Kulturális folyóirat és portál

2014. szeptember 24 | Fleisz Katalin | Irodalom

Találkozások

Reggel fél hat. Kába óranézegetések, majd a reggel begyakorolt mozdulatainak gyávasága. Honnan ez a megfelelni vágyás a mozdulatokban, amikor még senki se lát? Zoé számára kihullott ez a reggeli idő, mert már akkor nem volt ott, ahol volt: valahova, nekik készült.
Mindig időre beért. Legalább az óra mutatta időre érjen be, ha már másképp mindig késésben volt. Volt pedig, amikor nem így volt. Amikor azonnal érezte a másikat. A beszélgetésbe csak be kellett ugrani, mint gyerekkorában az ugrókötélbe. Aztán ez a suhogó, a forgásban alig látható vonal nem engedte kiszállni. Ilyenkor nem ő beszélt, csak hallgatta önmagát. A hang mindig sokfelől jön egyszerre, be kell ugrani a pillanatba. Zoé pedig sokszor elmulasztotta ezt.
Zoé folyton elhatározta, hogy összepakol és itthagy csapot-papot. Aztán maradt. Legalábbis még egy ideig. Az elhatározásokban az a jó, hogy nem kell azonnal véghezvinni őket, várni kell a megfelelő időre. Addig még végig lehet gondolni, mi az, ami hiányozni fog. De miért éppen most hiányozzon, amikor előző éveiből szinte semmi emlékezetes nem maradt. Legfeljebb annyira emlékszik, hogy mindig sokat gyalogolt és cipekedett. Ami nem tudni, jó vagy rossz, a tested fáradtsága – leginkább a válladé – lenyom, már mindig a vállad alatt vagy, és egy célt, megérkezést képzelsz, ahol még nem vagy.
Emberinek, keresztényinek, jónak és egyben színésznek lenni. Mert zengően, jól formáltan valakinek meg kell mutatni. Ha nem látják, a szobád rejtekéből nem tör ki az ima sem. Írni is lehet, de csak, ha megjelenik nyomtatásban. A naplóíró is reménykedik, hogy egyszer valaki más is elolvassa saját magának címzett szavait.
A kollégák sok mindent elmondtak egymásnak. „Látod, milyen baráti és intim vagyok veled”, szólt a felhívás, ha éppen a mostanában elkapott betegség részleteit ecsetelte a másik. „El kell ismernem, igen”, szólt a partner behízelgő tekintete. És csakhamar túlbuzgó bólogatások között belekezdett a magáéba ugyanolyan részletességgel. Kis csoportok, emberkörök alakulnak rövid időre, aztán felbomolnak. Asztalnál ülve is lehet beszélgetni, de az kényelmetlen, mert az asztalok szélesek, és át kell hajolni a másikhoz. Ha nagyobb köteg kulcs van a kezedben, és diszkréten lóbálod, zörgeted, az jó, bennfentesebbnek látszol, és akkor számíthatsz rá, hogy egykettőre odajön hozzád valaki. De leginkább az arcon múlik minden. Kicsit fennebb tartani a fejet, arcizmok lazán, felülről pásztázni a dolgokat: ezt kell valahogy eltalálni. Közben lehet telefonálni: a véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányok különösen nagy népszerűségnövelők, csak a végén le kell tenni a telefont, mintha mi sem történt volna. Hogy máshol is vagy, nemcsak itt, de szabad akaratodból visszajössz. Nem veszítettek el teljesen.
Anyja is így élt. Hányszor hajtogatta kéjes keserűséggel, hogy bárhova is, de elmegy innen, még egy putriban is jó lesz. Zoé mindig kérlelte, sírt, várta a roham végét, amikor mindketten lecsillapodtak. Most már a maga elvágyódási rohamai foglalták le, amelyek bár nem voltak olyan kitörőek, mint anyjáé, de belül izzók. Mégis el, el valahova. Amikor nincs cél, ahova képzeletben elindulsz, csak a helyeden kívüli állapot biztossága. Ilyenkor még Ő is messze volt, amikor a szokásos nap végi beszélgetés betűi kirajzottak a képernyőn. „Hogy telt a mai napod?” Este van tehát, írásba tompult feszültségek, betűkként formált szeretetteli hangok ideje. Minden lényeged a látás ilyenkor: mohón iszod a betűket, így mindig túl hamar elolvasod, mielőtt még tudnád, mit olvasol, aztán visszaolvasod, hogy értsd, akkor meg már megszokottan ismerős, újdonsága leenged. Itt is fontos a pillanat, az ugrás: válaszolni mindig időben kell, amikor a szó előtted kap formát, különben unni fogod magad, őszintétlen leszel, elkezdesz beszélni, ami nem jó, mert elnyomja a néma olvasás elképzelt hangját. Majdnem itt vagy – utánzom, hogy ott vagyok veled.
De megszabadulhatok-e az írástól már írás közben? Vagy neki beszélni is csak kimódolás, mint az ájtatosan, emberek közönsége előtt végzett ima? Amiért már mindig megkaptuk jutalmunkat? A válaszomat, ami itt is most íródik, nem olvastam-e már valahol? Hogyan mondom el azt, hogy most nem akarok mondani semmit… (?) Lehet-e írásban hallgatni? Talán a csend a betűk hiányát jelentheti ilyenkor. „Hogyan telt a mai napod?” A szeretet hűsítő sorai.
Együtt a betűkben.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu