Kulturális folyóirat és portál

czilli tel

2024. január 12 | Várad | Irodalom

Üveggömbök

Advent harmadik vasárnapja. A téren meggyúlt az utolsóelőtti gyertya. A nőszövetség tagjai kalácsszeleteket osztogatnak az összegyűlteknek. A város elöljárói hónuk alá szorítják sötét mappáikat, amikben az ünnepi beszédeik lapulnak, az egyházfők karjukra fektetik levetett reverendáikat. Az emberek forró teát kortyolnak a hidegben.

A tömeg oszladozik. Mindenki a havat hiányolja. Én anyámat.

– Még van egy hét – mormogják. – Hátha bár egy vékony réteg lehull. Mégiscsak úgy szép a karácsony, ha fehér… reménykedjünk – búcsúznak az öregasszonyok.

Még van egy hét. Nincs miben reménykednem. Aki elment, elment. Ilyen karácsony nem volt még.

Elindulok hazafelé. Tobi, a város koldusa szapora léptekkel a nyomomba szegődik. Felgyorsítom lépéseimet, de utolér.

– Adjon egy szivarat, naccsága! – toppan elém, és őzikeszemekkel bámul rám.

– Minek szivarazol, ha nincs rá pénzed?  – kérdezem tőle bosszúsan, mert haragszom rá. Tobi mindig mindenhol megjelenik. A templomajtóban várja az ifjú párt, a temető kapujában a megtört gyászolókat, a kórház előtt a betegeket látogató hozzátartozókat. És mindig kér. Nem érdekli őt az emberek fájdalma vagy öröme, ő mindig mindenhol, mint egy mementó, görnyedve tartja a markát, és pénzért, élelemért, cigarettáért könyörög.

– Ne legyen ilyen kegyetlen, naccsága, jön a karácsony! – vigyorog alázatosan.

– Akkor írj az angyalnak! – morgok és faképnél hagyom.

Hazamegyek és szétnézek az üres lakásban. Rend van, meleg és csend.

A kabátomat a fogasra akasztom, és forró vizet engedek a fürdőkádba. Hosszan, ráérősen áztatom átfázott tagjaimat benne, aztán ágyat vetek és lefekszem. Szokatlan módon sikerül átaludnom az éjszakát.

Hétfő reggel van. Már ébredéskor eszembe jut anyám. Ilyenkor mindig úgy ébredtünk, hogy ott sürgött-forgott a konyhában, és már a reggeli alatt sorolni kezdte, mennyi tennivaló van ezen a héten. Takarítani, ablakokat pucolni, kocsonyát főzni, húslevest és töltött káposztát készíteni, kalácsot és bejglit sütni, szaloncukrot vásárolni, fát díszíteni. Hogy tökéletes legyen az ünnep.

Hogy tökéletes legyen az ünnep – gondolom –, és eldöntöm, hogy ma bemegyek az utazási irodába, és mégiscsak befizetek arra az athéni útra, aminek reklámja már egy ideje tökéletes karácsonyt ígér nekem.

Aztán indul a hétfő, összekapom magam, és munkába megyek. Szerencsére annyi tennivaló van, hogy eszembe sem jut egyébre gondolni. Végzem a dolgom.

És így megy ez minden nap, egymás után.

Csütörtökön már a kollégák is megbolydulnak, mindenki kedvesebben sürgeti, piszkálja a társát, mint egyébként szokta. A főnök összehív minket a gyűlésterembe, és vászontasakban ajándékot ad minden alkalmazottnak.

– Boldog karácsonyt! – mondja gépiesen mindenkinek, miközben átadja a csomagot.

– Milyen karácsonyt? Csütörtök van, basszus! – morgolódok magamban.

A nap meglepetése, hogy a vezetőség úgy döntött, péntek munkaszüneti nap lesz, hogy mindenki méltón készülhessen az ünnepre.

Hazafelé elsétálok az utazási iroda előtt, és észreveszem, hogy a kirakatból eltűnt az athéni út reklámplakátja.

– Remek – motyogom –, erről is lekéstem.

Péntek reggel úgy ébredek, mint akit besóztak. Zavar, hogy nem kell munkába mennem. Kilépek a konyhába, és rám szakad a nyomás: rengeteg dolgom van.

Felöltözöm, felkapom az autó kulcsait és elindulok bevásárolni. A Lidlben nyüzsög és kavarog a tömeg. Mintha egy hatalmasra dagadt hangyabolyba léptem volna. Bepakolom a kasba a húsokat, a zöldségeket, és elindulok fizetni, egyensúlyozva a ráérősen korzózó emberek között, hogy nehogy összekoccanjak valakivel. Utána a piac felé indulok savanyú káposztáért. Útközben megállok a főtéren a fenyőárusnál.

– Parancsoljon! – mondja készségesen a középkorú férfi. – Ajánlhatok Önnek egy gyönyörű ezüstfenyőt? Vagy van még néhány csodaszép nordmann fenyőm is.

– Nem, köszönöm, a legkisebb fát kérem – mondom kedvetlenül.

– Ugyan, kérem, amikor ilyen nagy a választék? – értetlenkedik.

– Azt kérem – válaszolom határozottan, és egy csenevész, apró csemetére mutatok, ami a teherautó mellé fektetve árválkodik.

Az árus a fejem búbjától a cipőm orráig végigmér, vállat von és ideadja. Fizetek és hazaindulok.

Egész nap főzök. Estére a teljes ünnepi menü elkészül. Hullafáradtan zuhanok az ágyamba.

Reggel arra ébredek, hogy a tájat arasznyi hó borítja.

– Na, tessék, itt van a havatok – morgolódom magamban, és a téren toporgó öregasszonyokra gondolok.

Karácsony van. Soha nem éreztem magam ennyire elhagyottnak. A magány a falaimra telepedik és a bőrömre ragad, ahogy elé-hátra megyek a lakásban. Talán egyetlen ember van ebben a városban, aki ma ugyanilyen magányos lehet.

Megterítem az asztalt, előveszem az anyámtól rám maradt ünnepi étkészletet, díszbe öltöztetem az asztalt. Két személyre terítek.

Aztán felöltözöm, és kimegyek a hóba. Sokáig kell takarítanom és melegítenem az autót, mire elindulhatok. Pontosan tudom, hová megyek. Bekanyarodok a Penny parkolójába, és meglátom. Ott van, ahol lenni szokott. Az ünnepi fényekkel teleaggatott bejárat mellett őrzi a bevásárlókasokat. Egészen közel hajtok hozzá, lehúzom az ablakot.

–Ülj be a hátsó ülésre, Tobi! – kiáltom neki.

–Tessék? – hüledezik, mint aki szégyelli, amit hallott.

– Ülj már be! – intek neki a hátsó ajtó felé.

Félve kinyitja az ajtót, és úgy ül be az ülésre, mint aki meg van győződve arról, hogy mindjárt üvöltve kergetem el.

– Hova visz, naccsága? – kérdezi rémülten.

– Nem vagyok naccsága – felelem kurtán.

– Akkor hogy szólítsam?

– Sehogy – dobom oda a választ.

Néhány perc múlva a tömbház előtti parkolóban lekapcsolom a motort.

– Gyere utánam! – mondom neki, és előresietek, nehogy szembemenjek valamelyik szomszéddal, és még azt higgye, együtt megyünk.

Követ is tisztes távolból, mintha értené, mire gondoltam.

Kizárom az ajtót, betessékelem a konyhába.

– Ülj le! – mondom, és bekapcsolom a tüzet a húsleves és a töltött káposzta alatt.

Tobi szemei soha nem voltak még ilyen nagyok. Nem értett semmit, de félt bármit is kérdezni. Tudta, hogy a válaszaim rövidek, mint az ostor csattanása a bőrön.

Az ebéd megmelegedett. Két merőkanál levest öntöttem a tányérjába, aztán elvettem a saját tányéromat, abba is mertem egy kanálnyit.

– Egyél! Jó étvágyat! – és mielőtt bármit mondhatott volna, kanalazni kezdtem a levest.

Tobi olyan falánkul ette a forró levest, mint aki attól fél, felébred ebből az álomból még mielőtt a tányér teljes tartalma a gyomrába érne. Ugyanígy a második fogást is. Négy tölteléket tettem elé, a tetejére vastag tejfölréteget csorgattam. Szótlanul megebédeltünk, aztán töltöttem neki egy pohár vörösbort. Amíg kábultan kortyolgatta, felálltam az asztal mellől, kivettem a hűtőszekrényből egy nagyobbacska edény kocsonyát, kanyarítottam két vastag szelet kenyeret hozzá, és becsomagoltam egy műanyag zacskóba. Egy bejglit is melléje fektettem.

– És most menj! – parancsoltam neki.

Az utolsó pillanatban kivettem a kabátom zsebéből egy megbontatlan csomag cigarettát és a zacskóval együtt a kezébe adtam.

Tobi felállt, néhány másodpercig toporgott, egyik lábáról a másikra állt, majd egészen ellágyult az arca, mielőtt azt mondta:

– Boldog karácsonyt, naccs… köszönöm!

És szapora léptekkel kilépett a lépcsőházba.

Becsuktam mögötte az ajtót, és nekitámasztottam a hátam.

– Remek…– gondoltam, ahogy az asztalon maradt mosatlanra néztem. Hogy fogom ezt kifertőtleníteni?

Legyintettem, és bementem a nappaliba. Mire sikerült a kis fát beleillesztenem a talpba, alkonyodni kezdett. A szekrény tetejéről leemeltem a kartondobozt, amit anyám temetése után hoztam fel a lakásba. Kibontottam. Félve érintettem meg a színes üveggömböket. Ahogy a tenyerem hozzájuk ért, már hallottam is anyám kiáltását:

– Vigyázz, hogy bánsz velük! Nagyon törékenyek.

Lélegzetvisszafojtva akasztottam fel az ágak végére. Félóra múlva a kis fa büszkén tartotta ágain gyermekkorom törékeny boldogságát. Pont olyan volt, mintha anyám díszítette volna fel. Megellenőriztem, hogy nincsenek-e túl közel egymáshoz az üveggömbök. Féltem, nehogy egymáshoz koccanjanak és a varázslat szilánkokra törjön. Hiszen törékenyek. És nagyon értékesek. Visszhangzott anyám hangja a fülemben. Potyogtak a könnyeim. Kimenekültem a konyhába, és leültem arra a székre, ahol néhány órája még Tobi ült. A fejemet a karomra engedtem, és az asztalra borultam. A mosatlan tányérok az asztal közepén maradtak. Mert azok is törékenyek. És nagyon értékesek.

Czilli Aranka

Címlapképen a szerző fotója

(Megjelent a Várad 2023./12. számában)

 

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu