Vaszilij Bogdanov: A lehetetlen megkísértése
A régi lakás
A délután a rakparton sétáltam
Nem is tudom mi jött rám, mit kerestem,
a hányingerig ismert kis utcában,
ahol tizenöt évet vesztegettem
életemből el. Dohos odú volt,
folyosóról nyílt, fenn, a negyediken,
de az ablakokon besütött a hold.
Éjszakákon át vártunk, el se hittem,
hogy nem tartóztatnak le és koholt
vádakat sorolva nem jönnek értem.
A liftet lestük minden délelőtt,
délután is, ha otthon voltunk, kértem
Lénát ha mégis, mindenekelőtt,
Buharinnak írjon, benne bíztam,
még az ő szörnyű halála előtt.
Utána már senkiben. Kiakadtam.
Balkonról nézegettem a rakpartot.
Keveset írtam, ittam egyre ittam.
És elképzeltem azt a sápadt arcot,
a fogdaablakból mered majd reám…
Volt, ami volt. Egy lány ceruzarajzot
készített rólam, egy fáradt délután,
a Néva parton. Épp haza siettem,
valami eszelős ivászat után.
Várjon mondotta és hogy ő hisz bennem,
lehet ki is állítják majd a rajzát…
Na hiszen, fintorogtam, és nevettem.
És fél szemmel figyeltem szeplős arcát.
A balkonon most egy katonakabátos
öreg tűnik fel, folytatja a harcát.
Asszonyával perel, aki sáros
cipőjét slaggal mossa, csorog a víz.
Ásítok, noha nem is vagyok álmos.
Minden út innen csak távolabbra visz,
nem képzelgek, milyen lehet a konyha,
továbblépek, őszülő Adonisz,
hol annyit üldögéltünk álmodozva,
s a forralt bor, fahéj és ánizs
illata ifjúságunk visszahozta.
A félhomályban tündökölt föl Párizs.
Visszatérés
Egy hét múlva mégis visszatértem,
a kis utcába. Magamat se értem?
Visszamentem, de mért is mentem vissza?
A régi lakást az elmúlás beissza,
felszárad képe, mint egy vodkafolt,
soha nem jöhet vissza, ami volt.
Az asszony tereget a balkonon,
s a sunyi öreg kocsmába oson.
Az utcasarkon ott a régi kocsma,
fején kackiásan áll a kucsma.
Nézem az ablakom, visszarévedek,
a harmincas évekbe. Épp eleget,
nézgeltem innen a Névára, akkor,
mellettem Tánya és mackója, Vackor.
Rossz helyen voltunk, rossz időben, rosszkor,
s nem tudtuk mivel lephet meg e rossz kor?
A balkonon sok verset fordítottam,
miközben önmagamban ordítottam,
és elosontam a kocsmába én is,
Tánya szeme követett, kéklő fétis.
Nem tudom mostan mi lehet vele,
két hónapja már nem jött levele.
Vajon a kis Tatjána mit csinál,
angolul vagy oroszul mondikál?
Az is lehet, nem látjuk meg soha,
tétován nézegetek fel, oda,
a balkonunkra, ahol annyiszor,
ültünk együtt, már nem tudom mikor?
Fel kéne menni. Ha beengednének,
megnézhetném a szobát, a miénket.
De megfordulok, nincsen visszaút,
és ha van is, az alkonyatba fut.
Betérek inkább a Vörös Medvébe,
egy vodkára, de lehet, hogy kettőre.
Szél süvöltöz a rakparton, csepereg,
fázósan összebújnak a verebek,
az ágak között. Etettük is őket.
Tánya imádta a kis verébkéket,
ezek szépapáit. A kenyérmorzsát,
kezéből ették. Csipdesték a rózsát.
A futórózsa eltűnt balkonunkról.
De illatát még ma is érzem olykor.
Még egyszer felnézek, bekeretezem,
a régi lakást és magammal viszem.
Hagyom, sodorjon végre el az emlék,
A túlsó parton ott vár az öregség.
Többé nem, többé soha
Néhány hét múlva – már hópelyhek kavarogtak a Néva fölött –
a parton sétáltunk. amikor Léna váratlanul felém fordulva
és a szemembe nézve javasolta: „menjünk,
nézzük meg a régi lakást. Fel is mehetnénk,
ő beszél az öregekkel, biztosan megértik, hogy…”
Bénultan bámultam rá, ez meg hogyan jött elő?
Biztosan tudom, hogy ezeket a verseket
még nem mutattam meg neki,
részint mert elégedetlen voltam velük,
még csiszolgatni akartam, piszmogni szokásom szerint,
ide-oda rendezni a sorokat, megváltoztatni a rossz kínrímeket,
még rosszabbakra, mintha ez javíthatna bármit is,
másrészt, mert szégyelltem váratlanul rám törő nosztalgiámat,
öregkori érzelmességemet…Tétován bólintottam.
Mi mást tehettem volna? Éreztem karja megremeg a karomban.
Féltem. Betértünk a kis utcába, úgy dobogott a szívünk,
mint ötven éve, amikor először kezdtünk
a Peterhof fái között, titokban találkozni,
de éppen csak megláthattuk a hámló falú, öreg bérházat,
éppen csak megkereshettük tekintetünkkel a régi balkont.
„És a futórózsák? – kérdezte döbbenten Léna –
A futórózsákkal mi lett? „Valószínű az ostrom alatt
pusztulhattak el, megehették az éhezők…”
Megrovóan bámult rám, de nem volt időm folytatni,
mert váratlanul egy furgon állott meg mellettünk
és a nyitott kapun át láthattuk amint egy koporsót
cipelnek a temetkezési vállalat félrészeg dolgozói,
s mögöttük ott sántikál, zokogva az öregasszony,
egy rózsakoszorúval, reszkető kezében.
Nem is mertünk ránézni, elsiettünk mellettük,
betértünk a Vörös Medvébe, ahova soha többé
nem oson el a kicsi, katonakabátos öregecske.
Noha Léna már régen nem ivott alkoholt,
most ő is kért egy fél vodkát, mint régen.
Némán ittunk, nem is néztünk egymásra,
aztán a füstben az asztalon terjengő foltokat nézegettük,
mintha Amerikára hasonlítottak volna, ahova
bizonyára nem juthatunk el soha, hogy megláthassuk,
a csak fényképről ismert Tatjánát, viszontláthassuk Tányát…
„Nem – mondotta váratlanul, határozottan Léna,
megsimogatva kezem. – Nem lehet visszatérni!
Nincs visszatérés, hidd el…És miért is kellene…”
De én nem válaszoltam, mogorván hallgattam
és akkor, ott múlt el bennem végleg a régi lakás,
a harmincas évek félelmei, a férfikorom…
„Hatvanhét éves vagyok. Mi jöhet még?” –
néztem Lénára, és rázni kezdett valami belső,
erőtlen zokogás. „Zoscsenko – mutattam,
átdobva sálam a nyakamon –, ha reszketett a keze,
mindég ezt csinálta, jobb csuklójára hurkolta,
nyakán átdobott sálját, megfogta a poharat,
felhúzta, hogy egyetlen csepp vodka se menjen kárba.
Nagy mutatványos volt. Nagyon hiányzik.”
„Nekem is” – itta ki poharát Léna,
aztán csak néztük egymást a füstben és hallgattunk.