeli nyugalmát zavarták. A város közönsége 1818-ban kérte a tanácsot, hogy a „magahegedültetést” tiltsa meg, télen is, borkiforrás után, a városszerte muzsikáló cigányokat fenyítse meg. 1848-ban meg egyenesen a hegedűk összeszedését kívánták, aminek a tanács természetesen nem tett eleget.48 1836-ban Debrecenben 6 cigány muzsikus (Gunzó György, Borsányi Zsigmond, Borsányi József, Farkas Sándor, Ruha József, Szabados József) nemes Dózsa Demeterrel és hitvesével egyezséget kötöttek a „Fejér Ló czímű Csapszékben általunk egész egy egész esztendőig teljesítendő muzsikálásra”, vasárnap egész éjszaka hétfőn reggelig, illetve keddtől csütörtökig a vendégek kedvébe járni becsülettel, pontossággal, kicsapongás nélkül. A zenélésért tisztességes fizetséget és dolmányt kértek, amiben játszhattak. Panaszuk szerint azonban a nemes úr nem tartotta be a munkaidőt, többször megfenyegette őket, és tettlegesen is bántalmazta a zenekart. A per végső befejezése az lett, hogy a cigányokat kötelezték a csapláros kárának megfizetésére.49 1849 után még rosszabb volt a helyzet: nem lehetett nyilvánosan művelni a magyaros muzsikát. A híres debreceni Bokák utódjai, az 1850-es és 60-as évek cigányprímásai is csak bezárt ajtók és lefüggönyözött ablakok mögött muzsikáltak, hogy a Bach-huszárok és zsandárok meg ne hallják őket.