Kulturális folyóirat és portál

tohi 19 megjelent

2021. december 21 | Molnár Zsolt | Irodalom

Titkos fosszília

Titkos fosszília

Egy

követ

hajítok

legmélyebb

szavamba.

 

A rászerelt kicsi kamera

rögzíti a végtelent.

 

Közben tanulom a hallgatást,

amit kiszorít a kő.

 

Nem is tanultam volna meg beszélni,

ha tudom, nincs ez az időalagút.

Vízszintesen

hull, esik, zuhan,

esik, hull, zuhan,

zuhan, esik, hull,

zuhan, hull, esik,

 

Előrefelejteni a bekódolt tartalmat,

csak egy mozdulat ősmaradványa.

 

Amikor megérkezik az örök fénybe,

az feltöri lézerével az üzenetet.

 

Egyszer majd felolvasom neked,

és felolvasod nekem, hogy tanuljak emlékezni vissza is.

 

De olvassuk úgy fel egymásnak,

mintha nem lett volna semmi hullás, esés, zuhanás.

 

Mintha nem lett volna se idő, se tér,

mintha nem lettem volna se én, se te.

 

Csak az a legmélyebb szó,

mely hiábavalóságában magával rántja a mindenséget.

 

Csak az a legelhallgathatatlanabb jelentés,

mi új mindenséget alkotva mégis megtart.

 

 

Leszámolás (?)

Lyukas a nyelvem.

A világ hallgatása egyre szűkebb.

Az átváltozás felett őrködöm.

Feketekávét iszom, fekete csokit eszem,

gyászt hazudok magamnak is,

miközben csak lyukas a nyelvem.

A pusztulás tömegvonzása ez.

Köszönöm nyelvemnek a hallgatást.

A közönyt.

A belefáradást.

A…

 

Mit is köszönök meg?

 

Hogy mindez csak azért történik,

hogy belepréseljem a hangodba:

MÁR NEM ÉRDEMES

 

MÁR NEM

 

MÁR

 

(?)

 

 

Privát Nazca

Ismerem én a pusztaságot.

A közelségnek elfojtott útvesztőit.

Ahol az elme kivonja az őrület sóját,

és a vér is kireped, milliónyi ágra,

amortizálva akaratot, megalkuvást.

Nem nőttem magasra eléggé.

Az ösztöneim sakkozzák ki, mit tehetek.

Hogy a kiindulópont legyek vagy

a záró, a beletörődés dilemmája.

Esetleg a kozmosz megsokszorozódott

pontjai, letömörítve. Valahogyan össze kell kötnöm,

legalább apró szakaszonként. Valahonnan vissza

kell találnom. Úgy, hogy sehová se mentem el.

A csekély félretoldásokat kiigazítanom.

De ez az állandó, irritáló porvihar.

Hogy kit zavar jobban, még bizonytalan.

A beszéd még visszavezethető. Egy levetkőzött

szó a mindenség perifériáján.

Az értelem formán túli hologramja.

Az értelmezhetetlenség megformált leképezhetetlensége.

Ordítás-menedék a bizonytalanság sötétség-pásztázásában.

És mégis, jól látható visszhangzás

a kiöblösödő térben ez a fénytelen hullám,

hullámtalan fény.

 

És valami dimenzióközi suttogás kezd vibrálni.

Átkódolt jelek az éter nélküli lüktetésben:

mi nem a vonzás törvénye szerint kommunikálunk.

(Megjelent a Várad 2021/11. számában)

Illusztráció: Csathó Töhötöm grafikája

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu